A bauxit és telepeinek jellemzői

Teljes szövegű keresés

A bauxit és telepeinek jellemzői
A bauxit olyan, uralkodóan vörös színű tarka (ritkábban szürke), rendszerint porózus, földes, agyagos küllemű üledékes kőzet, amelyben – Bárdossy György meghatározása szerint – az alumínium-, vas- és titán-oxid, -hidroxid és -oxihidroxid ásványok együttes mennyisége legalább 50%, s ezen belül az alumínium-ásványok vannak többségben. A bauxit ezeken kívül kevés agyagásványt (elsősorban kaolinitet), valamint járulékosan (tized százaléknyi mennyiségben) egyéb (ún. detritális) szilikátokat, oxidokat is tartalmazhat. Fő ásványai a gibbsit, böhmit, diaszpor, hematit, goethit és kaolinit. Ezek többnyire néhány mikrométer vagy néhány 10 mikrométer nagyságú, kolloid méretű szemcsék formájában vannak jelen. Hozzájuk, nyomnyi mennyiségben, részben adszorpciós úton, értékes ritka elemek (Ga, V, Be, Cr, Ni, Th, U, bizonyos esetekben ritkaföldfémek is), valamint néhány százaléknyi mennyiségben a feldolgozási technológia szempontjából „szennyezőnek” számító anyagok (kalcium, magnézium, kén, szerves anyagok) társulhatnak. A nyomelemek egy részét (Ga, V) a feldolgozás során a bauxitból kinyerik és melléktermékként értékesítik. Az ipari szempontból nyersanyagnak minősülő érc alumínium-oxid- és kovasavtartalmát ún. kovamodulussal (M = Al2O3/SiO2) fejezzük ki. Magyarországon a bauxitkészletek számbavételi határa M = 2,6%, amennyiben az Al2O3 értéke eléri vagy meghaladja a 40%-ot. A timföldgyártáshoz szükséges bauxit M = 7–8-as minőségét a különböző lelőhelyekről származó, jobb és kevésbé jó minőségű érc keverésével érik el.
A bauxit nedves trópusi éghajlaton, szárazföldi körülmények között képződő, talaj jellegű kőzetmálladék. A málló kőzetből, legyen az magmás, üledékes vagy metamorf képződmény, a benne eredetileg jelenlévő kémiai elemek nagy része (alkáli- és alkáliföldfémek, valamint a szilícium többsége) a forró, csapadékos éghajlat hatására kioldódik. A mállási maradékban csak a trópusi körülmények között gyakorlatilag oldhatatlan alumínium, vas és titán marad vissza, s oxidként, illetve oxid-hidroxidként halmozódik fel, szerencsés esetben olyan mennyiségben, hogy a maradék bauxittá válik. Aszerint, hogy a bauxit milyen földtani környezetben található, a világon található bauxittelepeket két nagy csoportba, a lateritbauxitokhoz és karsztbauxitokhoz sorolják.
A lateritbauxit-telepek túlnyomó többsége a jelenlegi trópusi övezetben (a Ráktérítő és Baktérítő között), nemkarbonátos kőzetek felszínén kialakult mállási takaróban (mállási kéregben) található (Nyugat-Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália, India, Vietnam stb.). A vörös színű, agyagos küllemű, nedvesen késsel könnyen faragható, de napon szárítva kemény, teherbíró anyaggá szilárduló képződményt a 18. sz. elején – indiai tapasztalatai alapján – egy F. Buchanan nevű angol utazó nevezte el lateritnek, mivel az indiaiak belőle készítették a házaik építéséhez használt falazó blokkokat (laterosz görögül tégla). A laterittakaróban megjelenő bauxit egyik legfontosabb jellemzője, hogy a málló kőzet felől a lateriten át a bauxit felé az átmenet kémiailag és ásványtanilag folyamatos, továbbá, hogy a bauxit igen gyakran tökéletesen őrzi az elmállott anyakőzet eredeti szöveti, szerkezeti bélyegeit. Ebből a szakemberek azt a következtetést vonták le, hogy a laterites környezetben megjelenő bauxitok a mállási szelvény alját képező anyakőzet helyben maradt mállástermékének tekinthetők. Ásványos összetételükre a gibbsit túlsúlya jellemző, böhmitet és diaszport nem, vagy legfeljebb kivételesen, s akkor is csak igen kis mennyiségben tartalmaznak, vasásványaik a mindig határozottan oxidatív közegre jellemző hematit és goethit.

