Rovarvilág a „köpeny” alatt
Rovarvilág a „köpeny” alatt
A természetközeli állapotú keményfás ligeterdők és láperdők nem tartoznak azok közé az erdők közé, amelyek lombkoronája teljesen zárt, árnyékoló. Ezekben az erdőkben sokszor vannak kisebb-nagyobb vizenyős tisztások, rajtuk nedvesebb, láposodó rétek; gyakran tarkítják őket kisebb vízfolyások vagy már feltöltődött holt medrek. Ilyen helyeken az erdők szegélyén sokféle cserjéből és magaskórós lágy szárú növényből álló „köpeny” jön létre, amely a rovarvilág fajgazdagságának valóságos tárháza. Ez teszi lehetővé, hogy ligeterdeinkben olyan fajok is előfordulhassanak, amelyek fejlődésmenete során jellegzetes élőhelyváltások következnek be.
A díszes tarkalepke életciklusa
A lepkék a bábból – időjárási viszonyoktól függően – április vége–május közepe közötti időszakban kelnek ki, a hímek általában néhány nappal hamarabb. A legkülönfélébb virágokon táplálkozhatnak, különösen kedvező nektárforrások aznban a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea) és a fagyal (Ligustrum vulgare) virágai. Nedvességet és ásványi sókat a nyirkos talajból szívogatnak. Az ivarok egymásra találása és a párosodás az erdők szegélyén, magasabb lágyszárú növényeken, cserjéken, esetleg a fák alsó ágain következik be. A megtermékenyült nőstények az erdő szélén álló kőrisek alsó, kb. 3-4 m magasságban levő, sokszor szomorúfűz-szerűen lehajló ágainak levélfonákjaira rakják petéiket, több rétegben. Egy-egy petecsomó 50-60 petétől akár 200-ig is terjedő számú petét is tartalmazhat. A petékből már akár egy hét-tíz nap múlva kikelhetnek a fiatal hernyók, amelyek eleinte a kőris ágvégein sűrű szövedéket készítenek. Ebből másznak ki a közeli levelekre, amelyeknek eleinte cak a bőrszövetét fogyasztják. Mivel a kőris levelei nagy mennyiségű keserűanyagokat és csersav-természetű anyagokat tartalmaznak, ezért a kisebb hatóanyag-tartalmú, fiatalabb ágvégi levelek azok, amelyek elsősorban fogyasztásra alkalmasak. Ahogy beköszönt a nyári kánikula, a hernyók felfüggesztik a táplálkozást, és levonulnak az erdő nyirkos, hűvös avarjába, ahol ezt az időszakot társasan, közös szövedékben vészelik át. Egész ősz és tél folyamán is itt maradnak, hónapokon keresztül abból az energiából fedezve minimumra csökkentett életevékenységüket, amelyet az első, alig egy hónapos táplálkozási periódus alatt vettek magukhoz. A téli hótakaró védi meg őket a nagyobb hidegekből, majd hóolvadás után újra táplálkozásba kezdenek. Kisebb-nagyobb csoportokban szóródnak szét táplálkozni az erdő alján, de éjszakára eleinte még visszatérnek a védelmet nyújtó szövedékbe. Ilyenkor már többféle lágyszárú növényt fogyasztanak, főleg veronika (pl. Veronica hederaefolia, V. chamaedrys)- és útifű (Plantago-)-féléket. A teljesen kifejlett, bábozódásra érett hernyók április közepén-végén felmásznak a fák törzsére, és ott, finom selyemfonállal fejjel lefelé a fakéreghez rögzítve magukat bábbá alakulnak át. Körülbelül kétheti látszólagos nyugalom után kel ki a kifejlett lepke, s ezzel az egész ciklus újra indul.
