Gyöngyházasok, boglárkák
Gyöngyházasok, boglárkák
Fűevő még több bagolylepkefaj hernyója is. Legtöbbjük hernyója azonban inkább kétszikű lágyszárúakkal táplálkozik, mint ahogy számos nappali lepke hernyója is. A réteken tenyésző nappali lepkék jelentős része tartozik a tarkalepkék (Nymphalidae) családjába. Ilyenek pl. a gyöngyházlepkék, amelyek nevüket onnan kapták, hogy hátsó szárnyaik fonákján ezüstös, ill. gyöngyházfényű foltok vagy sávok láthatók. Több fajnak vannak azonban olyan változatai is, amelyeknél a gyöngyházfoltok helyét világossárgás vagy csontszínű foltok veszik át. Közülük rétjeinken szinte mindenffelé gyakori a kerekfoltú és az ezüstös gyöngyházlepke (Mesoacidalia aglaia, Fabriciana adippe), inkább hegyi rétjeinken gyakori az ibolya-gyöngyházlepke (F. niobe). Az Alpokalján és a Kárpátokkal összefüggő északkeleti hegyvidékeinken nedvesebb réteken és félszáraz gyepekben egyaránt többfelé gyakori a védett északi gyöngyházlepke (Brenthis ino). A kisebb termetű fajok közül mindenfelé elterjedt a közönséges és a kis gyöngyházlepke (Issoria latonia, Clossiana dia), inkább hegy- és dombvidéki réteken helyenként gyakori a fakó és az árvácska-gyöngyházlepke (Clossiana selene, C. euphrosyne). A szűkebb értelemben vett tarkalepkék fajai kevéssé feltűnő külsejűek, általában vörösesbarna alapon feketés rajzolatúak. Megkülönböztetésük gyakran nehéz, általában a hátsó szárnyuk fonákán vannak a legjellemzőbb külső bélyegek. Tavasszal a réti tarkalepke (Melitaea cinixia), nyáron a közönséges tarkalepke (Mellicta athalia) a leggyakoribb, de a rétek kaszálásának felhgyásával, leromlásával mindkettőnek állomána csökkenő tendenciájú. A középhegység félszáraz gyepeinek jellegzetes lakója a balkáni elterjedési kapcsolatú magyar tarkalepke (Melitaea telona kovacsi), amelyet a Budai-hegyektől a Dunakanyar vidékén át egészen az Aggteleki-karsztig kisebb-nagyobb szigetszerű népességek képviselnek. Tápnövénye szálkaperjés félszáraz gyepeink egyik legjellemzőbb faja, a magyar aszat (Cirsium pannonicum). A lepke, a rokonfajoktól eltérően, csak egy nemzedékű; május végén, június elején rajzik. Fő nektárnövénye az ilyen gyepekben gyakori magyar szegfű (Dianthus pontederae).
A rétek lepkéinek másik jellegzetes, nagy csoportja a boglárkalepkéké (Lycanidae). Két nagy csoportot „első látásra” elkülöníthetünk közöttük. Az egyik csoportba fémesen csillogó vörös, aranyszínű vagy vörösesbarna, néha ibolyásan csillogó szárnyú állatok tartoznak, a másikba fénylő kék vagy sötét, feketésbarna lepkéket sorolunk. Jellemző rájuk, hogy szárnyaik fonákján fehéres keretű, fekete magvú apró szemfoltok vannak, amelyek sorokba rendeződnek, és mintázatuk gyakran fontos bélyeg az egyes fajok megkülönböztetése szempontjából.
Az első csoportba az ún. tűzilepkék (Lycaenini) tartoznak. A közönséges és a barna tűzlepke (Lycaena phloeas, L. titryus) különösen szárazabb réteken, félszáraz gyepekben mindenfelé nagyon gyakori. Inkább a félszáraz gyepekben, szárazabb kaszálókon fordul elő a védett ibolyás tűzlepke (L. alciphron), míg a csillogó aranyvörös arany-tűzlepke (L. virgaureae) főleg hegyvidékeink rétjein gyakori. Magasabb hegyeink és a Dunántúl nyugati részének nedvesebb rétjein tenyészik az ibolyásan csillogó szárnyú védett havasi tűzlepke (L. hippothoe)
A Szent László-tárnicson él a szürkés boglárka szárazréti alfaja
A szűkebb értelemben vett boglárkafélékben (Polyommatini nemzetség) mészkőhegységeink, a leggazdagabbak. Karszfennsíkjaink rétjein különösen sok, állatföldrajzi szempontból érdekes, sajátos fajuk él. Ilyen pl. a bükki szerecsenboglárka (Aricia artaxerxes issekutzi), amelynek fiatal hernyói eleinte napvirágon (Helianthemum ovatum) vagy a gólyaorrféléken táplálkoznak. Később a hernyó „hangyavendég” életmódra vált át. Szintén „hangyavendégek” a nagyobb termetű, a Maculinea nembe tartozó boglárkák. Köztük a nagyszemes boglárka (Maculinea arion) félszáraz gyepekben eléggé elterjedt, a nőstény lepke petéit vagy kakukkfű (Thymus) vagy szurokfó (Origanum vulgare) virágaira rakja. A lepkék rajzási ideje is annak megfelelően alakul, hogy az adott élőhelyen melyik növény a fiatal hernyó tápnövénye, mivel a peterakásnak a tápnövény virágzási idejéhez kell illeszkednie. A petékből kikelő fiatal hernyókat a Myrmica nembe tartozó hangyák hurcolják bolyaikba. Mivel a hernyó, ha a hangyák csápjaikkal simogatják, édes váladékot bocsát ki a hangyák „háziállatként” tartják, és saját ivadékaikhoz hasonló módon táplálják. Hasonló életmódú a szürkés boglárka (Maculinea alacon xerophila) szárazságtűrő alfaja, amelynek tápnövénye a Szent László-tárnics (Gentiana cruciata). A nőstény lepke csak erre rakja petéit, de a fiatal hernyókat a hangyák itt is hamar gondozásukba veszik.
Virággazdag, szárazabb gyepekben gyakori az ibolyás tűzlepke
A rétek virágszőnyege sok bogár számára nyújt táplálékot. Különösen fontos táplálékforrások a fészkesvirágzatúak, amelyeken igen sok lágybogár, álcincér, cincér és levélbogár táplálkozik. A cincérek közül különösen fajgazdagon képviseltek a virágcincérek (Leptura és rokon nemek) és a karcsúcincérek (Strangalia spp.), pl. a tarkacsápú karcsúcincér (Strangalia maculata) és a nyurga cincér (S. attenuata). Lágy szárú növényekben fejlődő cincéreink közül különösen gyakori rétjeinken a margarétacincér (Phytoecia pustulata), a lencincér (Ph. coerulea), a sávosnyakú cincér (Ph. icterica) és a pirosfejű kutyatejcincér (Oberea erythrocephala). A levélbogárfélékhez tartozó ún. zömökbogár (Cryptocephalus spp.) is rétjeink jellegzetes bogarai közé tartozik. Fejük lefelé áll, és szitne teljesen nyakpajzsuk alá rejthetik. Fészkesvirágzatúakon táplálkoznak, pl. a nagy és a kis fészkesbogár (C. sericeus, C. hypochoeridis), a kék zömökbogár (C. violaceus), a réti és a közönséges zömökbogár (C. octacosmus, C. moraei).
V. Z.