Magyarország legfontosabb bauxittelepei:
1 – paleozoikumi;
2 – triász-jura-alsó-kréta;
3 – felső-kréta;
4 – eocén képződmények;
5 – harmadidőszaki vulkanitok;
6 – eocén bauxit, kréta bauxitok;
7 – szenon;
8 – albai;
9 – neokom bauxit
A karsztos környezetben megjelenő karsztbauxitok főásványa ezzel szemben rendszerint a böhmit, amelyhez kőzetalkotó mennyiségben társulhat a gibbsit vagy a diaszpor, s a hematit és goethit mellett gyakorta tartalmaznak kétvegyértékű vas-ásványokat, szideritet (FeCO3), piritet (FeS2), sőt vaskloritot (vas-alumínium-rétegszilikátot) is. A karsztbauxit mindig karbonátos kőzetek karsztos felszínére, többnyire mélyedéseibe települ, mégpedig úgy, hogy a fekü és a bauxit között a határ határozott, éles. Szöveti, szerkezeti bélyegei nem őrzik a fekü jellemvonásait, gyakori, hogy kavicsos, törmelékes szerkezetűek, sőt előfordul, hogy telepméretekben rétegzettek. Mindezek alapján a legtöbb szakember azt tartja, hogy a karsztbauxit nem helyben maradt málladék, mint a laterbauxit, hanem valódi üledék, mely hosszabb rövidebb szállítás után rakódott le a karszttérszínen, ahol azután – lefedődéséig – mállása, bauxitosodása tovább folyt. Az üledék származására nézve a vélemények eltérnek. A legvalószínűbb, hogy poligenetikus: kisebb része nyilvánvalóan a feküt alkotó karbonátos kőzet oldási maradéka, s ehhez a tágabb környezetben felszínen lévő nemkarbonátos kőzetek szél vagy víz által odaszállított málladéka csatlakozik. Egyes esetekben a karszttérszínre hullott egykori vulkáni tufa málladéka is jelentősen hozzájárult a karsztbauxittelepek anyagához.
Ami a laterit- és karsztbauxitok keletkezésében közös vonás, az a trópusi mállástermék eredet. Ennek sajátos részfolyamatait tükrözik a koncentrikus-sávos felépítésű, vas- és alumínium-hidroxidokból álló gömbded szemcsék, ún. ooidok (pizoidok), amelyeket jellemző módon mindkét típusú bauxitban megtalálhatunk (a 2 mm-nél kisebb ooidokat nagyobb gyakorisággal a karsztbauxitokban, a 2 mm-nél nagyobb, gyakran cm átmérőjű pizoidokat inkább a lateritbauxitokban). Az ooidokon-pizoidokon belül a vas- és alumíniumásványok, mint említettük, kolloid méretűek, bár ritkábban a gibbsit vagy diaszpor optikai mikroszkópban felismerhető (néhány száz mikrométeres), sajátalakú kristályokat képez.
A Földön található bauxittelepek egy része valóban a mai trópusi övezetben jelenik meg, de szép számmal ismerünk telepeket olyan helyeken is, amelyek – mint például a Kárpát-medence – távol esnek a jelenlegi trópusi területektől. Ennek okai részben a földtörténet éghajlatváltozásai, részben a kontinensek vándorlása. Ahol ma bauxitot találunk, ott biztosak lehetünk benne, hogy a bauxit képződése idején trópusi éghajlat uralkodott. Ezért a szakemberek a bauxitot mint fontos éghajlatjelző üledéket tartják számon.
Jamaikát kivéve a gazdaságilag jelentős karsztbauxit-lelőhelyek mind Eurázsiában találhatóak, illetve néhány kisebb előfordulás ismert az Egyesült Államokban és némely csendes-óceáni szigeten. Az európai telepek többsége a mezozoikumban képződött, míg az ázsiai területeken (Oroszország, Irán) a súlypont a paleozoikum felé tolódik el. Európában legfontosabb az ún. mediterrán bauxitövezet, amelynek triász, jura, kréta és eocén korú telepei a tágabb értelemben vett földközi-tengeri régióban Spanyolországtól Franciaországon, Olaszországon, Szlovénián, Szlovákián, Magyarországon, Románián, Horvátországon, Dalmácián, Bosznián, Albánián és Görögországon át Törökországig, sőt az iráni mezozoikumi bauxittelepekig húzódnak. A bauxit-előfordulásoknak ez a hosszan elnyúló füzére a Tethys partvidékének s az azt szegélyező szigetsornak a történetéhez kapcsolódik; az alpi hegységképződés azon állomásait jelzi, amikor – a sekénytengerből a kéregmozgások eredményeként kiemelkedő karbonátüledékek felszínén – az összegyűlő málladék nedves trópusi éghajlaton bauxittá alakult.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages