Patakok, csermelyek

Teljes szövegű keresés

Patakok, csermelyek
A forrásból, forráslefolyóból patak lesz. A forrás közelében még viszonylag egyenletes hőmérsékletű víz, ahogy a köveken, zuhogókon átcsörgedez, oxigénben egyre dúsul, majd még tovább haladva hőmérséklete is egyre inkább követi a levegő napi és évszakos hőingadozásait. Jól ismerjük, hogy patakjaink a bennük élő halak szempontjából különböző szakaszokra oszthatók. Hasonló szabályosságok a vízhez kötött ízeltlábúak elterjedésében is vannak. A gyorsan folyó és nyárra sem átmelegedő vizű hegyi patakokban él a legtöbb kérész (Ephemeroptera), álkérész (Plecoptera) és tegzes (Trichoptera). Hegy-és dombvidéki, gyorsabb folyású patakjaink környékén, tavasz végén–nyárelőn a késő délutáni órákban gyakran csoportosan rajzik a dán kérész (Ephemera danica). Potroha végén, a két hosszú fartoldaléka között hosszú végfonalat visel, szárnyai barna foltosak. Lebegve repül, amelyet az tesz lehetővé, hogy az állat bélcsatornája levegővel telt, hiszen a kifejlett kérész már nem táplálkozik. Hegyi patakjaink mentén az egyik leggyakoribb faj a hegyi kérész (Ecdyonurus venosus). Az Ecdyonurus-fajok lárvái jellegzetesen lapított testűek, ezzel is alkalmazkodtak a kövek alatti életmódhoz. Ennek a nemnek nálunk több faja is él, hímjeik az elülső láb lábfejízei alapján különböztethetők meg. Ezeknek az állat életében igen sajátos szerepük van.

A dán kérész hegy- és dombvidékeink patakjai mentén gyakori
Kérészek
A kérészek csoportosan rajzanak, általában a késő délutáni, alkonyati órákban. A hímek összetett szemei sajátosan módosultak, ún. „turbánszemek”. Ez azt jelenti, hogy az összetett szem két különböző szerkezetű részből tevődik össze. Az alul lévő rész széles látószögű, amely a gyors tájékozódást, „helyzetfelmérést” segíti elő. A szem „rátelepült” része, amelyet szuprapozíciós szemnek is nevezünk, egymással majdnem párhuzamos alegységekből, ún. ommatidiumokból áll. Az állat ezzel sokkal kisebb mezőt fog át, de azon belül igen élesen lát, még gyenge fényviszonyok között is. Ez a sajátos, kettős összetett szem teszi lehetővé, hogy a kérész hímek a velük együtt rajzó nőstényeket gyorsan tájékozódva felismerjék, megközelítsék, és hosszú lábfejízű elülső lábaikkal megragadják. Mindez létfontosságú a fajfenntartás szempontjából, hiszen mindössze pár órájuk van arra, hogy párjukat megtalálják, vele párosodjanak, majd a megtermékenyült nőstény petecsomóit a megfelelő vizekbe lerakja. A nőstény kérészek a hímektől könnyen megkülönböztethetők, hiszen szemük jóval kisebb, elülső lábuk egyszerű, és megtermékenyülés után potrohvégük hasi oldalán rendszerint jókora, sárgás színű petecsomó látható, amelyet a megfelelő élőhelyeken nemes egyszerűséggel a vízbe pottyantanak. Petéik száma igen nagy, ez biztosítja, hogy a kezdetleges ivadékgondozás ellenére megfelelő élőhelyeken igen nagy egyedszámot érhetnek el.
Még inkább a gyors folyású, hegyi patakokhoz kötődnek az álkérészek (Plecoptera), ezek a különös, ősi, a kérészekhez csak látszólag hasonló rovarok. Lárváik a kérészek lárváihoz hasonlóak. Leggyakrabban kövek alatt találhatók. Különösen nagy oxigénigényűek, ezért legtöbb fajuk 1000 méter feletti magasságokban, hideg vizű hegyi patakokban él. A legtöbb álkérész kifejlett alakja tavasszal jelenik meg, egyesek már hóolvadáskor, pl. a fekete álkérész (Capnia bifons). Tavasz végén röpülnek középhegységi és dombvidéki patakjaink mentén a zöld álkérészek (Chloroperla-fajok) és a nagy álkérészek (Perla-fajok). Utóbbiak a 2-3 cm-es nagyságot is elérik, a többi hazai faj mérete 0,5–1,5 cm körül marad.

