Az első nemzedék költészete
Az első nemzedék költészete
A Nyugat első nemzedéke sokféle líratörténeti kezdeményt jelent. Balázs Béla (1884–1949) esztéta, író, filmszakember, a Bartók-opera, A kékszakállú herceg vára c. alkotás szövegkönyvírója megkísérelte összeolvasztani a szecesszió, a szimbolizmus és a népköltészet hagyományait.
Az impresszionista költészet versszervező lehetőségeivel élt a nehéz sorsú költő, elbeszélő, kritikus Juhász Gyula (1883–1937). A budapesti egyetemen költőnek készülők között annakidején ő volt a legtekintélyesebb. 1899-ben verse jelent meg a Szegedi Naplóban, 1900-ban az ugyancsak szegedi Balázs Béla első műveiről tanulmányt szándékozott írni, 1904-ben episztolában köszöntötte Oláh Gábort, Négyesy László professzor szemináriumának pedig, annak a fórumnak, ahol az első Nyugat-generáció gyülekezett, nyolc szemeszteren át tagja, hat szemeszterben pedig a titkára volt. De nem csak itt volt meghatározó költői tekintélye. Nagyváradi tanárként fontos szerepe volt A Holnap antológia megszervezésében, abban, hogy a modern irodalomban oly fontos 1908. évben Ady verseivel (és az övéivel) egy gyűjteményben jelent meg Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Miklós Jutka több alkotása. Ez a kiválóan szervező költő azonban végül perifériára szorult. Talán gyenge fizikuma, betegségre és melankóliára hajló természete, talán szerencsétlen életsorsa, vidéki élete okozta ezt. A Nyugat első nemzedékében benyomásokra, érzet-emlékekre építő versei (Tiszai csönd), reménytelen szerelmét, Sárvári Anna alakját idéző alkotásai (Milyen volt, Anna örök), társadalmi érdeklődését, a szegények iránti részvétét mutató művei (Tápai lagzi, Tápai Krisztus) egy jelentős költői pálya ígéretét jelzik.
Juhász Gyulához hasonlóan az impresszionizmus lehetőségeit próbálta a nemzedéktársaihoz képest későn indult Tóth Árpád (1886–1926). Szecessziós költőként kezdte pályáját, hamarosan azonban tüdőbetegsége, kiszolgáltatottsága, keserűsége, általában az emberi magányosság lett különösen csengő verseinek alaptémája (Meddő órán, Sóhaj, Kisvendéglő). Ez a melankólia jelenik meg háborúellenes műveiben, köztük az Elégia egy rekettyebokorhoz címűben csakúgy, mint feleségéhez írt Esti sugárkoszorúban, az Ady, Babits és Kosztolányi által is versben idézett külvárosi hangulatképben, a Körúti hajnalban. Ezek, továbbá a búcsúzó kötet, a Lélektől lélekig darabjai hangulatot őriznek a világról, olyan ember benyomásait, aki csontsoványra fogyva, nem perlekedve, hanem megnyugodva, az Úr döntését elfogadva készült a halálra.
Balázs Béla, Juhász Gyula és Tóth Árpád mellett a Nyugat első nemzedékében különös hely illeti meg Szép Ernőt (1884–1953), a dalforma megújítóját, avantgárd ihletésű hosszú versek szerzőjét és Dutka Ákost (1881–1972), a természetben otthonra lelt költőt.
A 20. század első két évtizedének azonban nem ők voltak a meghatározó szerzői. A líratörténet új útjait egy évtized alatt induló három költői pálya jelenti: Ady Endréé (Új versek, 1906), Babits Mihályé (Levelek Irisz koszorújából (1909) és Kassák Lajosé (Eposz Wagner maszkjában 1915).
Kassák Lajos: Egy ember élete
Részlet 1911
Néhányat kiválasztottam újabb verseim közül, s rászántam magam, hogy felmegyek velük Osváthoz [...]
A Mérleg utcában volt a szerkesztőség. Eldugott, csöndes utca, amin úgy járnak végig a fiatal írók, mint a megszállott zarándokok. Valamennyien tudtunk erről az utcáról, és már majdnem valamennyien jártunk is benne. Jó remény világított a szemünkben, s hittük, hogy a kézirat, amit a zsebünkben őrizgetünk, egy pillanatban megnyitja előttünk a szent birodalom kapuját.
Néhány diákféle, jól öltözött, sima képű fiatalember álldogált a hagyományos előszobában [...] Helyet engedtek az egyik széken. Adyról beszélgettek, olyan szendén és rajongón, mint valami csitri lányok az elképzelt vőlegényükről [...]
Fölálltam a helyemről, és ide-oda mozogtam, hogy lecsillapítsam izgalmaim, s így mutatott bátorságommal megkülönböztessem magam a többiektől.
Közvetlenül a szerkesztőségi szoba előtt álltam, egyszer csak kinyílott az ajtó, a váratlanul egy fekete ruhás, szemüveges paposképű emberrel találtam magam szemben. Osvát Ernő volt. Kissé meghajolt, és majdnem alázatosan kérdezte: – Mit tetszik parancsolni?
Részlet 1911
Néhányat kiválasztottam újabb verseim közül, s rászántam magam, hogy felmegyek velük Osváthoz [...]
A Mérleg utcában volt a szerkesztőség. Eldugott, csöndes utca, amin úgy járnak végig a fiatal írók, mint a megszállott zarándokok. Valamennyien tudtunk erről az utcáról, és már majdnem valamennyien jártunk is benne. Jó remény világított a szemünkben, s hittük, hogy a kézirat, amit a zsebünkben őrizgetünk, egy pillanatban megnyitja előttünk a szent birodalom kapuját.
Néhány diákféle, jól öltözött, sima képű fiatalember álldogált a hagyományos előszobában [...] Helyet engedtek az egyik széken. Adyról beszélgettek, olyan szendén és rajongón, mint valami csitri lányok az elképzelt vőlegényükről [...]
Fölálltam a helyemről, és ide-oda mozogtam, hogy lecsillapítsam izgalmaim, s így mutatott bátorságommal megkülönböztessem magam a többiektől.
Közvetlenül a szerkesztőségi szoba előtt álltam, egyszer csak kinyílott az ajtó, a váratlanul egy fekete ruhás, szemüveges paposképű emberrel találtam magam szemben. Osvát Ernő volt. Kissé meghajolt, és majdnem alázatosan kérdezte: – Mit tetszik parancsolni?
1934-ben jelent meg Kiss József prózai írásait és kortársainak visszaemlékezéseit tartalmazó kötet
A Nyugat Kiadó jelentette meg a folyóirathoz tartozó költők, írók, művészek köteteit, köztük Balázs Béla Kodály Zoltánnak, egykori kollégista szobatársának ajánlott verseskönyvét
