Spongyát rá!…
Spongyát rá!…
A „szivacs” szó hallatára – ha eltekintünk a hasonló rendeltetésű műanyagipari termékektől – a tengerpartok, a sekély tengerek jutnak eszünkbe. A Földközi-tenger partközeli vizeiben él az a mosdószivacs (Euspongia officinalis), amely az ókor óta mint „spongya” bevonult a háztartásokba, a gyógyászatba, sőt táblatörlő szivacsként az iskolákba is. Ma is használjuk, és sok szempontból kellemesebb, egészségesebb és drágább is, mint az őt helyettesíteni hivatott viszkózáruk. Nem is gondolunk eközben arra, hogy szivacsok nálunk is élnek. Hiszen vannak édesvízi szivacsok is! Ezek kovatűket és vízfehérjét (spongin) egyaránt tartalmazó vázú ún. kova-szaruszivacsok (Cornacuspongiae), amelyek egy külön családot, az édesvízi szivacsok (Spongillidae) családját alkotják. Az jellemző rájuk, hogy vízben álló köveken, cölöpökön, vízinövényeken és vízi puhatestűek héjain elágazó telepeket vagy kéregszerű bevonatokat (ún. biotektont) képeznek. Telepeiknek nincs határozott alakja, alakjukat általában az aljzat határozza meg. Legtöbb fajuk nagy elterjedésű, mivel az ivartalan szaporodásukat biztosító betokozódott sejtcsoportokat, az ún. gyöngysarjakat (gemmulae) akár vízimadarak, akár a vízkiszáradása után a szél messzire terjeszthetik. Ilyen, szintén kozmopolita elterjedésű faj pl. a közönséges és a törékeny tavi szivacs (Spongilla lacustris, S. fragilis) és a lassú folyású vizek part menti növényzetén telepeket alkotó folyami szivacs (Ephydatia fluviatilis). A Balaton sajátos környezeti viszonyainak köszönhető, hogy itt egy nagyobb elterjedésű szivacsnak sajátos helyi alakja fordul elő, ez a balatoni szivacs (Spongilla carteri balatonica). Mivel ennek a szivacsnak a parányi kovatűi nagy mennyiségben fordulnak elő a Balaton iszapjában, a felkavarodó iszapból a fürdőző ember bőrébe fúródva, érzékenyebb egyéneknél bőrgyulladást is okozhatnak (ezt nevezte a régi népnyelv „dobránc”-nak). Ugyanakkor a lakosság spontán módon arra is rájött, hogy a porrá tört szivacs a golyva gyógyítására használható, mivel a szivacsok sponginvázukban jódot halmoznak fel.
Nálunk is élő édesvízi szivacsok: a) a közönséges, b) a törékeny tavi, c) a folyami és d) a balatoni szivacs
A szivacsokhoz hasonlóan, a csalánzók is elsősorban tengeri lények. Jellemző rájuk a nemzedékváltakozás: az ivarosan szaporodó, szabadon úszó medúza- és a helytülő, ivartalanul szaporodó polipalak váltakozása. Ez alól azonban számos kivétel van. Az óceánok felszínén vitorlás gályaként, lebegtetőhólyagjukkal szabadon úszó Siphonophorák például telepes polipok (és nem telepes medúzák, ahogy a régebbi állattani szakirodalom írta róluk). A korallok viszont, amelyeknek csak polipalakjuk van, ivarosan is képesek szaporodni. A nálunk előforduló csalánzók kivétel nélkül a hidraszabásúak (Hydrozoa alosztály) közé tartoznak. A hazai fajok közül egyedül a fátyolos medúzának (Cordylophora caspia) van meg mindkét alakja. A nemrég felfedezett Craspedacusta sowerbyi fajnak eddig nálunk csak medúzaalakját találták meg. Mindkettő tengeri eredetű faj, azonban a Fekete-tengerből meghonosodott a Duna vízrendszerében, mivel alkalmazkodott a félig sós („brakk”-) és édesvízhez. A valódi édesvízi fajoknak csak polipalakjuk van. Ilyen pl. a közönséges és a nyeles hidra (Hydra vulgaris, Pelmatohydra oligactis). Mindkettő elsősorban nagyobb állóvizeinkben fordul elő, és apróbb rákocskákkal, rovarlárvákkal, kisebb férgekkel táplálkozik. Feltűnő, zöld színű a zöld hidra (Chlorohydra viridissima), amely annak köszönheti színét, hogy testében együtt élő (szimbionta), zöld színtesteket tartalmazó egysejtű algák (ún. zoochlorellák) élnek. Csak nagyon jó minőségű, tiszta állóvizekben és lassan folyó vizekben fordul elő.
V. Z.
