Bőgő szerelmesek
Bőgő szerelmesek
A nyár vége és az ősz nemcsak az apró rágcsálók megfigyelésére legalkalmasabb időszak, de ekkor zajlik a lassan színeződő hazai erdők legnagyszerűbb színjátéka, a szarvasbőgés is. Fő időszaka a szeptember, de a bikák, különösen ha hűvösebbek az éjszakák, néha már augusztus végén megszólalnak.
A párzási időszakot az agancs teljes kifejlődése, letisztítása előzi meg. Fejdíszüket a szarvasok a tél végén, illetve kora tavasszal vetik le, az öregebb bikák februárban, a fiatalok márciusban, néha csak április elején válnak meg agancsuktól. Az így „megkopaszodott” bika furcsa és kissé szomorú látványt nyújt, és – mintha maga is így érezné – viselkedése is megváltozik, a korábbi magabiztos szarvasból visszahúzódó, keveset mozgó állat válik. Rejtekét többnyire csak éjszaka hagyja el, igyekszik minél bőségesebben táplálkozni, hiszen fejlődő királyi fejdíszének éppen erre van szüksége. Teljesen igaza van Páll Endrének, amikor azt írja: „Hatalmas és csodálatos teljesítménye a természetnek, hogy egy kapitális szarvasbika 100 nap alatt 10 kg csontot képes felrakni. Megfigyelések bizonyítják, hogy az egészséges bika naponta akár 150 grammnyi agancscsontot termel, amivel napi 10–15 milliméterrel növeli fejdíszének hosszát.”
A bika nagyon óvja fejlődő agancsát. Ösztönösen érzi, hogy a még lágy, szőrös képződmény különösen sérülékeny, ezért lassan, megfontoltan mozog, kerül minden összeütközést az ágakkal, amelyek megsérthetnék leendő fejdíszét. Amikor aztán az agancs növekedése befejeződik, a finom szőrrel borított barka vérkeringése megszűnik, és alatta az agancs már csonttá keményedett, a bika a háncs leválását dörzsöléssel próbálja siettetni.
A here csak akkor kezdi meg az ivarsejtek termelését, amikor az agancs már teljesen tiszta. Ezzel együtt a bika nyaka megvastagszik, sörénye ezzel még kifejezőbbé válik, a szeme előtt lévő mirigy átható szagú váladékot termel, amivel az állat a bőgőhelyet jelöli meg. Az említett mirigy szaga, keveredve az ondó és a vizelet illatával, az úgynevezett rigyetési szag, amit a bőgőhelyen és közvetlen környékén lehet érezni.
Az öreg bika éjszaka keresi fel a teheneket. Ha folyatót talál, velük is marad, a közelben ólálkodó fiatal bikákat pedig kíméletlenül elkergeti. Féltékenyen őrzi a háremét, különösen ha ott már több folyató tehén is van. Alig jut ideje evésre, pihenésre. Nem csoda, ha a bőgés vége felé már teljesen kimerül, és sokat veszít a súlyából is.
A bőgés alatt a teheneket kerülgető gyengébb bikákat az öreg csapatbika könnyen távol tartja. Megváltozik azonban a helyzet, ha vele egyenrangú, hasonló erősségű trónkövetelő érkezik. Ilyenkor meg kell küzdenie az elsőbbségért, azért, hogy továbbra is a tehenek ura, az erdő uralkodója maradhasson. Az agancsukkal egymásra támadó bikák addig harcolnak, amíg valamelyikük már nem bírja tovább. Lassan hátrálni kezd, és már csak arra vigyáz, nehogy halálos szúrást kapjon. Előkészíti a visszavonulást vagy inkább megfutamodást. A győztes nem kergeti, legfeljebb néhány lépést tesz utána. Aztán mennydörgő diadalkiáltása megrázza a holdfényes éjszakát. Győzött, és ezzel újra vagy életében először az erdő királya lett.
A szakemberek szerint a verekedések zömét azok a bikák kezdeményezik, amelyek saját teheneiket már beborították, és most új kalandokra vágyva kóborolnak, megpróbálják a szomszéd teheneit is megszerezni.
Különösen elkeseredett küzdelmeket folytatnak a bikák a bőgési szezon vége felé, amikor már csak néhány olyan, folyató tehén marad, amelyekért harcolni érdemes.
A szarvas szereti a társaságot, a tehenek és a bikák a bőgési időn túl külön csapatban élnek. Utóbbiak néha 60–80 főt számláló csapatokban mozognak, a korábbi ellenfelek békésen megférnek egymás mellett.
Talán a bika hangjára figyel a szarvastehén
