A negyedidőszaki vízhálózat alapjai
A negyedidőszaki vízhálózat alapjai
A negyedidőszakot elsősorban az különbözteti meg a földtörténet korábbi szakaszaitól, hogy az ekkor végbement felszínalakító folyamatok és az általuk létrehozott formák meghatározói a mai földrajzi környezet arculatának. Így van ez a folyóhálózat fejlődésével kapcsolatban is. Különösen jellegzetes völgyeinknek az emelkedő hegységi felszín, valamint az éghajlatváltozások közös hatására kialakult teraszrendszere, amivel először – a Kárpát-medence egészére vonatkozóan – Bulla Béla foglalkozott behatóan. A teraszok és a süllyedékekben lerakódott medenceüledékek segítségével jól nyomon követhető az egyes vízfolyások fejlődése és gyakori irányváltozása. Ennek teljes körű rekonstrukcióját először Sümeghy József tanulmányai foglalták össze.
A legnagyobb mértékű és hatású vízrajzi változás a Kárpát-medencében a pliocén-pleisztocén átmenet időszakában zajlott le a Duna visegrádi völgyszakaszának kialakulásával. E völgy koráról és – legalább részben – dunai eredetéről tanúskodik a Pesti-síkság teraszos hordalékkúprendszere és az azalatt fekvő, a fluviolakusztrikus vízrendszer által lerakott keresztrétegzett homokösszlet, amelynek alpi és kárpáti anyaga a Duna és a felvidéki folyók együttes átfolyását valószínűsíti. (A Pannon-tó szorosát, illetve lefolyási útvonalát talán utóbbiak valamelyike „örökölte” először.) A Duna átváltását korábbi útirányából a Visegrádi-szoros felé egyebek között az idézhette elő, hogy a Délnyugat-Dunántúl korábbi süllyedése a pliocén végén nemcsak megállt, hanem emelkedésbe ment át. Ennek következtében a Bakony és a Stájer-medence között kialakult az ún. Keszthely-gleichenbergi vízválasztó. A Duna folyásirány-váltását támogató másik tényező az Alföld mai Tisza-menti részének további erőteljes süllyedése volt, ami magához vonta az áttörő Dunát. A folyam a Börzsöny és a Visegrádi-hegység közötti, korábbi, a vulkáni működést kísérő szerkezeti mozgások által előrejelzett, a hegységek kiemelkedésével lépést tartva bevágódó (ún. antecedens) völgyében mindmáig fenntartotta útvonalát. Mi több, a szoroson keresztül a folyó hordalékának egy része a Kisalföldön történő feltöltés ellenére továbbra is átjuthatott. A Duna hazai szakaszán az emelkedő felszínek teraszlépcsőinek és a medencefeltöltéseknek az összefüggését Pécsi Márton hossz-szelvénye szemlélteti (lásd a következő oldali ábrán).
A Duna folyásirány-változása természetesen valamennyi korábbi dunántúli mellékfolyóját érintette. A Felvidékről származó mellékfolyók azóta rövidebb útvonalon csatlakoznak a Dunához. Az Alpok keleti lejtőjéről érkező folyók – a Rábától a Répcéig – nagy, délkeletről északkeletnek forduló ívvel tartanak a kisalföldi Dunához. Brucki-kapun való átfolyását a Duna – a terület emelkedése ellenére – a pleisztocén második feléig fenntartotta, majd valószínűleg szerkezeti mozgások következtében a Dévényi-szorosba térült. A brucki átfolyás tartósságát a Pándorfalvi (Parndorfi)-plató többgenerációs, nagy hordalékkúpja bizonyítja. Ennek felszínén ma a gyér vizű Lajta folyó csörgedez, amely csak részben követte a Duna északabbra tolódását. Régi helyét a Sopron-ebenfurthi átjáróban később az Ikva, majd a Fertő-medence lezökkenése után a Vulka (Wulka) vette át.
A Kárpát-medence vízhálózata a negyedidőszak elején Borsy Zoltán szerint
A Keszthely-gleichenbergi vízválasztóról délnek fordult Mura a Dráva mellékfolyója lett. A Dráva és a Száva folyását a szlavóniai hegységek kiemelkedése határozta meg, s a Drávának már csak kis mértékű észak-déli oldalirányú medervándorlását tette lehetővé (a mai Vuka és a Karasica völgyeiben). Amíg a Duna az Alföld középső részében folyt, a Dráva is csak jóval hosszabb út megtétele után tudott hozzá csatlakozni. Ebből az időszakból származtatják a bácskai Telecska-perem Dráva általi alámosását is.
A Kisalföld vízrajzában újabb jelentős változás a pleisztocén második felében ment végbe, amikor területének nyugati fele – Pozsony és Győr között – ismét erős süllyedésnek indult. Az így kialakuló katlant a Duna 300 métert is meghaladó vastagságú feltöltéssel egyenlítette ki. Emiatt a korábban a Brucki-kaputól a Dunántúli-középhegységig terjedő összefüggő hordalékkúpfelszín megszakadt, és Moson-Győr, illetve Pozsony-Komárom között egy fiatalabb és alacsonyabban fekvő, feltöltődő szint keletkezett. A középhegységi szakaszon viszont, ahol a térszín emelkedett, a teraszfelszínek magasabbra kerültek.
Sajátosan fejlődött a Közép-Dunántúl vízhálózata. A Rába tektonikus völgyben, 6–7 teraszt létrehozva fejtette ki eróziós tevékenységét. Kavicstakarójának keleti szárnyán a pleisztocén elején – délről északnak – az Ős-Zala-Marcal-folyóegyüttes gyűjtötte össze a vizeket. Majd egy, a Dráva felől hátravágódó vízfolyás a középső-pleisztocénban Türjénél lefejezte az Ős-Zalát (ún. folyókaptúra), és annak felső szakaszát a Dráva felé fordította. (Bulla Béla és Kéz Andor szerint a Zala rövid legalsó szakasza egy további, felső-pleisztocén kaptúra eredménye.) A türjei irányváltást követően a Marcalt csak a Bakony vizei táplálták.
A mai Balaton területén a pleisztocén végén – kevésbé tektonikai, inkább (szél)eróziós folyamatokkal – több kisebb medence jött létre. (Mint azt újabb kimutatták, ezek valószínűleg csak a holocénban egyesültek.) A Balaton-árok folytatásában ugyanakkor további süllyedékek alakultak ki. A Várpalota-Székesfehérvár térségében keletkezett (Fejér-megyei) Sárrét a Bakonyból kelet felé lefolyó vizek központja lett, magához vonva a Sédet és a Gaját, amelyek a süllyedéket ma Sárvíz néven együttesen hagyják el. Tovább, a Vértes és a Velencei-hegység között a Zámolyi-medence alakult ki, a Velencei-hegység délkeleti előterében pedig a Velencei-tó mélyedése, amelyeknek lefolyása ma ugyancsak a Sárvízhez csatlakozik. Utóbbi a Tolnai-hegyhát keleti oldalán találkozik a Balatonból kifolyó Sióval és a Mecsektől északi irányba kényszerített Kapossal, amely a Somogyi-dombság lefolyó vizeit gyűjti össze.
A Kárpát-medence vízhálózata a würm glaciális végén (mintegy 20–25 ezer éve) Borsy Zoltán szerint
A Duna kisalföldi szakaszának északi mellékfolyói csak a felső-pleisztocénban kerültek mai helyükre, amikor a nagy csallóközi hordalékkúp keleti szárnyán a Vág és a Nyitra közös betorkollásra kényszerült. Korábbi helyéhez képest legkevésbé a Garam futása változott. Ezzel szemben a pleisztocén elején még a Pesti-síkságon átfolyt Ipolyt – amint azt Mike Károly kimutatta – a középső-pleisztocén második felében a tektonikus mozgások és egy, a Szobi-medencéből hátravágódó vízfolyás térítették a Nógrádi-medencén át mai, a Börzsönyt megkerülő folyásirányába.
A visegrádi áttöréssel az Alföldre került Dunának a pleisztocén végéig a mai Maros-torkolat vidékén elhelyezkedő süllyedési központ volt az erózióbázisa és irányítója. Dél felé – egyre nagyobb mélységben – a Vecsés-Kecskemét-Szeged irányú süllyedéktengelyben találjuk meg a pesti-síksági hordalékkúpteraszok anyagának folytatását. A Duna–Tisza közére kiterjedő hordalékkúp-palást a Tiszazugban még a mai Tisza-völgy keleti oldalára is átterjed. A Dél-Mezőföld folyói szintén átfolytak a Duna–Tisza közén, és Szeged környékén torkollottak a Dunába. A folyamot a pleisztocén végén a Budapesttől délre kialakult, Ráckeve–Dömsöd–Kalocsa–Kecel–Mohács vonallal kijelölhető, kisebb süllyedék(sorozat) fordította mai, észak-déli folyásirányába, amihez még nyilvánvalóan az is hozzájárult, hogy a dél-alföldi süllyedés intenzitása csökkent. Egy ilyen nagy folyamnak az átváltása természetesen sem térben, sem időben nem egyszerre, hanem szakaszosan elhúzódva mehetett végbe.
Az Alföld vízhálózati tengelye ezt követően az északról és keletről ideérkező vízfolyásokat összegyűjtő Tisza lett (ennek ősvízrajzi részleteiről a Magyarország tájai című fejezetben, az Alföld bemutatásánál olvashatunk). A Tisza a pleisztocén elejétől a Huszti-kapun kilépve délnyugatnak, az Alföld másik nagy süllyedékközpontjának, a Körösök vidékének irányába tartott. Egészen a pleisztocén végéig ide tartottak a Tisza északról érkező mellékfolyói is. A süllyedékben összegyűjtött vizeket az Ős-Tisza a mai Ér-völgy folytatásában Csongrád irányába, az akkor ott folyó Ős-Dunához vezette. A Körösök vidéke továbbra is megtartotta helyi erózióbázis szerepét, még akkor is, amikor a felső-pleisztocénban a Maros-torkolat vidékének süllyedése már mérséklődött. Emiatt az időben a Maros is a Körös-vidék felé fordult.
A Tisza északról érkező jobb oldali mellékfolyói az Alföld-peremi hegységekből kilépve a Budapest-Aszód-Hatvan-Kápolna-Mezőkövesd-Emőd-Szerencs vonalon érték el a hordalékkúpövezettel határos, feltöltődő síksági felszínt. (Ma általában ebben a sávban süllyednek a felszín alá az egyes folyókat kísérő teraszszintek, a Zagyva teraszai viszont már Hatvan előtt eltűnnek). A Zagyva a pleisztocénban – a mai Tisza-völgy helyét Szolnok táján átlépve – a Körösök süllyedékközpontjának irányába haladt. A Mátrából és Bükkből is oda tartó többi vízfolyás (Tarna, Laskó, Eger stb.) emléke a Tiszafüredtől délre, a mai Tisza bal oldalán fekvő homokbuckás felszín, amelynek anyaga az ásvány- és kőzettani vizsgálatok szerint is az Északi-középhegységből származik. A Tisza fiatalabb üledékei csak a buckák között maradtak meg. A Bükk keleti előterében csak mélyen a mai felszín alatt nyomozhatók ezek az egykori folyóüledékek.
A Bükktől keletre a Sajó és Hernád közös völgykapuja képez széles öblöt, mely az Alföld peremétől északnak nyúlik. Itt a korábbi teraszok messze kifutottak a síkságra, majd annak feltöltődésével fokozatosan a felszín alá kerültek. Az így kialakult széles völgyben ma terebélyes hordalékkúpot épít a két folyó. Régi útvonaluk – mint Franyó Frigyes is megállapította – dél-délkelet felé, a Hortobágyon és Karcag környékén át vezetett az Ér-völgyön átfolyó Ős-Tiszához.
A Tokaji-hegységtől keletre eltűnik a felszínről az addig jól kiépült hordalékkúp-övezet: az alföldi süllyedék egészen a pereméig húzódó vulkánok lábáig terjed. Ellenben beljebb, a Nyírség területén a Duna–Tisza közét megközelítő nagyságú, hatalmas pleisztocén hordaléktömeg van a felszínen, amelyet a nyugati szomszédság – a Hajdúság – kivételével minden oldalról jóval fiatalabb süllyedékek kereteznek. Ere az érdekes felszínfejlődési-domborzati helyzetre az ötvenes években Borsy Zoltán kutatásai adtak magyarázatot. Eszerint a Nyírség építőanyagát a felső-pleisztocénig a mai Bodrog forrásfolyói szállították jelenlegi helyére, amikor még a Körös-vidék felé vezető útvonalukon összefolyva-szétágazva haladtak. Ezért az egyes folyók útvonalát nem is lehet elkülöníteni. Csak feltételezhetjük, hogy a Nyírség nyugati része főleg az Ondava és a Tapoly, a középső terület a Laborc és az Ung, keleti része pedig a Latorca és a Borsava hordalékaiból épült fel.
