Az etető vendégei
Az etető vendégei
A téli időszakban a városi, falusi kertekben mind gyakrabban etetik a madarakat. Ez a tevékenység arra is jó, hogy az ablaküvegen át közvetlen közelből ismerkedjünk meg a legkülönbözőbb madarakkal. A leggyakoribb vendég majd mindenütt a fekete fejéről, fehér pofáiról és a sárga alsótestét hosszában kettéosztó fekete sávval jellemezhető széncinege, de rendszeresen jár az etetőre a kék cinege és a fekete sapkás, kis fekete torokfoltot viselő barátcinege is. A cinegék mindig felkapnak egy napraforgószemet, és valamelyik közeli bokorba repülnek vele, a lábukkal leszorítják, és hegyes csőrükkel kikopácsolják ízletes belsejét. A héjakat leejtik, és máris repülnek a következőért. A barátcinege még raktároz is, elálló kéreg mögé, a törsz repedésébe dugdossa a zsákmányt, amit aztán később, ha csak egy másik madár közben meg nem találja, és el nem lopja, később fogyaszt el. Ugyanezt teszi a csuszka is azzal a különbséggel, hogy nem egy, hanem két vagy három magot is szorít egyszerre a csőrébe, és dugja el őket a legkülönbözőbb helyekre. A fák repedéseiből, fali résekből a tavaszi esők nyomán kihajtó, rövid életű napraforgópalánták a csuszka tevékenységének legfőbb bizonyítói.
Az etetőre járnak az imént említett fenyőpintyek, de zöldikék, meggyvágók, csízek, verebek és még sok más madár is. A nálunk telelő vörösbegyek néha annyira megszelidíthetők, hogy akár kézből is elveszik a friss túródarabkát, sajtreszeléket vagy a legfőbb csemegének számító lisztkukacot (a lisztbogár lárvája.) A vörösbegyek valószínűleg északról érkezett példányai rendszeresen telelnek a városi kertekben, Budapesten a Népligetben vagy a Margit-szigeten is, és a késő őszi időszakban, de enyhe téli napokon is gyakran énekelnek. A narancsos mellű madárkák halk, gyöngyöző éneke már januárban a tavaszt idézi. A városi parkokban, nagyobb kertekben rendszeresen költenek is. A fiatal, még át nem vedlett vörösbegynek még egyetlen narancspiros tollacskájuk sincs, barnák, sárgás pettyezéssel, de jellegzetes tartásuk, nagy fekete szemeik és gyakran hallható „cik-cik” hangjaik alapján így is könnyű felismerni őket.
A városi és falusi kertekben nemcsak az etetők száma gyarapodott, egyre több a gyümölcsfákra függesztett mesterséges fészekodú is. Leggyakoribb lakói a széncinegék. A hímek már a tél második felében a kiszemelt odú körül tanyáznak, és mind gyakrabban hallatják jól ismert „Nyitni-kék” vagy „Kicsit-ér” (ki hogyan hallja), tavaszt jelző kiáltásukat. Ahol mesterséges odú nincs, a széncinegék a legkülönbözőbb helyeken, postaládákban, vascsőben, fali résben építik meg mohaalapú, szőrszálakkal bélelt fészküket. Gyakran egészen alacsonyan, a földtől arasznyira lévő nyílásban költenek.
A csonttollú néha inváziószerűen, nagy tömegben érkezik Közép-Európába
De nemcsak a fészkelés terén élelmesek és találékonyak, éppen ilyen életrevalóak a táplálék dolgában is. Az ősszel és télen kóborló csapatok végigjárnak minden kertet, bekukkantanak az erkélyekre, a nyitott ablakon át bemerészkednek a kamrába is, és ha például felfüggesztett szalonnára bukkannak, azon nyomban megvámolják. Ha egyikük jó táplálékforrást talált, csakhamar tucatnyi cinege gyülekezik ugyanott. Az újonnan kihelyezett etető is csak addig árválkodik, amíg egyetlen cinege felfedezi. Híresekké váltak az angliai széncinegék, amelyek rájöttek arra, hogy ha hegyes csőrükkel az alumíniumfödőt kicsipkedik, a tejfölhöz jutnak. Ez a szokás gyorsan terjedt a környéken, egyre újabb és újabb helységekben látták a tejfelesüveget meglékelő cinegéket, a madarak ezek szerint látták, és meg is figyelték egymást.
Az etető egyik vendége a kék cinege
S. E.
