Édesvizek lakói

Teljes szövegű keresés

Édesvizek lakói
Ősmaradványok bizonyítják, hogy az ízeltlábúak – a legtöbb állattörzshöz hasonlóan – eredetileg vízi életmódúak voltak. A partközeli sekély tengerek tekinthetők az ízeltlábúak „bölcsőjének”, ehhez képest az édesvizek mindig csupán másodlagos, sőt harmadlagos életközeget jelentettek számukra. Ezzel együtt, a legtöbb nagy ízeltlábú csoportnak vannak édesvízi életmódú képviselői, legalábbis olyanok, amelyek egyedfejlődésük valamely szakaszában az édesvizekhez kötöttek.

A tiszavirág kifejlett egyedének „kérészélete” csupán néhány óráig tart
A legtipikusabban vízi ízeltlábúak a rákok (Crustacea). Legnagyobb részük tengerekben él, de jelentős az édesvízi alakok száma is. Hagyományosan „alsóbbrendű” (Entomostraca) és „felsőrendű” (Malacostraca) rákokat különböztetünk meg, azonban ezek csak gyakorlati rendszerezési kategóriák. Különösen az ún. „alacsonyabbrendűekre” jellemző, hogy számos önálló törzsfejlődési irányra tagolódnak. Ezért a korábbi egységes rákok (Crustacea) osztálya helyett ma több osztályra különítjük szét őket. Nálunk a levéllábú rákok (Phyllopoda) osztályába tartozó pajzsos levéllábú rákok (Notostraca) és ágascsápú rákok (Cladocera), a tócsarákok (Anostraca), a kagylósrákok (Ostracoda), az evezőlábú rákok (Copepoda) osztályából szabadon élő (ún. ciklopsz-vagy kandicsrákok: Cyclopoidea alosztály) és élősködő alakok (pl. a haltetvek – Branchiura), továbbá a magasabbrendű rákok (Malacostraca) osztályának több rendjének fajai (fontosabbak: felemáslábú rákok Amphipoda, ászkarákok – Isopoda, tízlábú rákok – Decapoda) fordulnak elő.
A csáprágós ízeltlábúak (Chelicerata) közül nálunk csak másodlagosan vízi életmódúak élnek. Közülük a pókok (Araneida) között tárgyalt vízipók (Argyoneta aquatica) esete csak különleges egyedi alkalmazkodás. Teljesen vízi életmódúvá alakult azonban az atkák (Acari) egyik alrendje: víziatkák – Hydracarina – több mint 200 hazai fajjal. A légcsöves ízeltlábúak (Tracheata) valódi szárazföldi lények, ahol a talajlakó életmódot tarthatjuk elsődlegesnek. Ahol ez megmaradt, pl. a százlábúaknál (Chilopoa), ikerszelvényeseknél (Diplopoda), szövőcsévéseknél (Symphila), továbbá az elsődlegesen szárnyatlan rovaroknál (Apterygota), ott nem is találkozhatunk valódi vízi életmódú alakokkal.
A légcsöves ízeltlábúak közül egyedül a nagy alkalmazkodóképességű és életmódbeli változatosságú szárnyas rovarok (Pterygota) azok, ahol az édesvíz meghódítható életközeggé vált, anélkül azonban, hogy ők valódi édesvízi állatokká váltak volna. Ennek legfontosabb bizonyítéka, hogy a vízi rovaroknál is megmarad a légcsöves (trachealis) légzés. A vízben élő rovarlárváknál nagyon sokféle tracheakopoltyú alakulhat ki, amely azonban mind csupán a légcsöves légzés módosult formájának tekinthető. A testfolyadéknak (hemolimfa) csak kivételes esetekben van szerepe a légzésben, így pl. az oxigénszegény közegben élő árvaszúnyogok (Chironomidae) lárváinál, amelyek vöröses színűek a testfolyadékukban oldott hemoglobintól.
A kifejlett rovar aztán mindig légcsövekkel lélegzik, függetlenül attól, hogy vízi életmódú marad-e (pl. vízipoloskák – Hydrocorisae), vagy pedig ivaréretté válva elhagyja a vizet. Ezzel függ össze, hogy az édesvízhez kötött életmódú szárnyas rovarok legtöbbjének csak lárvaalakja fejlődik vízben, bár ennek a lárvaalaknak az élettartama időnként sokszorosan meghaladja a kifejlett rovar életének hosszát. Jól ismert, hogy a kérészek (Ephemeroptera) lárvái hónapokig, esetleg évekig fejlődnek a vízben, hiszen életközegük meglehetősen energiaszegény. Azt az energiát azonban, amelyet ezalatt magukhoz vesznek, szinte órák alatt fel is használják a nászrepülésre, a párzásra és petéik lerakására, hiszen ekkor, kifejlett rovarként többé már nem táplálkoznak. Életük valóban „kérészélet”, a szó legszorosabb értelmében. Nagyon hasonló azonban a tegzesek (Trichoptera) életének időbeosztása is, megjegyezve azt, hogy a tegzeseknél a hosszú lárvaidőszak és a jóval rövidebb kifejlett (imágó) stádium közé hosszabb-rövidebb bábállapot is közbeiktatódik, hiszen ún. tökéletes átalakulással (holometamorfózis) fejlődő rovarok. Nagyon rövid a kifejlett rovar élettartama az olyan, vízben fejlődő szúnyogoknál és legyeknél (Diptera) is, ahol a kifejlett rovarok nem táplálkoznak. Ilyenek pl. az árvaszúnyogok (Chironomidae), amelyek tömegesen fejlődnek a legkülönbözőbb víztípusokban. Jelentőségük abban áll, hogy a vizekből hatalmas mennyiségű tápanyagot vonnak ki, és juttatnak el más élőhelyekre.

