A Balkánról érkezett
A Balkánról érkezett
Délkelet felől terjeszkedő madár a balkáni fakopáncs, melynek költését először Kiskunfélegyházán bizonyították be 1937-ben. A nagy fakopáncstól a következőkben különbözik: fehér pofáját nem vágja ketté a tarkóra nyúló fekete sáv, szélső farktollai feketék néhány fehér folttal (a nagy fakopáncsnál ez éppen fordítva van), oldalain szárfoltok vannak, s a hím piros tarkófoltja terjedelmesebb, mint a nagy fakopáncsé.
A balkáni fakopáncs városokban, falvakban, szőlőhegyeken, egyszóval emberi környezetben él, odúját néha egészen alacsonyan ácsolja. Évente egyszer költ, 4–7 tojása van.
Új jövevény hazánkban a balkáni fakopáncs
Van egy másik harkályfajunk is, amelyik egyáltalán nem idegenkedik az emberi környezettől, bár ligetes erdőkben, folyóárterekben éppen úgy megtaláljuk. A zöld küllő egyúttal legszebb harkályaink egyike. Olajzöld színű, felül sötétebb, alul világosabb, sapkája piros, szeme környéke és a bajuszsávja fekete, ez utóbbinak közepe a hímnél szintén piros. Röptében jól látszik sárgászöld farcsíkja. Ellentétben a nagy vagy a balkáni fakopánccsal, a zöld küllő keveset kopácsol a fákon, elsősorban a talajon mozog, ahol fő tápláléka, a hangyák után kutat. Valószínűleg ezért is alakult ki szép zöld tollruhája, a fűben dolgozó madarat néha alig lehet észrevenni. Meglékeli a hangyabolyt, és hosszú, ragadós nyelvét bedugva szedi ki a bábokat és a hangyákat. Télen is hangyászik , erős csőrével a hangyavár fagyos oldalában is könnyedén lyukat váj, és azon át húzza ki nyelvével a dermedten pihenő rovarokat. Nyelve ehhez a táplálkozásmódhoz idomult, több mint 20 centiméternyire képes kinyújtani, a vége ragadós és kampós. A bolyokat a hó alatt is megtalálja, néha valóságos alagutat váj, hogy hozzájuk férjen, és a jó táplálkozóhelyre több napon át visszajár.
A partnerek kapcsolattartó kiáltozása már december végén megkezdődik, és ettől kezdve mind gyakrabban halljuk a hangos és jellegzetes „klü-klü-klü-klü”-hangot. Különösen sokat szólnak télen akkor, amikor egy melegfront közeledik, ezért Németországban sokfelé „esőmadárnak” hívják. Odúját rendszerint március második felében, néha csak április elején kezdi vésni, a munka 2–4 hétig tart. A zöld küllő fészekalja Közép-Európában általában 5–8 fehér tojásból áll. A szülők felváltva kotlanak, éjszaka mindig a hím ül. A fiókák 15-16 nap alatt kelnek ki, és 23–27 nap alatt hagyják el az odút. A kirepülés után az öreg madarak rendszerint megosztják maguk között a fiatalokat, egy ideig még etetik őket, kapcsolatuk 3–7 hétig megmarad.
Aki jól ismeri a madárhangokat, biztosan észrevette már, hogy például Budapesten a Belváros több pontján is hallani a vörös vércsék jellegzetes „ki-ki-ki-ki” kiáltásait. Keringenek a Parlament, a Szépművészeti Múzeum vagy a Bazilika felett, de láttam etető madarakat beszállni a Báthori utcai nagy irodaépület tetőrésze alá is. Persze szó nincs arról, hogy a vörös vércse mint olyan, urbanizálódott volna, de a hazai állomány egy kis része mégiscsak a nagyvárost választotta otthonául. A többség ma is a nyílt területeken, fasorokban, legelőkkel határos facsoportokban költ varjak és szarkák fészkeiben. A városiak a legközelebbi zöldterületre járnak vadászni. Annak idején a Szépművészeti Múzeum tetőrészében lakó pár például rendszeresen az állatkerti pálmaház körül gyakori fali gyíkokra vadászott. A vörös vércse vonuló madár, de kis számban minden évben át is telel. Ezek egy része valószínűleg északabbról érkezett vendégmadár. A telelő példányok gyakran madarásznak, verebésznek. Egy téli napon a Pécel közelében madarakat gyűrűztem, amikor hirtelen vörös vércse vágott a háló közelében kis kalitkában elhelyezett hívómadárra. Kalitkával együtt felkapta, de néhány méter után el is ejtette újra. A benne lévő kenderikének csak néhány tolla bánta a különös kalandot.
