A holocén kor tagolása
A holocén kor tagolása
A preboreális korszakban (10 200–9000 B. P.) a későglaciálist követően gyors és nagymértékű javulás állt be az éghajlatban. Az Alföldön az előző pleisztocén hidegkorszakhoz (fiatal driász [Dryas]) képest a júliusi középhőmérséklet valószínűleg 13-ról 18–19 °C-ra emelkedhetett. Az évi középhőmérséklet 8–9, a januári -2 °C lehetett. A középhegységek területén folytatódott a korábbi fenyő- és nyírerdők kifejlődése, sőt a melegebb déli lejtőkön már lombosfák (tölgy, szil, juhar) is megjelentek. Az Alföldön a szubarktikus fátlan hideg pusztákat nyíres erdőssztyep váltotta fel, amelyben az elterjedő pázsitfűfélék már átmenetet jeleznek a melegebb kontinentális sztyepek felé.
A boreális korszakban (9000–8000 B. P.) az éghajlat fokozatosan még melegebbé vált. Különösen a téli időszak melegedése volt fontos, aminek következtében a korszak második felében a januári középhőmérséklet 0 °C fölé emelkedhetett. Ezzel nemcsak a fenyő, de a szárazabbá válás miatt nagyrészt a lombosfák is eltűntek az Alföld homok- és löszterületeiről: ez volt a holocén szárazsztyep-szakasza, egyes talajok elsődleges szikesedésének kora. Régebben feltételezték, hogy ekkor a nem összefüggő növényborítású homokpusztarétek területén nagymértékű futóhomokmozgás ment végbe. Az újabb kutatások eredményei alapján csak a Duna-Tisza közén valószínűsíthető a szél deflációs tevékenysége, míg az Alföld más homokterületein nem volt homokmozgás. A kissé hűvösebb, nedvesebb hegységek kevert lombos erdeiben a hárs, juhar, szil mellett a kőris, és különösen a mogyoró volt jellegzetes.
A következő atlanti korszak (8000–5000 B. P.) meleg, de egyre nedvesedő szakasz volt. Az Alföld nagy része újra beerdősült, területét leginkább elegyes tölgyes erdőssztyep és zárt kocsányostölgy-erdő fedte. Kiterjedtek voltak a láp- és a folyó menti ligeterdők (fűz, nyár, éger) is. A Kárpát-medence atlanti klímaoptimuma idején a júliusi középhőmérséklet 2–3 °C-kal magasabb lehetett a mainál, elérte a 24–25 °C-ot. Az évi középhőmérséklet 15–16 °C, a januári átlag pedig fagypont fölött 4–5 °C lehetett.
A szubboreális korszakban (5000–2500 B. P.) a klímaoptimumot követően hűvösebbé és nedvesebbé vált az éghajlat. Zárt elegyes bükkös erdők borították a hegységeket, az Alföldön a nagykiterjedésű tölgy-kőris-szil-ligeterdők mellett a bükk és a gyertyán is megjelent. Ebben a korszakban a legnagyobb kiterjedésű a lápvilág. A gyom- és kultúrnövények megjelenése azt bizonyítja, hogy a pásztorkodó, földművelő társadalmak lassan megkezdik a természetes vegetáció átalakítását.
A tovább hűvösödő, de egyben szárazabbá is váló szubatlanti korszak (2500–0 B.P.) éghajlata fokozatosan közelít a mai klímához. Az északkeleti területek kivételével az Alföldről eltűnik a bükk, s a gyertyánnal együtt felhúzódik a hegységekbe. A dombságokon zárt tölgyesek uralkodnak. Alföldünkön, ahol a legeltetés, illetve az egyre terjedő szántóföldi művelés még engedi, erdőssztyep alakul ki.