Az árvaszúnyogok egyes fajainak lárvái vörösszínűek a testfolyadékukban oldott hemoglobintól
Szintén tökéletes átalakulással fejlődnek a vízi bogarak (Coleoptera) is. Náluk azonban a helyzet sokban eltérő, hiszen a kifejlett bogarak is vízben élnek, ott táplálkoznak, ezzel együtt viszonylag hosszú életűek. A legcsekélyebb különbséget a vízi lárva és kifejlett rovar között az átalakulás nélkül (epimorfózis) fejlődő vízi poloskáknál (Heteroptera: Hydrocorisae) találjuk, ahol az egyetlen lényeges eltérés, hogy a kifejlett rovarok röpképesek, ezáltal közlekedni képesek a különböző vizek között. Ennek különösen az időszakos sekély vizek lakóinál van nagy jelentősége. Abban is roppant nagy a változatosság a vízben fejlődő rovarok között, hogy a röpképes kifejlett állatok milyen távolságra képesek a vizeket elhagyni. Sok vízi rovar kifejlett alakja is megmarad lárvális élőhelye közelében, pl. a kérészek, álkérészek, tegzesek többsége. Azonban még a gyengén repülő fajoknál is előfordul, hogy a rajzó állatkák a légáramlatokkal lebegve („aeroplankton”) messze elsodródnak. Ezt láthatjuk a füstgomolyszerűen rajzó árvaszúnyogoknál. Ahol viszont a lárva és az imágó életmódjában markáns különbségek vannak, s emellett az állatok kiváló repülők, ott törvényszerű az, hogy a kifejlett rovarok igen messze, akár több száz kilométerre is elrepülhetnek kifejlődési helyüktől.
A szitakötők lárvái ragadozó életmódú vízi rovarok. Jó élőhely-indikátorok, hiszen nagyon fontos számukra a megfelelő aljzat (pl. iszap, homok vagy kavics) és sokszor a megfelelő vízi növényzet is. Zsákmányukat az alsó ajakból módosult különleges szájszervükkel, az ún. álarccal ragadják meg. A kifejlett szitakötők zsákmányszerzésének módja egészen más. Táplálékukat többnyire röptükben szerzik meg. Rágóikkal és erős, tüskés lábaikkal ragadják meg; időnként – a kisebb zsákmányállatokat – már röptükben el is fogyasztják, gyakrabban azonban leszállnak vele. Ahol erdőszéleken, tisztásokon nagy mennyiségű apró rovar rajzik (szúnyogok, legyek, levéltetvek stb.), ott a szitakötők is összegyűlnek és csoportosan vadásznak. Mivel a szitakötők a kifejlett rovarrá vedléskor többnyire még nem azonnal ivarérettek, ezért a kifejlődés és a szaporodás időszaka között több hét, esetleg hónap telik el. Ezt az időt a szitakötők – legalábbis a nagyobb termetű szitakötők többsége – kifejlődési helyüktől távol, aktív táplálkozással töltik. Néhány afrikai és dél-európai elterjedésű faj hosszas vándorlásokra is képes.

A közönséges óriáscsíbor kifejlett állapotban is, és lárvaként is vízi életmódú

A tegzesek kifejlett példányai molylepkéhez hasonlóak. A vízben élők rendszerint jellegzetes házat készítenek
V. Z.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages