Talajok a határokon kívül
Talajok a határokon kívül
Az ország medence-helyzetéből adódik, hogy a szélrózsa bármely irányában haladva – kivéve természetesen a medencét lecsapoló Duna és Tisza déli futásirányát – egyre magasabb térszínekre érünk. A Kárpát-medence határainkon túli, alacsonyabb részeinek talajföldrajzi viszonyai kisebb-nagyobb mértékben még hasonlóak a fentebb megismert hazaiakhoz, ám az alpi, kárpáti és dinári hegységkeret markánsan kirajzolódó magassági öveihez, a klíma függőleges irányú változásait jelző növényzeti zónákhoz igazodva olyan talajok is megjelennek, amelyek alacsony középhegységeinkben nem találhatók meg (pontosabban bennük az ott jellemző képződési folyamatoknak legfeljebb halvány kezdeményei, nyomai mutatkoznak).
Magától értetődik, hogy – bármilyen irányba induljunk is el – alföldjeink határainkon túlterjedő, legalacsonyabb területrészein (folyóvölgyek, talajvízhatással érintett síkok, lapos, összeolvadó alföldperemi hordalékkúpok) az öntés-, illetve a réti, a hordalékkúpok közé zárt, rossz lefolyású mélyedésekben pedig a mocsári és a láptalajok ismert típusait találjuk (pl. északkeleten, Munkács és Beregszász között a Szernye-, vagy délen, a mai Szerbia területén az Alibunári-mocsár), hiszen – hidromorf talajok lévén – képződésükben a klimatikus hatások nem játszottak lényeges szerepet. Hasonlóképpen változatlan jellegű a Duna–Tisza közi homokhátság dél felé folytatódó hullámos térszíne a pozitív formákat fedő futó-, humuszos és csernozjom jellegű homokokkal, ill. a buckaközi mélyedések apró, sós tavaival, lápos, réti és szikes talajaival.
A talajvíz hatásától és a homok-szubsztrátum speciális tulajdonságaitól nem befolyásolt magasabb szintekre emelkedve a klímazonális talajok különböző típusainak törvényszerű előfordulásait keresztezzük. Az Alföld déli részének magasabb, szárazabb löszfelszíneit (Bácskai-löszhát, Szerémségi-lösztábla, Titeli-fennsík) termékeny csernozjomok fedik, más irányokban azonban már mindenütt a – rendszerint szélesebb-keskenyebb dombsági vagy hegylábfelszíni előtérből kiemelkedő – hegységkeret erdőtalajai jelennek meg. Ugyancsak zömmel erdőtalajok borítják az Erdélyi-középhegység és a Kárpátok vonulatai közé zárt, kontinentális éghajlatú Erdélyi-medencét, amelyek a Mezőség kisebb árvalányhajas füves pusztáival megszakított egykori tölgyeseknek, illetve a keretező hegyoldalakra felhúzódó bükkösöknek az emlékét őrzik.
A hegységkeret alacsonyabb dombsági-középhegységi régióinak talajképződési feltételei és barna erdőtalajaik sajátságai lényegében megegyeznek a hazaiakéval. Az ennél magasabb régiókban, a bükkösöket felváltó lucosok alatt, s jórészt e növényformációk hatására, a barna erdőtalajokban új képződési folyamat, a podzolosodás figyelhető meg: az agyagásványok a szélsőséges talajképződési feltételek (hűvös, csapadékos klíma, nagymenynyiségű, agresszív humuszsav képződése) között alkotórészeikre (kovasavra, illetve vas- és alumíniumvegyületekre) esnek szét és az utóbbiak el is mozdulnak képződési helyükről. A folyamat eredményeként az agyagbemosódásos barna erdőtalajéhoz hasonló szinttagozódású, de merőben eltérő ásványi összetételű podzolos szelvény alakul ki: a helyben maradt kovasavtól (kvarcszemcséktől) világosszürke, laza kilúgzási, illetve vasvegyületekben gazdag, vörösbarna, tömődött felhalmozódási szint élesen elkülönül egymástól, ami helyenként pangóvíz-hatás kialakulására teremt lehetőséget. A mészkőből felépült hegységrészekben (pl. az Erdélyi-középhegység karsztos területein) a rendzinák, a tömör szilikátos kőzeteken az ezekhez nagyon hasonló megjelenésű rankerek jellemzőek, míg az erdőhatár felett, az alhavasi régióban a vizenyős alpesi rétek talajai és természetesen köves, sziklás váztalajok alakultak ki.