A lepkék a bábból – időjárási viszonyoktól függően – április vége–május közepe közötti időszakban kelnek ki, a hímek általában néhány nappal hamarabb. A legkülönfélébb virágokon táplálkozhatnak, különösen kedvező nektárforrások aznban a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea) és a fagyal (Ligustrum vulgare) virágai. Nedvességet és ásványi sókat a nyirkos talajból szívogatnak. Az ivarok egymásra találása és a párosodás az erdők szegélyén, magasabb lágyszárú növényeken, cserjéken, esetleg a fák alsó ágain következik be. A megtermékenyült nőstények az erdő szélén álló kőrisek alsó, kb. 3-4 m magasságban levő, sokszor szomorúfűz-szerűen lehajló ágainak levélfonákjaira rakják petéiket, több rétegben. Egy-egy petecsomó 50-60 petétől akár 200-ig is terjedő számú petét is tartalmazhat. A petékből már akár egy hét-tíz nap múlva kikelhetnek a fiatal hernyók, amelyek eleinte a kőris ágvégein sűrű szövedéket készítenek. Ebből másznak ki a közeli levelekre, amelyeknek eleinte cak a bőrszövetét fogyasztják. Mivel a kőris levelei nagy mennyiségű keserűanyagokat és csersav-természetű anyagokat tartalmaznak, ezért a kisebb hatóanyag-tartalmú, fiatalabb ágvégi levelek azok, amelyek elsősorban fogyasztásra alkalmasak. Ahogy beköszönt a nyári kánikula, a hernyók felfüggesztik a táplálkozást, és levonulnak az erdő nyirkos, hűvös avarjába, ahol ezt az időszakot társasan, közös szövedékben vészelik át. Egész ősz és tél folyamán is itt maradnak, hónapokon keresztül abból az energiából fedezve minimumra csökkentett életevékenységüket, amelyet az első, alig egy hónapos táplálkozási periódus alatt vettek magukhoz. A téli hótakaró védi meg őket a nagyobb hidegekből, majd hóolvadás után újra táplálkozásba kezdenek. Kisebb-nagyobb csoportokban szóródnak szét táplálkozni az erdő alján, de éjszakára eleinte még visszatérnek a védelmet nyújtó szövedékbe. Ilyenkor már többféle lágyszárú növényt fogyasztanak, főleg veronika (pl. Veronica hederaefolia, V. chamaedrys)- és útifű (Plantago-)-féléket. A teljesen kifejlett, bábozódásra érett hernyók április közepén-végén felmásznak a fák törzsére, és ott, finom selyemfonállal fejjel lefelé a fakéreghez rögzítve magukat bábbá alakulnak át. Körülbelül kétheti látszólagos nyugalom után kel ki a kifejlett lepke, s ezzel az egész ciklus újra indul.
Erre talán a legjobb példa a díszes tarkalepke (Euphydryas maturna) életmenete. Erről a fajról azt kell tudni, hogy bár elterjedése óriási: Dél-Szibériától Franciaországig és Svédországig, Európa-szerte mégis a leginkább veszélyeztetett, sok területről már kipusztult fajok egyike. Ahol Franciaországban, Németországban és Ausztriában korábban gyakori és jellemző állat volt, ott ma a legtöbb helyen már hiába keressük. Pusztulásáért részben a ligeterdők kiirtása vagy intenzív erdőgazdálkodás keretében való átalakítása, részben egyáltalán a megfelelő élőhelyek felszámolása a felelős. Észak-Európában (pl. Finnország) és Kelet-Közép-Európában, így szerencsére még nálunk is, maradtak meg olyan területek, ahol ennek a nemzetközi egyezmény (Berni Konvenció) által is védett fajnak ma még erős tenyésztő népességei vannak. Ilyen nálunk a Dráva-sík, a Bereg-szatmári-sík, a Nyírség egyes részei és a Kőrösök vidéke.
E népességek értékét fokozza, hogy két, különböző földrajzi kapcsolatú alfajhoz tartoznak. A Dráva-síkon az az alfaj (E. maturna idundes) él, amely a Balkán északnyugati részének folyóvölgyeiben is honos, egészen Bosznia-Hercegovináig. Az Alföld keleti részének ligeterdeit viszont már az a népesség lakja, amelynek elterjedéséhez Erdély és a Keleti-Kárpátok előtere is hozzátartozik (E. maturna partiensis). Mindkét népesség fő tápnövénye a Kárpát-medence nagy folyóvölgyeinek ligeterdeire jellemző magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica). Az érem másik oldala viszont az a szomorú veszteség, hogy a Kárpát-medencére jellemző népességek közül a harmadik, amelynek fő tápnövénye a virágos kőris (Fraxinus ornus), és főleg a Dunántúli-középhegység karszterdeit népesítette be, a kipusztulás közvetlen szélére jutott.
