Madárvédelem, madárgyűrűzés
Madárvédelem, madárgyűrűzés
A gerincesek védelme közül leghosszabb múltra a madárvédelem tekinthet issza. A madarak életmódját, vándorlását, viselkedését, szaporodását, hasznát vagy kártételeit több mint egy évszázada figyelemmel kísérik, értékelik, kutatják, ezt a munkát számos nemzetközi szervezet segíti. A madarak tollazata, fészkelési szokásai, tojásainak száma, színezete, nagysága, fiókanevelése, a fiókák viselkedése, nagysága, elérhető életkora, táplálkozása stb. nagyon változatos, és az emberek jó részének figyelmét, érdeklődését is leköti.
A tojásból kikelt csupasz és vak fiókák sok gondozást igényelnek, hosszabb-rövidebb ideig a fészekben maradnak, ezért ezeket fészeklerakóknak, a kikelés után jól mozgó és önállóan táplálkozókat pedig fészekhagyóknak nevezzük.
Táplálkozási szokásaik szerint korábban hasznos és káros madarakat különböztettek meg. Ez azonban mindig viták tárgyát képezte, mert ugyanazt a fajt másképpen értékeli a halász, a vadász, a mezőgazdász, az állattenyésztő, az erdész stb. és a természetvédő. A természet (és a természetvédelem) általában nem ismer káros és hasznos fajt.
A madarak egy részének egyik legjellemzőbb tulajdonsága a vonulás. A mi éghajlatunkon az énekes- és a vízimadarak jelentős része ősszel délebbre vonul, majd tavasszal visszatér. Ugyanúgy északról vagy délről hozzánk is érkeznek más fajok. A madárvonulás fő iránya (főleg a vízi életmódhoz kötött fajok esetében) a Tisza vonala, illetve a tiszántúli országrész. a madárvonulás számos részkérdése még tisztázatlan, ennek rejtelmeire a századforduló körüli idők óta a madárgyűrűzés révén igyekeznek betekinteni. A megfigyelések szerint egyes fajok, mint például a fehér gólya, a daru és néhány vadrécefaj viszonylag keskeny sávban bizonyos folyosókon vonulnak, más – különösen énekes – fajok pedig széles sávban és a táplálékszerzés lehetősége miatt alacsonyan repülnek. Egyes fajok (például a fehér gólya) naponta több száz kilométert is megtesznek. A vonuló fajokat a kedvezőtlen időjárás és az emberi kapzsiság gyakran megtizedeli.
A kakukkfióka más madarak fészkeiben nevelődik
A madárvédelemnek is az élőhelyek, vagyis a fészkelő- és táplálkozóhelyek védelme a sarkalatos pontja. Vannak könnyebben és nehezebben alkalmazkodó vagy alkalmazkodásra majdnem képtelen fajok. Az emberi zavaráshoz alkalmazkodók között említjük meg a településen vagy azok közelében lakó verebeket, rigókat, varjakat, a balkáni gerlét stb. A vízimadarak (kócsag, daru, gulipán) vagy a ragadozók (sasok, sólymok, a baglyok egy része) vizek vagy nagyobb kiterjedésű érintetlen területek nélkül nem tudnak megélni.
Könnyebb helyzetben vannak a bokorlakó madarak, mert még egy faültetvényen is könnyebb fészkelőhelyet találni, mint egy lecsapolt szikes tó helyén fészkelni egy vízi életmódot folytató fajnak. A bokorlakó madárfajokat a cserjék, bokrok megőrzésével vagy azok kialakításával, az odúlakókat (cinegék, csuszka, légykapó stb.) az odvas fák visszahagyásával vagy mesterséges odúk kihelyezésével, a gémféléket a fészektelepek védetté nyilvánításával, a nagy kócsagot nagyobb kiterjedésű avas nádasok visszahagyásával védhetjük leghatékonyabban.
Barna rétihéja
A madárvédelem egyik legnépszerűbb megnyilvánulási formája a madarak téli etetése.
Különleges figyelem kíséri a vonuló vízimadarak védelmét, mivel a vizes élőhelyek világszerte megfogyatkoztak. Ezért hazánk is csatlakozott a vízimadarak élőhelyeit védő ún. Ramsari Egyezményhez.
A kontyos réce kis számban költ, de késő ősszel nagy telepei láthatók a Balatonon és a Dunán
