Kaffka Margit (1880-1918)
Kaffka Margit (1880-1918)
Kaffka, mint a századelő annyi nagy alakja, történelmi és társadalmi határhelyzet szülötte: dzsentricsalád gyermeke, aki átélte saját világának elszegényedését, a magyar polgárosodást, és megélte nemének kiszolgáltatottságát is. E három élménykör találkozása – taglalta Bodnár György – különös új energiákat szabadított fel benne. Első versesköteteiben (Versek, 1903, Kaffka Margit könyve, 1906) és novelláiban (Levelek a zárdából, 1904) a városias élet új motívumait rögzíti. Valamivel később, vállalva a szecesszió különlegességeit, dekorativitását és zsúfoltságát, megírja első regényét. Ez a könyv, a Színek és évek (1912), a Sárarany (1911), Az isten háta mögött (1911) c. Móricz-szövegekkel gyakorlatilag egyszerre, Krúdy Szindbád-történeteivel és Babits művével, A gólyakalifával egyidőben, valamivel Kassák Misilló királysága (1912) előtt, az impresszionizmus szemléletét és stíluseszközeit felhasználva, retrospektív narrációban foglalja össze Pórteleky Magda sorsában az írónő élményköreit. Az első világháború, leendő második férjének, Bauer Ervinnek (Balázs Béla testvérének) katonaorvos-életében való személyes osztozás, a vérrel és pusztulással való találkozás megváltoztatja Kaffka gondolkodását, mindez hatással van írói szerepértelmezésére is. Az 1913-ban megjelent Mária évei c. lélektani regénye után visszatér a dolgokhoz. Háborús prózáját mindenekelőtt a tárgyias leírás, a kidolgozott portré és a pontos helyzetkép jellemzi. Az addig befelé forduló író extrovertálttá válik: hangulatfestő és lélektani elemző írásai átadják a helyüket a korrajzregényeknek (Állomások 1917; Hangyaboly, 1917), impresszionista stílusát felváltja a köznapi nyelv használata, a kompozícióban pedig új szerepet keres a klasszikus kronológiának. Azaz azt az utat járta végig, melyben a megújulást remélte a világirodalom modern epikája is. A stílust változtató Kaffka, akinek életét derékba törte a háború utáni spanyoljárvány, regényeivel, műveivel, köztük a jegyzetekben maradt Josephus Flavius mítoszregényével, műfajtörténeti szempontból kísérletező, kutató eklektikus volt. A „vajúdó” századelőt azonban – írta Ady Endre a magyar modernekről – „a nagyszerűbb eklektikusok érezhetik legközelebb magukhoz.”
