A változó erdő
A változó erdő
Az erdő képe minden évszakban más és ez természetesen nemcsak a fákra és bokrokra, de az ott élő állatokra is érvényes. Ha tavasszal látogatunk az erdőbe, csengő madárdal fogad, és akinek jó füle van, rövid idő alatt megismerheti a leginkább jellemző énekeket. A madárének szorosan kapcsolódik a vonulás üteméhez, így aztán ha márciusban elsősorban erdei pintyet, széncinegét vagy kék galambot hallottunk, áprilisban már a fülemüle, a barátka és a kakukkszó a sláger, májusban a sárgarigó, a geze, a Felső-Tisza ligeterdeiben a nagy fülemüle tagolt strófái tűnnek ki a többi madárhang közül.
Aki egy szép áprilisi vagy májusi estén sétál az erdőben, vagy üldögél egy mohos tuskón a nagy tisztás közelében, megfigyelheti, hogyan térnek pihenőre az egyes állatok, de látni fogja azt is, amint mások, a macskabagoly, a róka vagy a denevérek éppen vadászni indulnak.
A nyári időszakban fokozatosan elhallgat a madárének, de ezzel együtt megnő az egyes fajok egyedszáma is, hiszen mindennap újabb és újabb fiatal madarak hagyják el a fészket, és kezdik meg önálló életüket a fák között. A meleg nyári hónapokban, különösen azokban az erdőkben, ahol nincsenek patakok, a dagonyák körül találunk mozgalmas életet. Éjszaka vaddisznók hemperegnek az iszapban, hajnaltól egészen esti szürkületig pedig rengeteg madár iszik s fürdik a pocsolya vizében. Megjelennek ott a lepkék és bogarak is, és a vízszéli nedves talajon oltják szomjukat.
Különösen az öreg állományú tölgyesekre jellemző, hogy a nyári nagy zivatarokat kísérő szélvihar vaskosabb ágakat is a földre sodor. Ezek egy idő után beleágyazódnak az avarba, és ha megemeljük őket, néha egész miniatűrá állatkertet találunk alattuk. Ott várja az esti vadászat idejét a barna varangy, de csupasz csigák, százlábúak és apró futóbogarak népes gyülekezetében is gyönyörködhetünk.
Az őszi erdő egyik legnagyobb élményét kínálja a szarvasbőgés. A néha nyáriasan meleg, de nemegyszer már ugyancsak hűvös estéken egymásnak felelgető hangok, vagy amikor a hárem ura sokágú koronáját hátrahajtva világgá harsogja fenyegető üzenetét, olyan élmény, amiért érdemes minden ősszel újra és újra az erdőbe látogatni.
Az őszi erdő egyik nagy élményét nyújtja a szarvasbőgés
Egyes években a kora őszi időszakra az erdei egerek hihetetlen módon elszaporodnak, és a csendes, háborítatlan erdőrészeken nemcsak éjjel, de nappal is mozognak. Ezek a túlszaporodások mindig összefüggésben vannak a jó táplálékviszonyokkal. Ahol például gazdag a bükkmakktermés, biztosan lehet számítani az apró rágcsálók gyors reagálására. Ősszel figyelhetjük meg azt is, hogy a szajkók, néha tucatnyi kék szárnyú mátyásmadár reggeltől estig hordják a tölgymakkot, s néhány száz méterrel vagy kilométerekkel odébb „elültetik” az avarban.
A csodálatos őszi lombszíneződést követően a fák november végére már kopaszon állnak, az erdő talaján vastagra hízott a friss avar. Kezdetben még könnyű, finoman zizeg, ha a barna leveleket fel-felkapja a szél, de az ismétlődő esők nyomán fokozatosan összeroskad, és ezzel kezdetét veszi az évmilliók óta ismétlődő folyamat, melynek során a levelek a természetes korhadás és különböző állatok közvetítésével újra a talajba jutnak, hogy az ősi körforgás szabályainak megfelelően ismét a fákat, bokrokat táplálják, erősítsék.
A csupasz ágak között messzire ellátni, észrevehetjük a legkisebb mozdulást is, amikor pedig leesik az első hó, és fehérbe öltözteti az erdőt, rengeteg hátrahagyott nyom árulkodik az éjszaka ott történtekről. Követhetjük a vadászó róka kacskaringós nyomsorát, a fától fáig vezető apró nyomok a rágcsálók és cickányok éjszakai útjait jelzik, ahol pedig a fehér felületen nagy barna kupacok jelennek meg, ott biztosan a vaddisznók jártak.
