A kárászok nem jönnek zavarba…
A kárászok nem jönnek zavarba…
A kárászok igazi állóvízi, főleg lápi és mocsári halaknak számítanak. Főleg az ilyen vizekben érzik magukat otthonosan. Nem csoda, hiszen itt megtalálják minden életfeltételüket, a világra jöveteltől kezdve az elmúlásig bezárólag. Változatos táplálék áll rendelkezésükre, alig akad ellenségük, és akadálytalanul szaporodnak. Ha eközben zord, víz nélküli időszak köszönt be, vagy netán fenékig befagy az élőhelyük, akkor sem jönnek „zavarba”. Beássák magukat az iszapba, és ott átvészelik a nehéz időszakot. Az oldalról erősen lapított és magas testű kárászok háta sötétbarna, oldaluk agyagsárga, hasuk világossárga. A hát-, a farok- és farok alatti úszóik szürkéssárgák, míg a mell- és hasúszóik vörhenyesek. 2-3 éves korukban válnak ivaréretté. Tavasszal, amikor a víz hőmérséklete eléri a 14–16 °C-ot, akkor kezdenek ívni. Halastavakban összeívhatnak a pontyokkal, az így világra jött hibrideket szokták „pontykárászoknak” nevezni. A kifejlett állatok testhossza 8–10 centi, és testtömegük mindössze 30–50 gramm. Nagy vizekben – holtágakban, tavakban, víztározókban – 400–500 grammos egyedek is előfordulhatnak.
S ha már a lápok, mocsarak halairól van szó, akkor nem felejtkezhetünk el a réti csíkokról sem, melyeket egyes vidékeken ásott halaknak, csíkhalaknak, halcsíkoknak stb. is neveznek. Testük hosszúkás – átlagosan 20–25 centi –, már-már kígyószerű. Aránylag kis fejükön 10-10 bajuszszál található, amelyek segítségével könnyen és gyorsan megtalálják az iszapban, a szerves törmelék között megbújó férgeket, apró rovarlárvákat. Úszóik – kivéve a farokúszót – aprók. Nem csoda, hiszen azokra vajmi kevés szükség van. Testük kígyózó mozgásával haladnak előre az aljzaton. Oldalukon hosszanti csíkok váltakoznak – innen származik találó elnevezésük is. Májusban,júniusban szaporodnak. Ha élőhelyük vizéből elfogy az oxigén, hajszálerekkel dúsan behálózott utóbelük alkalmas arra, hogy a légköri levegőből a nélkülözhetetlen oxigént kivonja. Oxigénhiányos körülmények között időnként a felszínre úsznak, ott szippantanak a levegőből, majd ismét alámerülnek. Eközben a levegő végighalad bélcsatornájukon, majd az utóbélben megtörténik az oxigén kivonása, hasznosítása.
Egykor a csíkászás valóságos foglalkozásnak számított, mert ezek a halak kedveltek voltak az alföldi emberek körében. Különösen böjt idején volt nagy becse a réti csíknak. Leginkább káposztával együtt főzték (így készült a híres „csíkos káposzta”). Ez azonban már a múlté. A lápok, a mocsarak lecsapolása megpecsételte sorsukat.
P. B.
