SZÁZADFORDULÓ A KÖLTÉSZETBEN (Eisemann György)
SZÁZADFORDULÓ A KÖLTÉSZETBEN
(Eisemann György)
(Eisemann György)
A századvég a magyar művészet egyik legnagyszerűbb szakaszát nyitja meg. Látványosan fejezi ki minden kultúra alkotóerejének kettős irányát: értékőrzés és értékteremtés kölcsönösségét. E korszak egyszerre figyelt történelmi hagyományainkra és a modernség európai távlataira.
Arany János és Ady Endre között a magyar irodalomban nem tűnt fel velük egy sorba állítható lírikus tehetség. A századvégi költészetben ugyanakkor nagy lendületet kapott az a történeti változás, melyet – ma már általánosan alkalmazott szakszóval – a modernizmus kialakulásának nevezhetünk, s amely a Nyugat első nemzedékének jelentkezésében érte el első hazai csúcspontját. Ekkor kezdenek bontakozni a klasszikus modernség olyan jellegzetes irányzatai, mint a szimbolizmus, a szecesszió, az impresszionizmus. Megindul a korszak meghatározó európai gondolkodóinak recepciója – itt különösen Nietzsche, s a korábban alkotó, de hatásában ekkor kiteljesedő Schopenhauer nevét kell említenünk. Új dimenzióba érkezik az emberi individualitásnak a reneszánsz óta uralkodó formája: a modern szubjektum radikálisan átértelmezi kapcsolatát a társadalommal és a történelemmel, a hagyományos integratív tudatformákkal (vallás, nemzet). A „minden Egész eltörött” (Ady) nietzschei élményében a századvég művésze egyre kevésbé érzi úgy, hogy valamilyen átfogó léttörvény részese lenne, egyre kevésbé lát lehetőséget a tradicionálisan egységes világmagyarázatra. Sőt, önmagában is felfedezi az ellentéteket, a tudattalan mélységeket, a kiszámíthatatlan erőket. Mégis ragaszkodik a külvilágot és a belvilágot egyaránt megragadó, teljes és összefüggő létmagyarázathoz. Csakhogy nem a romantikus ethosz és önmegvalósítás egyetemesnek tartott értékrendje szerint, hanem mindent individualitására vonatkoztatva, s minden jelentést eszerint megteremtve. A költői nyelvben innen fakad a mindig egyénibb alakzatokra törő, sajátos-sosemvolt megoldásokat kereső, a köznyelvi normáktól távolodó, folyvást megújuló formálás igénye.
Szabolcska Mihály – „A családi érzés poétája: erre van a legtöbb gondja, ezt dalolja a legtöbb bensőséggel” írta róla Alszeghy Zsolt A XIX. század magyar irodalma c. könyvében
