Vízben vagy szárazon, teljesen mindegy
Vízben vagy szárazon, teljesen mindegy
Vannak emlősállatok, amelyeket mind a négy választott élőhelytípusban tárgyalhattunk volna, ilyenek például a vaddisznó, a hermelin vagy a róka, mások jóval szigorúbban ragaszkodnak egy-egy szűkebben vagy tágabban értelmezett biotóphoz, mint a földikutya, a vidra vagy az erdei pele. Többségük azonban csak súlypontosan jellemző egyik vagy másik élőhelyre, de kisebb vagy nagyobb számban merőben más biotópokban is megtalálhatók. A pirók egér például rendszeresen előfordul a Felső-Tisza ártéri erdeiben, legalábbis a szegélyrészeken, ahol a talajt borító szederdzsungel biztos menedéket kínál számára, alkalmilag még gradációi is megfigyelhetők, de ugyanígy és helyenként nagy számban él Zala megyében, a nyílt agrárterületeken is. Adott esetben a faluszéli kertekbe is benyomul.
A vándorpatkány ugyan kifejezetten kultúrakövető, városokban a csatornarendszerben, raktárakban, pályaudvarok környékén, a falvakban az istállókban, magtárakban él, de láttam frissen született kölyköket a velencei-tavi madárrezervátum csak csónakkal megközelíthető belső részén, ahol egy nőstény a kanalasgém-telep közelében fotózás céljaira épített leskunyhó deszkái alatt kölykezett meg. A patkányt természetesen nem a kunyhó csábította a tó belsejébe, hanem a már eleve ott élő állat számára kínálkozott jó tanyahelynek a nádas mélyén emelt faépítmény.
A madarakhoz és más állatokhoz hasonlóan az emlősök között is akadnak kultúrakövető fajok, olyan állatok, amelyek különösen az ember mezőgazdasági jellegű tevékenységét használták ki a maguk céljaira, de vannak olyanok is, melyek képtelenek voltak alkalmazkodni, illetve az emberi üldözés miatt kerültek végveszélybe, vagy jutottak a kipusztulás küszöbére. Az ilyenkor hozott megkésett védelmi intézkedések már aligha, legfeljebb ideig-óráig vezetnek eredményre. A hazai faunából választva példákat, a mezei pocok számára például kifejezetten előnyös volt a szántóföldi művelés, hiszen az télen is zöldellő vetésekkel, lucernatarlókkal, azaz bőséges táplálékkal látta el a nemegyszer természetellenes sűrűségben élő állományokat, de a hörcsög időnként jelentkező túlszaporodásait is erősen befolyásolja az akaratlanul nyújtott emberi segítség. Ugyanakkor az egyébként is sokkal kevéssé szapora rágcsáló, a földikutya nem tudott megmaradni a mezőgazdaságilag művelt területeken, a kertekben a hagyma és más termesztett növények fogyasztása miatt a tudatos emberi üldözés pusztította ki, így ma hazánk legritkább emlősállatai közé tartozik, és az állomány végleges kipusztulása csak idő kérdése.
Ha a mezőkön, réteken vagy legelőkön járunk, nagy előnyünk az erdővel szemben, hogy messzire elláthatunk magunk körül. Ami persze nem jelenti egyben azt is, hogy feltétlenül észrevesszük, sőt meg is figyelhetjük a látóhatáron belül élő emlősöket. Éppen ellenkezőleg, többnyire nagyon keveset látunk, legalábbis megközelítőleg sem annyit, ami megfelelne az adott területen ténylegesen élő különböző emlősfajok mennyiségének. Az erdőben élő fajokhoz hasonlóan, a szántóföldeken,réteken és legelőkön élő emlősök többsége is éjszaka tevékeny, jár táplálék után. A nyílt terület megjelölés pedig ez esetben nagyon is általános fogalom. Mert igaz ugyan, hogy a mezei ösvényeken, földutakon vagy a rét szélén járva szabadon és messzire kalandozhat el a kíváncsi emberi tekintet, de ha szűkebbre vonjuk a kört, és azt mondjuk, szeretnénk például egy törpeegeret látni, nyomban világossá válik, hogy nem pillanthatunk be a nyílt területen belül lévő talán viszonylag kicsi, de zárt közegbe, például a mezsgyeszélen buján tenyésztő feketeüröm-dzsungelbe, hogy az esetleg ott tevékenykedő apró rágcsálót megfigyelhessük. Ugyanígy rejti el a mezei pockot a még csak arasznyira nőtt búzavetés, a mezei nyúl pedig különösen is mesterien ért ahhoz, hogy a fű között készített vackában akár néhány lépésnyi távolságból is láthatatlan maradjon.
A nyílt területeken élő vagy ott alkalmilag megjelenő emlősállatok megfigyelésére az erdőhöz hasonlóan a les a legalkalmasabb. A mezei nyúl esetében például hasznos lehet az erdőnél már említett magasles. Néhány méterrel feljebb kerülve sokkal messzebbre látunk el, mintha a földön állnánk, tehát a nagyobb testű, közeledő állatokat jóval távolabbról meg is pillanthatjuk, azok viszont általában ügyet sem vetnek a már rég megszokott építményre, és figyelemre sem méltatják a benne csendesen üldögélő emberi alakot. Akinek egyébként is csak a feje látszik. Többször is alkalmam volt már magaslesről figyelni a közismerten nagyon éber rókát anélkül, hogy a ravaszdinak csak a leghalványabb gyanúja is lett volna arról, hogy ember tartózkodik a közelben.
Nagyon sok függ attól, melyik évszakban, milyen napszakban járunk a szabadban. A télen fehérbe burkolózott határban egy kis szerencsével még este vagy éjszaka is megleshetjük a bandukoló nyulat, a hó tetején végigcikázó menyétet vagy a libasorban haladó vaddisznókat, évszaktól függetlenül nőnek a megfigyelés esélyei a teliholdas, csendes éjszakákon. Havas időben érdemes odafigyelni a nyomokra is. A nyomolvasás művészetét némi gyakorlattal viszonylag rövid idő alatt el lehet sajátítani, és így utólag nemcsak egyes állatokat követhetünk, de a nyomsorok fontos információval szolgálnak szokásaikat illetően is. A már említett mezei nyúl például nagyon ragaszkodik megszokott tanyahelyéhez, de ha bőséges táplálékot talál valahol, például ősszel kint felejtett és a hóból kiálló káposztafejeket, oda is következetesen ellátogat. Ha ilyen helyet találunk, ahová esetenként több irányból is vezetnek az éhes nyulak nyomsorai, nincs más dolgunk, mint még besötétedés előtt lesben állni, és meglesni, amint a tapsifülesek egymás után érkeznek és kezdenek falatozni a kissé talán átfagyott, de azért biztosan nagyon jó ízű káposztából.
