Zonális talajok
Zonális talajok
Az ország legelterjedtebb talajféleségei a hűvösebb, csapadékosabb éghajlatú középhegységeket, dombságokat borító zonális barna erdőtalajok. A regionálisan többé-kevésbé eltérő képződési feltételek hatására számos típusuk alakult ki, amelyeknek a jellegzetes közös tulajdonságokon (barna szín, kilúgozottság [mészhiány], agyagtartalom stb.) túlmenően összetéveszthetetlen egyéni (típusmeghatározó) sajátosságaik vannak; ezeket általában nevük is találóan kifejezi. Többségük genetikailag rokon, meghatározott fejlődési sorba illeszkedik, ami – mint láttuk – azt jelenti, hogy egyes típusok a sorban előttük álló(k)ból fejlődtek ki, pontosabban: átmentek az azok által jelenleg képviselt fejlődési stádiumokon.
A teljes szelvényükben egyenletesen agyagos, gyengén savanyú kémhatású, viszonylag kedvező összetételű humuszanyagokat tartalmazó (összességében „szelídebb” tulajdonságokkal bíró) Ramann-féle barna erdőtalajok (barnaföldek) és a lényegében ezekből kifejlődött, felhalmozódási szintjükben esetenként jelentős agyagtöbblettel jellemezhető – emiatt tömődöttebb és mindig savanyúbb – agyagbemosódásos barna erdőtalajok a legszélesebben elterjedt talajképződmények Magyarországon. Egymás szomszédságában, mégis jól megkülönböztethető domborzati helyzetben képződtek: az előbbiek az alacsonyabb szintek, délies kitettségű, melegebb, szárazabb lejtők, utóbbiak a magasabb tetők és az északias kitettségű, hűvösebb, nedvesebb hegyoldalak talajai. Különösen az ország legcsapadékosabb – nyugati, délnyugati – dombsági szegélyterületein a barna erdőtalajokban végbemenő folyamatokhoz sajátos, új jelenség társul: e talajok erősen tömődött, agyagos felhalmozódási szintje a beszivárgó csapadékvizet nem ereszti át; a pangó víz okozta redukciót a szelvény felső részének – a levegőtlen viszonyok között keletkezett vasvegyületektől – jellegzetesen fakó, kékes, szürkés márványozottsága jelzi (pangóvizes [pszeudoglejes] barna erdőtalajok). Mind között a legszerényebb kiterjedésűek a kedvezőtlen kémhatásra már a nevükben is utaló savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok, amelyeknek képződése szélsőségesen savanyú humuszanyagok és/vagy magas kovasavtartalmú kőzetek előfordulásaihoz (Bükk, Mátra, Soproni-, Kőszegi-hegység stb.) kapcsolódik. (A „nem podzolos” kifejezés azt jelenti, hogy a savanyúság nem az ásványok teljes szétesésének – a hűvös, csapadékos térségekben, magasabb hegységi régiókban egyébként igen gyakori – következménye.) Az említett talajtípusok között különleges helyet foglalnak el a kovárványos barna erdőtalajok. Ezek immár nem hegységi-dombsági képződmények, hanem egykor erdőborította alföldi homokterületek határát jelölik ki. Nevüket a szelvény alsó részében megfigyelhető vékony, vízszintes, rendszerint párhuzamosan hullámos futású, vörösbarna színű, finomabb szemcseösszetételű, vasas, agyagos ún. kovárványrétegekről kapták, amelyek a talajoldat függőleges mozgásának lassítása révén jelentős mértékben javítják az egyébként kolloidokban szegény, ezért gyors kiszáradásra hajlamos homoktalaj kedvezőtlen vízgazdálkodási tulajdonságait. Legnagyobb összefüggő előfordulásuk a Nyírség északi felében és az ún. „hevesi homokkaréj” területén található. Megint más szempontból különleges és hazánkban szélesen elterjedt talajtípus a csernozjom barna erdőtalaj, amely nemcsak rendszertanilag, hanem a valóságban, térben is sajátos átmenetet képvisel a barna erdőtalajok és a mezőségi (csernozjom) talajok között. Mint a neve is érzékelteti, benne az erdőtalaj-képződés jellegzetes bélyegei (kilúgozottság, agyagfelhalmozódás, változatos szinttagozódás stb.) együtt vannak jelen a csernozjomképződésre utaló vonásokkal (mélyebb szintekbe hatoló, azok barna színét elfedő, csernozjom típusú humuszosodás, morzsás talajszerkezeti elemek, mészakkumuláció stb.). Előfordulási helyei – az alföldekkel határos, alacsony, gyengén tagolt dombsági és hegylábi területsávok – jól magyarázzák képződésmódját: az e területeken évszázadok óta folyó mezőgazdasági tevékenység az egykori erdőtalajokat (rendszerint a barnaföldeket) másodlagosan csernozjommá alakítja.
Humuszos (szántott) A-, vörösbarna, vasas-agyagos B-, és fakósárga C- (lösz-) szintre tagolódó Ramann-féle barna erdőtalaj (barnaföld)
A barna erdőtalajok zónáján belül (intrazonálisan) változatos kiterjedésű hegységi területeket fednek a kőzethatású talajok. Külön csoportba sorolásukat az indokolja (és elnevezésük is arra utal), hogy képződésükben a talajképző kőzet – esetenként különleges – tulajdonságai az éghajlatnál jelentősebb szerepet játszottak.
