Terjeszkedő állatok
Terjeszkedő állatok
A századfordulótól kezdve aztán egyre inkább melegedett az éghajlat. Viszonylagos optimumát a második világháborút követő néhány melegebb évben érte el. Ekkor még néhány nyáron – a hazai éghajlati viszonyok közé egyébként nem illő – gyapot is termést tudott hozni.
Jelentős mértékben hatoltak észek felé olyan állatfajok, pl. a csőröslepke (Libythea celtis), zöldes gyöngyházlepke (Argymnis pandora), halálfejes lepke (Acherontia atropos), balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus balcanicus), halvány geze (Hippolais pallida), amelyek elterjedési határa addig legfeljebb a Kárpát-medence déli pereméig terjedt. Ez a melegedési hullámot a 60-as évek derekától kisebb visszaesés követte, csapadékosabb nyarakkal, melegkedvelő állatfajok visszaszorulásával. Megjelentek viszont az Alföld perermterületein olyan rovarok, amelyek addig a hegyvidékek nedvesebb, csapadékosabb övezeteire voltak jellemzők, pl. az óriás hegyibagoly-lepke (Eurois occulta), a nagy zöld fűbagoly-lepke (Anaplectoides prasina), s ekkor kezdett lehúzódni középhegységeink irányába a Kárpátok felől az uráli bagoly (Strix uralensis), a fenyőszajkó (Nudifraga caryocatactes); gyakoribbá vált a császármadár (Tetrastes bonasia rupestris) A 80-as évek elejétől aztán újra fordult a kocka, és elkezdődött az aszályos periódus, amely lényegében máig tart, és amelyről – sajnos – nem alaptalan azt feltételezni, hogy ez már egy általánosabb, globális klímaváltozás jele. Ennek következménye pedig az éghajlati övezetek eltolódása lehet: a Kárpát-medence belsejében a füvespusztai, esetleg a félsivatagi éghajlat irányába.
Az erdők tenyészetének másik fő éghajlati határa a Kárpát-medencében a magasabb hegységekben van, általában 1600–1800 m körül. Hűvös, csapadékos, vastag téli hótakarójú hegységekben, északias kitettségű oldalakon alacsonyabban is lehet, pl. a Magas-Tátra és az Alacsony-Tátra északi oldalain; a Déli-Kárpátokban viszonylag magasabbra húzódik fel, akár 2000 m-ig. Tudni kell azonban azt, hogy ezt a természetes erdőhatárt az ember sokfelé, a legeltetéses használattal együtt, akár több száz méterrel lejjebb szállította, így jöttek létre a Kárpátalja polonyinái, az erdélyi Kárpátok pojánái (az eredetileg szláv ajkú népek pásztorkodására utaló nevek!). Nyilvánvaló, hogy nálunk ma ilyen klimatikus hegyvidéki erdőhatár nincs. Vannak viszont karsztplatóinkon (Bükk hg.) olyan fagyzugok (töbrök), ahol vagy eleve nem volt már összefüggő erdő, vagy pedig ha kiirtották, képtelen volt újra felújulni.
Az állatvilág számára az erdők övezetes elrendeződése alapvető fontosságú. Számos állat csupán az erdőhatár feletti magashegységben képes megélni, vagy élete jelentős szakaszait az erdőhatár felett tölti, pl. a zerge (Rupicapra rupicapra), a havasi mormota (Marmota marmota), nagyszámú rovar, így a szerecsenlepkék (Erebia) nemének több faja, bizonyos ormányosbogarak (Curculionidae), futóbogarak (Carabidae) stb. Ismét mások leginkább a havasi gyepekkel váltakozó törpefenyves zónára jellemzőek, mint pl. az örvös rigó (Turdus torquatus), a havasi szürkebegy (Laiscopus collaris). Ezalatt következik a tűlevelű erdők övezete, amely – mind összetételében, mint élőhelyi viszonylatban – már jóval változatosabb, mint a törpefenyves. A Kárpát-medencében összefüggő tűlevelűerdő-övezet éghajlati okok miatt csak 100 m körüli vagy annál magasabb hegyekben alakulhat ki. Nálunk ezért ez az övezet gyakorlatilag hiányzik, csupán a Kőszegi-hegységben vannak kisebb töredékei. Ugyanakkor az Északi-középhegység leginkább hűvös, csapadékos részein vannak olyan telepített lucfenyvesek, amelyek termőhelyi viszonyai megközelítik a természetközeli tűlevelű erdőkét. A tűlevelű erdők övezetének állatvilága általában nem túlságosan fajgazdag. Vannak ugyanakkor olyan rovarcsoportok, amelyek számára a fenyvesek kedvező életlehetőségeket nyújtanak. Ilyenek mindenekelőtt a fában fejlődők (pl. cincérek, szúbogarak), amelyek számára a táplálékbőség és a tűlevelűek lágyabb faanyag biztosítja a kedvező szaporodási és felnövekedési feltételeket.
A halálfejes lepke a meleg éghajlatú vidékekről rendszeresen vándorol Európa középső és északi területeire. Itt azonban bábja nem képes áttelelni, mivel fagyérzékeny
A nagy zöld fűbagoly azok közé a lepkéink közé tartozik, amely a hatvanas évek közepétől, a hűvösebb, csapadékosabb években átmenetileg terjedésnek indult
V. Z.