A kék karcsúszitakötő az oxigéndús vizű hegyi patakokra jellemző
Az ősi típusú rovarrendek közé tartoznak a szitakötők (Odonata) is. Fajaik közül aránylag kevés alkalmazkodott a gyors sodrású hegyi patakokhoz. Ezek között azonban nagyméretű alakok is találhatók, mint pl. a hegyi szitakötők (Cordulegaster-fajok), ezek a 7–9 cm testhosszúságú, karcsú, de erőteljes testalkatú, gyors röptű állatok. Színezetük is feltűnő: szemük zöld, toruk és potrohuk mélyfekete alapon élénksárgán foltozott és gyűrűzött. Gyors folyású, kavicsos aljú patakok lakója a csermely-szitakötő (Onychogomphus forcipatus), amelyről a húsz esztendeje kiatott ÁLLATHATÁROZÓ még joggal állította – „középhegységeinkben közönséges”. Kis vizeink minőségének romlása, patakjaink szennyeződése miatt ez a szitakötő ma már legritkább fajaink egyike. Bővebb vizű, tiszta patakokban, gyorsabb folyású hegyi folyókban fejlődik az erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia). A nagyon szép, halvány almazöld alapon fekete mintázatú állat ma már szintén eléggé ritkán kerül szemünk elé.

A hegyi patakokban fejlődő hegyi szitakötő a legnagyobb hazai szitakötők egyike
Jellegzetes vízi rovarrend a tegzesek (Trichoptra). Több fajukról és életmódbeli típusaikról a forrásokkal kapcsolatban már volt szó. A hideg vizű, kisebb patakokban nagyjából ugyanazoknak a családoknak és nemeknek a képviselői fejlődnek, mint a forrásokban és forráslefolyókban. Más a helyzet azokban a nagyobb patakokban, ahol a gyors folyású, kavicsos-murvás részek lassúbb folyású szakaszokkal váltakoznak, ahol a finomabb szemcséjű üledék és a szerves törmelék is lerakódhat. A tegzesek lárvái igen változatos életmódúak. Sok közöttük a ragadozó, de ezek zsákmányszerzési módja is többféle lehet. A legősibbnek tartott életmódú tegzesek lárvái zsákmányukat aktívan mozogva, vadászva szerzik meg. Az Északi-középhegység patakjaiban elterjedt pl. az őszi, melegebb napokon rajzó őszi örvénytegzes (Rhyacophila fasciata). Szintén ragadozók azok a tegzeslárvák, amelyek patakok nyugodtabb folyású szakaszain hálókat szőnek, pl. a szövőtegzesek (Hyropsychidae). A patakok tegzesei között is nagyszámú olyan faj van, amelynek a lárvája apró homokszemcsékből, murvából, esetleg növényi törmelékből házat sző, amelybe visszahúzódhat. Ezek az állatok a patakba hulló, zömmel növényi eredetű törmeléket (avart, kisebb ágacskákat) fogyasztják, és a patakoknak a nyugodtabb folyású részein tartózkodnak. A pataki tegzes (Philopotamus montanus) a hidegebb vizű középhegységi patakokra jellemző. Nyáron, a gyors folyású középhegységi patakok fölött gyakran csoportosan rajzanak a hosszú csápó vizitegzesek (Leptoceridae). A mocsártegzesek (Limnephilidae) családjában is vannak olyan fajok, amelyek kifejezetten a hideg, hegyvidéki folyóvizek lakói. Közülük faunánk egyik legérdekesebb tagja a kora őszi napos időben rajzó Melampophylax nepos, amely tipikusan északi és magashegységi (ún. boreo-montán) faj, és nálunk a Bükk-fennsík északi kitettségű szurdokvölgyeiben fordul elő. A karsztvidékek patakjaiban fejlődő egyes tegzesek (pl. Micropterna-fajok) barlangokban telelnek át.
A recésszárnyúak (Neuroptera, Planipennia) lárvái mindig ragadozók. Túlnyomórészt szárazföldiek, illetve talajlakók. Ez alól csupán két, kisebb fajszámú csoport kivétel, ezen belül is egyetlen faj, a vízi fátyolka (Osmylus chrysops) az, amelynek lárvája patakokban él, és a vörösesbarna fejű, foltozott szárnyú kifejlett rovar is a patakok közelében, a vízparti növényzetben tartózkodik.

