Ha leszáll az éj…
Ha leszáll az éj…
A macskabagoly elsősorban apró rágcsálókat, a fák között főleg erdei egereket és erdei pockokat zsákmányol, de szerepelnek tápláléklistáin cickányok, pelék és helyenként viszonylag sok madár is. Különösen télen, és amikor nagy hó esik, tér át a madárzsákmányra, ilyenkor ugyanis az apró emlősök a hótakaró alatt készítik járataikat, és a bagoly számára rejtve mozognak. Addig lebeg, csapkod hát a sűrű bokrok előtt, ahol a feketerigók, zöldikék vagy más madarak pihennek, míg valamelyik vakrémülettel kivágódik, és egyenesen a macskabagoly karmaiba repül.
Fiókáikat a szülők főleg egerekkel és pockokkal etetik. A fiatal baglyok körülbelül egy hónaposan hagyják el az üreget, de ekkor még nem tudnak repülni, és nagy igyekezetükben nemegyszer a földön landolnak. A szülők ott is etetik őket, míg a fiatalok szárnytollai körülbelül egy hét alatt annyira meg nem nőnek, hogy egy alacsonyabb ágra már fölszállhatnak. Onnét azután aprókat repülve a koronába is eljuthatnak. Az erdei úton látszólag elhagyatottan üldögélő pihés bagolyfióka tehát nem árva, nem szabad hazavinni! Legfeljebb egy ágra tegyük fel (vigyázat a karmaival!), ahol nagyobb biztonságban lehet a talajon mozgó négylábú ragadozóktól. Bár a macskabagoly merész, rámenős madár, a pár féltékenyen őrzi a fiókákat, és valószínűleg habozás nélkül megtámadnák a görényt, a nyestet vagy akár a rókát is, ha a kicsiket veszélyben látnák. Nagyobb rokonai, a hazánkban csak a Zempléni-egységben, néha a Bükkben költő uráli bagoly vagy az északi erdőkben élő szakállas bagoly annyira harciasak, hogy különösen az utóbbi fiókáihoz a madárgyűrűzők is csak bukósisakban mernek felmászni. A fészek közelében lévő öregmadár nyomban támad, mindig hátulról vág a fészek felé mászó emberre, és a tarkóját próbálja megsebezni nagy, tűhegyes karmaival.
A macskabagoly éjszaka jár táplálék után, este csak a besötétedés után kezd repülni, de ha langyosan melegíti a reggeli nap, szívesen kiül az odú elé, hogy sütkérezzen egy kicsit. Szegény, többnyire nem sokáig élvezheti a cirógató napsugarakat, mert ha valamelyik éles szemű cinege vagy csuszka felfedezi, nyomban kitör a gyalázat. A madarak köréje gyűlnek, és a fekete rigók, barátposzáták, a kis kék cinegék, a törzsön izgatottan szaladgáló csuszkák és a többiek mind a saját nyelvükön szidják, gyalázzák ősi ellenségüket. A macskabagoly ilyenkor nyomban takarodót fúj, szép csendben visszahúzódik odúja mélyére. Máskor megpróbál úgy tenni, mintha nem látna, nem hallana semmit, de a vége mégis az, hogy aznapra kénytelen búcsút mondani a napsugaraknak.
Valamikor a hazai középhegységek sziklás részein, a kőbányák közelében nem számított ritkaságnak a tél végi, kora tavaszi uhuszó. Az ötvenes, hatvanas években még a főváros közelében, például Telki, Pilisborosjenő vagy Dunabogdány határában is költött egy-egy pár. Azóta az állomány a legkülönbözőbb okok miatt nagyon megfogyott. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület kezdeményezésére németországi tenyészetekből is érkeztek fiatal uhuk hazánkba, ezeket szakemberek helyezték a jó előre felderített fészkekbe, ahol hasonló nagyságú, korú fiókák közé kerültek. A tapasztalatok szerint az öreg madarak nem vették észre, hogy fiókáik száma eggyel vagy kettővel megemelkedett, szépen felnevelték őket is a többivel együtt. Ezek az uhuk aztán már mint „magyar” madarak repültek ki, és otthon érezték magukat a zempléni vagy bükki erdőségekben. Mindezek ellenére az uhuállomány helyzete ma sem kedvező Magyarországon, és nagyon kell vigyáznunk arra, nehogy Európa legnagyobb bagolyfaja eltűnjön a hazai erdőkből.
Táplálékállatokban nincs hiány, de az uhu nem is válogatós, elfog mindent, amit csak legyűrhet, és ami a közelébe kerül. Ahol a kultúrterületekre jár vadászni, ott sok mezei pockot és hörcsögöt zsákmányol, tavak, mocsarak környékén vízimadarak, békák is szerepelnek a tápláléklistáján, de az erdőszélen talált kifordított sünbőrök is az uhu jelenlétét bizonyítják.
Az uhu egyébként rozsdabarna színű, barnásfekete és fekete hosszanti foltokkal, csüdje dúsan tollazott, karmai feketék, hatalmasak. Jellemző narancsvörös írisze és felálló tollfülei. A tojó termetesebb a hímnél, súlya több mint 2,5 kg lehet, fülei viszont valamivel rövidebbek. Magyarországon, annak ellenére, hogy csak nagyon kevesen látták a szabadban, midig közismert madár volt. Chernel István 1899-ben megjelent nagy munkájában még buhunak nevezi, és a következő népies neveit említi: nagy bagó, nagy füles bagó. Gróf Lázár Kálmán A lég urai című könyvében az uhu mint nagy suholy szerepel.