Mészkő- (alárendelten dolomit-) hegységeink (a Dunántúli-középhegység legtöbb tagja, részben a Mecsek, a Bükk) szélesen elterjedt, semmilyen más típussal össze nem téveszthető talajképződménye a (fekete) rendzina. Sajátságai a tömör karbonátos kőzet leglényegesebb tulajdonságából következnek: ellentétben a szilikátkőzetekkel, a mészkő oldódik, az oldatba került anyag a beszivárgó, illetve lefolyó vizekkel eltávozik, ezért a rajta képződött talajok nem tartalmaznak szervetlen mállási maradékot (agyagot), így gyakorlatilag teljes szelvényük szerves anyagból áll. Mivel a rendszerint vékony, sötétbarna-fekete humuszos szint közvetlenül a repedezett, törmelékes, jó vízvezető képességű kőzet felszínén fekszik, rendkívül kedvezőtlen vízgazdálkodásúak, gyors kiszáradásra hajlamosak. Merőben eltérő kőzettípus határozza meg az erubáz (fekete nyirok) talajok képződési feltételeit és tulajdonságait. Ezek az elsősorban kis-közepes szilíciumdioxid-tartalmú („bázikus” és intermedier) vulkáni kőzetek (bazalt, andezit és ezek piroklasztitjai; Visegrádi-hegység, Börzsöny, Mátra) duzzadó agyagásványokban gazdag málladékán képződött, sekély, sötétbarna-fekete színű, erősen humuszos talajok ugyancsak szélsőséges vízgazdálkodásúak: az agyagásványok duzzadását okozó (innen a „fekete nyirok” népi elnevezés) tavaszi vízbőséget nyáron teljes kiszáradás követi. E kedvezőtlen termőhelyi feltételek gazdag füves és lágyszárú, ellenben csak meglehetősen csenevész fás növénytársulások tenyészetét teszik lehetővé.
Agyagbemosódás barna erdőtalaj jellegzetes szintjei löszfeltárásban. A – humuszos kilúgzási szint (alsó részének fakó színe vasvegyület- és agyaghiányra utal [v. ö. B1, B2 szint]); B1 – vörösbarna, tömődött agyagfelhalmozódási szint; B2 – sárgásbarna, vasas festődésű, de „normális” agyagtartalmú felhalmozódási szint; C – nyers talajképző kőzet (lösz). A kép alján eltemetett (fosszilis) talaj (f) látható. A szelvény falában megfigyelhető lyukak gyurgyalagfészkek
A csernozjom talajok a szárazabb éghajlatú, ezért csak füves, illetve lágyszárú növényzet (alárendelten ligetes facsoportok) számára életlehetőségeket nyújtó és legfeljebb mérsékelt talajvízhatás alatt álló, löszös alföldi-síksági térszínek zonális talajképződményei. Két legelterjedtebb típusuk a nedvességellátottság forrása és mértéke alapján különül el egymástól. A mészlepedékes csernozjomok a magasabb fekvésű (mélyen fekvő talajvíztükrű) dunántúli lösztáblák, löszhátak (Mezőföld, Külső-Somogy, Tolnai-dombság, Győr–Tatai-teraszvidék stb.) sztyepnövényzete alatt képződött, kizárólag az adott hely csapadékviszonyaira utalt, szárazabb talajok; a réti csernozjomok pedig elsősorban az Alföld és a Kisalföld talajvízhatással érintett löszös síkjainak kedvezőbb nedvességellátottságú talajai, amelyek éppen ezért az előzőeknél – hacsak nem tartalmaznak altalajukban szikesítő hatású nátriumsókat (mélyben sós altípus) – termékenyebb képződmények. Az eltérő képződési feltételeket tükröző tulajdonságaik szembetűnőek: az előbbiekben a betöményedett talajoldatból kicsapódó szénsavas mész szürkésfehér hártyaként vonja be a talajmorzsák felületét (mészlepedék), az utóbbiakban a kapilláris víz okozta rétiesedési folyamatokra (ásványszétesés, vasmozgás) változatos színű és mintázatú vaskiválások utalnak. (E két típus területi elterjedésével vetekszik az említett tulajdonságokat tekintve közbülső helyet elfoglaló – ezért a talajrendszerben az előbbinek altípusaként szereplő – alföldi mészlepedékes csernozjom: Hajdúhát, Nagykunság, Maros–Körös köze, Mezőföld stb.) A csapadékmennyiség és a talajvízhatás kisebb regionális különbségei további – szerényebb kiterjedésű – mezőségi talajtípusok (kilúgozott csernozjom, öntés csernozjom) kialakulását tették lehetővé.
Az egykori barnaföld B-szintje a közepe tájáig áthumuszosodott: csernozjom barna erdőtalaj alakult ki
Sekély, kőzettörmelékes fekete rendzina erősen repedezett mészkövön
Napjainkban is mozgó futóhomok-bucka homloklejtője. Környezetében a homokpusztagyepek (önmaguk által megkötött) humuszos homoktalajt fednek
