A pockok világa
A pockok világa
Ha valaki egyszer feltalálna egy olyan radarernyőt, amellyel nem a légteret, hanem a talajt lehetne vizsgálni, és azt este, szürkület után egy lucernatarlóra vagy répaföldre irányítaná, az ernyőn rengeteg apró, ide-odafutkosó pontot lehetne látni, azt a temérdek mezei pockot, amelyek a sötétség beálltával óvakodnak elő a föld alól, és indulnak táplálék után…
Megszoktuk már, és szinte természetesnek találjuk, hogy a földön élő állatokat két nagy csoportra, „hasznos” és „káros” állatokra osszuk. Ezek a fogalmak sajnos annyira meghonosodtak, annyira elterjedtek, hogy többnyire eszünk ágába sem jut elgondolkozni azon, mit is jelentenek tulajdonképpen. Pedig érdemes. Mert hacsak kicsit is megkapargatjuk ezt a két szót, azonnal és könnyen lekopik róluk az ember alkotta máz. Ott maradnak csupaszon, árulkodón és megszégyenülve. Mert ezt a két szót mi magunk alkottuk és alkalmazzuk kényünk-kedvünk szerint. Mert például ugyanaz a mezei nyúl, amely a vadász szemszögéből nézve hasznos, védendő valami, hiszen sportot nyújt, és húsa, valamint élőexportja révén jövedelmet is jelent, egészen más elbírálás alá esik annál az embernél, akinek fiatal gyümölcsfáit rágcsálta meg a tél folyamán. A haszon-kár kérdés teljes egészében ember alkotta fogalom, mely az állatokat csak aszerint bírálja el, vajon közvetve vagy közvetlenül hasznosak-e számunkra, vagy ellenkezőleg, tevékenységükkel éppen károkat okoznak. Ezt az osztályozást nyilván már az ősember is elvégezte a maga egyszerű módján, amikor húsuk, zsírjuk, elejthetőségük és más, számára fontos szempontok szerint rangsorolta a barlangja körül élő állatokat. Mára azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár akaratlanul, de mi magunk tenyésztjük éppen azokat az állatfajokat, amelyeket a legkárosabbnak kiáltunk ki. A legnagyobb mezőgazdasági kártevők, rovarok éppen úgy, mint a gerincesek, mindig azok közül a fajok közül kerülnek ki, amelyek a termesztett növénnyel vagy növényekkel élnek, ennélfogva tömegesen jelenhetnek meg, és éppen mennyiségüknél fogva válnak számunkra egyre károsabbá. Pedig csak azért szaporodhattak el ennyire, mert mi magunk teremtettük meg számukra a lehető legoptimálisabb életkörülményeket a gazdasági haszonnövények termesztésével. Természetes körülmények között, például az ősi sztyeppterületeken, egyetlen rágcsáló, tehát a mezei pocok sem képes úgy elszaporodni, mint az ember által létrehozott mesterséges kultúrterületeken, ahol egész évében bőséges a táplálékkínálat, lucerna, lóhere, répa, búza, zab vagy kukorica, kinek-kinek ízlése vagy kedve szerint.
Az uhu hatalmas bagoly, de nem veti meg az apró falatokat sem. Gyakori zsákmánya a mezei pocok
Négyévenként támad
A túlszaporodást a bő táplálékkínálat segíti
A nőstények száma gyorsan nő
Nappal az ölyvek, éjjel a róka
A jégkorszak emléke
