Kertjeink dalnokai
Kertjeink dalnokai
Kevesen tudják, hogy a kis búbos pacsirta milyen kiváló énekes. Kétféle hangerővel szól. Ha a talajon, kilométerkövön vagy kerítésen ül, halkan, de nagyon változatosan, ha a magasban kering a revír felett, hangosan, messzire hallhatóan dalol. Halk énekét néha már januárban hallani, megfigyeltem már hóban álló kilométerkövön is, februártól egyre gyakrabban szól, márciusban pedig már sokszor ezzel indítja azt a hangos éneket, amit a tetők felett keringve hallat.
A halk ének nagyon sok utánzást tartalmaz. Ezek egy részét ténylegesen az illető madárfajtól lesi el, másokat indirekt módon, apjától vagy a szomszédos hímektől hallja.
A búbos pacsirta állandó madár, az öreg pár egész évben a fészkelőhelyen látható. Évente kétszer nevelnek fiókákat, ezek különösen a második költést követően soká szüleikkel maradnak. Mint a mezei vagy az erdei pacsirta, nem vízben, hanem homokban fürdenek. Szívesen napfürdőznek. Ilyenkor szárnyaikat oldalt terítve, nyitott csőrrel, lihegve élvezik a meleg sugarakat. Táplálékukat, rovarokat és apró magvakat, a talajon keresik. Régen, amikor a főváros utcáin még megszokott látvány volt a konflis, és egyéb lovas kocsik is jártak, a búbos pacsirták télen gyakran a szerteheverő lócitromokból csipkedték ki a számukra még hasznosítható táplálékmaradványokat.
Európa nyugati tájain már rég városiasodott az örvös galamb és az énekes rigó, nálunk mindkét faj még csak most indul el ezen az úton. Amszterdamban járva a magas bérházak tv-antennáin csoportokban üldögélnek az örvös galambok, Budapesten egyelőre csak a Népligetben vagy a Margit-szigeten, a Hűvösvölgy megfelelő részein látjuk őket. A Balaton északi partján azonban több helyen is megtaláltam fészkelve a parthoz közel lévő kertekben, vagy éppen a strand területén álló fákon, ahol nyáron reggeltől estig rengeteg ember fordul meg az árnyékot adó ágak alatt. Az egyik öreg madár félelem nélkül törte le a fészkéhez szükséges száraz gallyat másfél méterrel a földön fekvő, beszélgető emberek feje felett, egy másik a homokon sétált, és a hulladékok között válogatott. A kertekben több helyen költ az énekes rigó, de hallottam már a költési időben énekelni a Gellért-hegyen és a Sváb-hegyen is. Néhány évtized múlva remélhetőleg mindkét faj megszokott városi madár lesz Magyarországon is.
Áprilisban, májusban a budai oldalon itt is, ott is lehet hallani a nyaktekercs el nem téveszthető „vi-vi-vi-vi” kiáltását. Ez a harkályokkal rokon furcsa madár elsősorban ebben az időszakban figyelhető meg, később elnémul, és főként a fű között tartózkodik, ahol hangyák és hangyabábok után kutat. Ugyanúgy szedi ki őket a bolyból, mint a zöld küllő. A hangyavár oldalát csőrvágásokkal nyitja meg, majd hosszú, ragadós nyelvét bedugva, mint valami lépésvesszővel, úgy szedi ki a bábokat és a rovarokat. Átkutatja nyelvével az elálló kéreg mögötti rést, a földön lévő kövek alját, hogy kiszedje az ott lapuló rovarokat.
A nyaktekercs egyetlen vonuló harkályunk, a telet Afrika tágas szavannáin tölti. Áprilisban érkezik vissza, májusban költ. Odúlakó, mint a többi harkály, de az üreget nem maga ácsolja, hanem már kész odúkat foglal el. Ha üreset nem talál, egyszerűen kilakoltatja a korábban költeni kezdő cinegéket. Fészekanyagot nem hord, ebben igazi harkály, tojásait az üreg alján lévő forgácsdarabkákra rakja. Szívesen elfoglalja a kertek gyümölcsfáira erősített mesterséges odút is, ha annak bejárónyílása legalább 32 mm átmérőjű, 7–11 fiókáját hangyákkal, hangyabábokkal eteti.
Furcsa nevét a nyaktekercs onnan kapta, hogy a kézben tartott madár nem igyekszik csípni, hanem fejtollait felborzolva, fejét lassan ide-oda tekergeti. Az odúban ülő fókák veszélyt érezve sziszegő hangot hallatnak, ez a kígyóra emlékeztető sziszegés biztosan sok fészekaljat mentett már meg kíváncsi gyerekektől. A fogságban nevelt fiatal nyaktekercs nagyon megszelídül, gyakran gazdájára száll, és hosszú nyelvét annak fülébe, orrnyílásaiba vagy az inge, gallérja alá dugja, táplálékot keres.
Váradi Ferenc barátom mesélt el egy érdekes esetet. Pomázi telkén kihelyezett mesterséges odúban rendszeresen költött egy nyaktekercspár. Egy ellenőrzéskor az odú tetejét leemelve megdöbbentő kép tárult eléje. Az odú alján összetekeredve jókora erdei sikló pihent. Elnyelte az összes fiókát, és utána kényelmesen az odúban maradt. A nyaktekercs pedig, amely ösztöneitől hajtva visszatért az odúba, a kígyó tetején „kotlott”.
Különböző pintyfélék, így a zöldike, a tengelic, a csicsörke, az erdei pinty vagy a vaskos csőrü meggyvágó részére a városi kertek fái és bokrai ideális fészkelőhelyet kínálnak. Az erdei pinty főleg a parkokban telepszik meg, ahol a hímek szinte felparcellázzák maguk között a területet, a csicsörke szívesen költ a kertek örökzöldjein, gyümölcsösökben, temetőkben, a tarka tollú tengelic kedveli az utcákat szegélyező gömbakácokat, vadgesztenyéket, de a gyümölcsfákon is szívesen fészkel. A zöldike vonzódik az örökzöldekhez, a hím nászidőszakban a denevérek csapongására emlékeztetően nászrepül a revír felett. Egyik-másik öregebb hím olyan sárga, mint a kanári, és az énekükben, csattogó trilláikban is sok hasonlatosság van.