A szalagos karcsúszitakötő lassúbb folyású vizeinkben fejlődik
A vizi poloskák (Hyrocoriasae) túlnyomó többsége álló- és lassan folyó vizek, ún. limnikus élőhelyek lakója. Patakok lassabban folyó szakaszain, a víz felszínén gyakran láthatók molnárpoloskák (Gerridae család), amelyek a vízre hulló apróbb rovarokkal táplálkoznak. Hosszú lábaikkal a víz felületi hártyáján gyorsan mozognak. Hasonló életmódúak a keringőbogarak (Gyrinidae), amelyek a vizek felszínén csoportosan, köröket leírva úszkáltak.
Nagyobb számú szúnyog és légy (Diptera) lárvája fejlődik patakokban. Közöttük a vízi életmódhoz nagyon érdekes alkalmazkodási jelenségeket láthatunk. Sebes folyású patakok köveire tapadókorongokkal rögzítik magukat a recés muslicák (Blepharoceridae) lárvái. Gyorsan folyó vizekben fejlődnek a púposszúnyogok vagy cseszlék (Simuliidae).Lárváik a testvégükön lévő páros, fűrészes szélű tapadólemezzel kövekre vagy vízinövényekre rögzítik magukat. Bábozódáskor tojásdad, a feji végen nyitott tokkal veszik körül magukat, amelyből kinyúlnak az állat testének elején levő hosszú, fonalas tracheakopoltyúk. A kifejlett púposszúnyogok nőstényei vérszívók, és gyakran seregesen jelennek meg. Nálunk csak elvétve, hegyi patakok mentén okoznak kisebb-nagyobb kellemetlenséget, de a Bánságban előforduló kolumbácsi légy (Prosimulium kolumbaczense) már több ízben is okozta háziállatok tömeges elhullását. Itt kell megjegyezni, hogy teljesen téves az a hiedelem, hogy ennek a szúnyognak a lárvái az Al-Dunában fejlődnek. Valójában a Duna közeli hegyvidékek gyors folyású hegyi patakjaiban élnek. A szúnyogok rajai gyakran húzódnak be sziklahasadékokba, barlangokba, így pl. az Al-Duna mellett fekvő, a magyar történelemben Zsigmond királynak a törököktől elszenvedett nikápolyi veresége és szomorú menekülése révén híressé vált Galambóc várával átellenben lévő barlangba is. Ezért magyarul helyesen galambóci légynek kellene neveznünk. A legapróbb szúnyogok közé tartoznak a törpeszúnyogok (Ceratopogonidae), mindössze 1–5 mm-es nagyságú állatkák. Ennek ellenére nagyon kellemetlenek, mert szúrásuk fájdalmas, és sokszor maradandóbb nyomot hagy, mint az ún. igazi szúnyogok (Culicidae) szúrásai.

A púposszúnyogok vagy cseszlék nőstényei vérszívók, lárváik gyors folyású vizekben fejlődnek
A kék karcsúszitakötő
Hegyi és dombvidéki, hidegebb és oxigéndús vizű patakjainknak egyik legfeltűnőbb, legjellegzetesebb lakója a kék karcsúszitakötő (Calopteryx virgo). Hímjének szárnyai fémesen csillogó sötétkékek, a nőstény szárnyai halvány füstösbarnák. Lárvája igen nagy oxigénigényű, ezért az olyan patakokban, amelyek vize nyáron erősebben átmelegszik, nem élhet meg. Ez az igénye olyan mértékű, hogy ha egy patak mellől az árnyékot adó fákat kivágják, s ezáltal a patakot több napsütés éri, ez is elég ahhoz, hogy az adott patakszakaszokról a kék karcsúszitakötő eltűnjék. Ezért hazánkban ma már csak ott élnek erősebb népességei, ahol a vizek nagyon tiszták, és a patakok part menti növényzete sem háborgatott (pl. Alpokalja, Aggteleki-karszt, Zempléni-hegység). Ezért ez a faj, amellett hogy nagy esztétikai értékű, az élőhely minőségének fontos indikátora. Közeli rokona a szalagos karcsúszitakötő (Calopteryx splendens.) Hímjének szárnya sötétkék szalagozott, a nőstényé halványzöld. Lárvája korántsem annyira igényes, mint az előző fajé; jobban bírja a vízhőmérséklet emelkedését és az oxigénhiányt. Ezért a lassabban folyó, nyáron langyosabb vizekben a két faj versengésében ez utóbbi kerül előnybe. Dombvidékeinken, sőt lassan folyó alföldi erekben is megél, sőt kevéssé durván szennyezett nyílt csatornákban is.

A vízifátyolka lárvái patakokban fejlődnek, ragadozók

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages