Agresszív szépségek
Agresszív szépségek
A madárbarát közönség kedvencei a Balatonnál, a Duna-mentén, de egyéb vizeken is mind gyakrabban látható bütykös hattyúk, de gyors hazai terjeszkedésüket a természetvédők aggodalommal kísérik. Az igazi, vad bütykös hattyúk utoljára a múlt században, a nagy lápok és mocsarak idején fészkeltek hazánkban, irodalmi adatok például 1875-ből Hódmezővásárhely környékéről említik, a ma látható példányok féldomesztikált ausztriai állományból származnak. Szelídek, kézből elveszik a feléjük nyújtott kenyérdarabkákat, nem látszik valószínűnek, hogy újra visszavonuljanak. Agresszív természetüket viszont megtartották, és éppen ez az, ami aggasztó. A hazai tavak és mocsarak ugyanis nem elég nagyok arra, hogy a rendkívül terjedelmes revírt tartó hattyúkat elbírják. Nagyobb számban biztosan nem. A hattyú ugyanis féltékenyen őrzi területét, és onnét igyekszik minden más nagyobb madarat elkergetni. Főleg a nyári lúdra „haragszik”, de nem tűri meg a récéket, szárcsákat, üldözi a vöcsköket, egyszóval valóságos réme a környéknek. Sok évvel ezelőtt az állatkertben figyeltem meg, hogy a fészkelni készülő hattyúpár hogyan kergette a Nagy-tavon úszó többi madarat, és később a fiatal récék közül jó néhányat el is pusztítottak. A nagy madár egyszerűen a csőrébe kapta a szerencsétlen kiskacsát, és vagy a víz alá nyomta, vagy úgy csapkodta ide-oda, mint a foxi az elfogott patkányt. Ugyanez sajnos adott esetben a szabadban is megtörténhet, ezért törik a fejüket a szakemberek, hogyan lehetne a hattyúk további terjeszkedését humánus eszközökkel ugyan, de megakadályozni.
Tőkésréce-tojó, fiókáival
Hazánk legközönségesebb récefaja a tőkés réce, valamennyi házi kacsafajta őse. A gácsér feje sötétzöld, alatta keskeny fehér nyakörve van, begye gesztenyeszínű, felkunkorodó gácsérfarka jellemző. Szárnytükre ibolyakék, keskeny fehér szegéssel, ugyanezt látjuk a repülő, egyébként egyszerű barna színű tojón is. Tőkésekkel egész évben találkozhatunk, a nagy tavaktól a kis mocsarakig, kubikgödrökig bárhol előfordulhat. A nyár végén, ősszel, de enyhébb teleken is óriási csapatokban látjuk, ugyancsak csapatos a februári, március eleji tavaszi vonulás idején is.
Februárban kialakulnak a párok, és a tojók a vízközeli sűrű gazban, gátak oldalában, nádkévekupac között vagy éppen tág fűzfaodúban márciusban már kotlanak 9–13 tojásukon. A növényi anyagokból készült fészket saját pihetollaikkal bélelik. Egyedül ülnek, az udvarlás és párosodás idejében oly lelkes gácsérok ekkor még nem törődnek a családdal, elhagyják a tojókat, és csapatokba verődve gondtalan legényéletet élnek.
A kotló tojó egyszerű színruhája tökéletesen beleolvad a környezetbe, néha szinte lehetetlen észrevenni a gaz között lapuló madarat. A 25–27 nap alatt kikelő kiskacsák fészekhagyók, felszáradásuk után anyjuk vezetésével nyomban a víz felé indulnak. A faodúból egyszerűen kiugranak, ha pedig kivételesen nagyon magasan fészkelnek, a tojó hordja le őket. Szombath László figyelte meg, hogy a Szépművészeti Múzeum tetején fészkelő tőkés réce egyenként, a csőrében szállította fiókáit az állatkerti Nagy-tóra.
A vizen aztán már együtt úszik a család. Anyjuk állandóan a környéket kémleli, és ha veszély közeledik, magát törött szárnyúnak tettetve igyekszik az ellenség figyelmét magára vonni. Amíg az a látszólag könnyű prédának tűnő, a víz felszínén csapkodó, vergődő madarat kergeti, a kicsinyek gyorsan a legközelebbi sűrű nádashoz úsznak. A tojó a szeme sarkából figyeli őket, és amikor látja, hogy már biztonságban vannak, simán felrepül a meghökkent üldöző orra előtt, és egy nagy félkörrel óvatosan visszatér fiókái mellé.
A szárcsát fekete tollazata és hófehér homlokpajzsa jellemzi
S. E.
