Fenyvesállományaink
Fenyvesállományaink
A melegebb időszakok idején is megmaradtak az Alpok keleti peremének tűlevelű állományai. Egy részük különösen érdekesen alakult, hiszen az Alpok-peremi meszes alapkőzeten kialakult ún. de alpin sziklagyepekre rátelepültek a Balkán nyugati pereme, az ún. illír flóraterület felől előretörő feketefenyő (Pinus nigra) állományai. Hasonló folyamat játszódott le a Déli-Kárpátok peremén, a Vaskapu környékén is. Herkulesfürdőnél, a Cserna völgyét szegélyező sziklás hegyeken is megtelepedett „a fák zergéje”, a feketefenyő, és a laza sziklai fenyvesek alatt is fajgazdag, maradvány elemekben gazdag sziklagyepek húzódnak meg.
Az erdeifenyő (Pinus silvestris) állományai is elsősorban ott maradhattak fenn, ahol a szélsőséges termőhelyi viszonyok miatt a zárt erdőket alkotó fafajok versengési (kompetíciós) nyomása kisebb volt. Ilyenek voltak az Alpok peremének egyes sziklás termőhelyei, az Alpokalja savanyú alapkőzetű kavicshátjai (pl. az Őrségben), a Bakony északi előterének mészszegény homokja stb. Némileg másként alakult az erdei fenyvesek sorsa a medence középső és keleti részén. Az Alföldről és a Középhegység területéről teljesen kiszorultak, homoki erdei fenyvesek csak Erdélyben (pl. a Rétyi Nyíren), sziklai erdei fenyvesek pedig az Északi- és Keleti-Kárpátok főleg meszes alapkőzetű montán-szubaljain termőhelyein vethették meg a lábukat. Maradvány jellegű, laza erdei fenyőállományok megmaradtak, ezenkívül egyes tőzeglápokon, főleg a Keleti-Kárpátok (Máramaros, Gutin, Radnai-havasok, Csíki-medence) területén. Az erdeifenyőnek még van egy további fontos sajátsága. Mivel erősen fényigényes, nem képez záródó, árnyas állományokat. Képes arra, hogy lombos fákkal elegyes állományokat alkosson. Jól látható ez az Alpokalján, ahol természetközeli elegyes nyíres-erdeifenyvesek és tölgyes-erdeifenyvesek is vannak.
Sok tekintetben eltérően alakult lucosaink sorsa. A lucfenyőnek (Picea excelsa) az utolsó eljegesedés ideje alatt Erdélyben jelentős állományai maradtak meg. Valószínűleg ez volt a fő forrása a luc Kárpát-medencei szétterjedésének. Ez a folyamat azonban viszonylag későn teljesedett ki, amikor a klíma az elegyes-tölgyes fázis után, az ún. bükkfázisban hűvösebbé és csapadékosabbá vált. Lucos öv ekkor – kivételes helyzetektől eltekintve – már csak a bükkösök öve fölött alakulhatott ki. Ezért a Kárpátok megfelelő magasságú részein gyakorlatilag mindenütt vannak kiterjedt lucosok, a legjelentősebbek éppen Erdélyben, azonban a Magyar Középhegység mindvégig megmaradt lomberdőterületnek. Itt a lucosok csak az ember beavatkozásának hatására vethették meg lábukat. A lucfenyő mindig zárt, erősen árnyékoló, más fafajokat alig tűrő állományokat alkot. Ezzel szemben a jegenyefenyő (Abies alba) tipikus elegyfa, amely főleg a magasabb montán bükkös övezetre jellemző. A jegenyefenyőnek – ellentétben a luccal – nem voltak maradványterületei (refugiumai) a Kárpát-medencében. Az Appennini-félsziget hegyvidékei felől, az Alpok mentén terjedt tovább. Ma jegenyefenyves bükkösök hazai területen csupán a Soproni- és a Kőszegi-hegységben vannak, telepített állományai sem jelentősek, mivel a csapadékhiányos, kontinentális nyarakat nem bírja.
A fakéreg színébe beilleszkedik a fenyőszender színezete
