Sólymok és sasok
Sólymok és sasok
A Hortobágy nagy pusztái és az ott élő rágcsálók más ragadozókat is vonzanak a közelbe. Gyakran felbukkan az ürgékre vadászó kerecsensólyom, de a magasban keringő parlagi sasok is ezekre a fürge rágcsálókra vadásznak. A hazai kerecsensólyom-állomány néhány évtizede nehéz helyzetbe került. Fészkeiket rendszeresen kirabolták, elvitték a tojásokat és a fiókákat, a párok száma a hetvenes évek derekán alig 30-ra csökkent. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szervezte meg a faj valóban gyakorlati védelmét, a különösen veszélyeztetett fészkek őrzését az első tojástól a fiókák kirepüléséig, de műfészkek kihelyezésével, ürgék telepítésével is segítették a kerecseneket. Ennek köszönhetően a fészkelő állomány soha nem remélt mértékben felduzzadt, legalább 120 pár költ az országban, és ez, ha figyelembevesszük, hogy a teljes európai állomány minegy 500 párt számlál, igen nagy jelentőségű. A kerecsen egyébként keleti elterjedésű faj, határainktól nyugatra már nem fészkel.
Kerecsensólyom
A parlagi sas is olyan madár, amelyet szívesen megnéznek a hozzánk érkező, ornitológiai érdeklődésű turisták. A középhegységek erdeiben költenek, magas fákon építik hatalmas gallyfészkeiket, de táplálkozni a nyílt területekre, a nagy legelőkre járnak. Az öreg példányoknak szép fehér vállfoltja van.
Még a parlagi sasnál is hatalmasabb madár a rétisas, az öreg példányok farka fehér. A Hortobágyon különösen a téli időszakban látható a méltóságteljes szárnycsapásokkal repülő nagy madár, a halastavak medrében elhelyezett haldögökkel ugyanis rendszeresen etetik őket. Többnyire télen jelentkeznek a vándorsólyom kóborló példányai is. Ez a szép madár a hatvanas évekig kis számban költött a magyar középhegységekben, akkor mint fészkelő eltűnt, és azóta csak kóborló példányai mutatkoznak.
Európa északi tájairól érkezik hozzánk minden ősszel a kis sólyom. Költőhelyein és a telelő területeken egyaránt a fátlan, sík vidékeket kedveli, így az októbertől márciusig itt időző gyors röptű kis ragadozót főképpen az Alföldön láthatjuk. Kiszemelt zsákmányát, verebet, fenyőpintyet, zöldikét, citromsármányt és más apróbb madarat reptében vágja le. Mindig egyedül jár, nem úgy, mint a szintén telelni érkező békés rétihéják, melyekből néha egyszerre akár 5-6 példányt is láthatunk. Jellegzetes, imbolygó repüléssel alacsonyan szállnak a talaj felett, ha rágcsálót pillantanak meg, egy gyors fordulattal csapnak rá és ragadják meg. Többnyire barna, alul vörhenyes színű tojókat vagy az évi fiatalokat látunk, az öreg hímek ritkábbak. Ezek nagy sirályokra emlékeztetnek, szép kékesszürkék, kézevezőik feketék. Valamennyi kékes rétihéjára jellemző a viszonylag hosszú farok, és a farcsíkjukon látható messziről világító fehér folt.
Októberben, novemberben, de később télen is gyakran látni libákat a legelők és mezőgazdasági földek felett. A magasban szabályos V alakban repülnek, majd néhány kör után leereszkednek, és legelni kezdenek. A Dunántúlon a vetési lúd, az Alföldön a nagy lilik látható nagyobb mennyiségben. A madarak napközben a legelőket vagy a vetéseket járják, éjszakára valamelyik nagy tóra vagy más vízre húznak be. A Dinnyés-Fertőn például a csúcsidőben akár 50 000 vagy még több vetési lúd is éjszakázhat. Sajnos egyelőre még mindkét faj vadászható, de a liba szerencsére hihetelenül óvatos madár, nagyon nehéz megközelíteni. Enyhe teleken nagy csapatok maradnak nálunk, de a kemény fagyok délebbre kényszerítik őket. Kora tavasszal, március első felében már csapat csapat után repül fészkelőhazájuk, az északi tundrák felé.