A Duna-völgy teraszai Pécsi Márton szerint.
1 – a Duna vízszintjének vonala; 2 – a felső-pleisztocén végi (II/a.) terasz; 3 – a felső-pleisztocén eleji (II/b.) terasz; 4 – a III. sz. (középső-pleisztocén végi) terasz; 5 – a IV. sz. (középső-pleisztocén) terasz; 6 – az V. sz. (alsó-pleisztocén) terasz; 7–8 – a VI–VII. sz. (pleisztocén eleji-pliocén végi) teraszok. A Kisalföldön és az Alföldön a Duna 0 pontja alatt az egyes teraszok kialakulásával azonos fázisban lerakódott hordalékok helyzetét tüntettük fel sematikusan
A felsorolt folyók kb. Székelyhíd-Derecske-Földes vonalán érhették el a Körös-vidék süllyedékének peremét és csatlakoztak az Ős-Tisza vízrendszeréhez. Amikor a Tisza a pleisztocén végén mai helyére térülve keresztülvágta, lefejezte egykori útvonalukat, elhagyott mederrészleteiket a szél feltöltötte homokkal, mások pedig vízállásos laposként éltek tovább a buckasorok között. Ilyen medencemaradvány pl. a Tócó-árka vagy a Bátorligeti-ősláp teknője.
A Szatmári-síkon a Tisza és a Túr hordalékanyaga van a Szamos felszíni üledéke alatt, mert a Szamos csak a Nagybányai-medence feltöltése után jelent meg a Szatmári-síkon. Korábbi medrei a pleisztocén legvégétől Szinérváraljától (Seini) északnyugatnak tartottak (Nagy-Éger), majd később Szatmártól délnyugatra fordultak és Nagykároly (Carei) előtt csatlakoztak az Ér-völgyben haladó Ős-Tiszához. Medermaradványai helyenként még ma is nyomozhatók a felszínen. A Szamostól nyugatra a Kraszna völgykapuja Ákos (Acis) és Alsószopor (Supuru de Jos) között nyílik ki az Ér-völgyre. Pocsajtól délre érte el a völgyet a Szalárd (Salard) felől érkező Berettyó is.
A Körös-vidék süllyedésének mértéke térben-időben szintén gyakran változott. Erre jó példa, hogy a Sebes-Körös alsó-pleisztocén anyagai még Biharugrán át Vésztő-Mezőberény felé vezetnek, míg felső-pleisztocén hordalékkúpja már Biharkeresztesen át Berettyóújfalu felé követhető, miközben természetesen a folyó találkozott az Ér-völgyön át érkező Ős-Tisza-Szamos-Kraszna folyóegyüttessel. A Fekete- és Fehér-Körös hordalékát a Béli-hegység előterében kialakult erős süllyedés nyelte el, olyannyira, hogy már Nagyszalontánál (Salonta) és Borosjenőnél (Ineu) is csak a felszín alatt nyomozható.
A Körösök süllyedékéből kifolyó Ős-Tisza az elmondottak szerint a Hármas-Körös betorkolása alatt a mai teljes vízhozamot szállította. Ennek az ősfolyónak az egykori nagyságát azok a nagy ívű medermaradványok mutatják, amelyek Szerep-Mezőtúr-Szarvas között – a mai Körösök későbbi eróziójától csipkézve – helyenként ma is megvannak.
A Délkelet-Alföld feltöltésében a legnagyobb munkát a Maros végezte. A pleisztocén elejétől – miután feltöltötte az Erdélyi-medence beltavát – durvább szemű hordaléka is áthaladt a Déva (Deva) – Lippa (Lipova) közötti völgyszoroson. A Tisza legnagyobb vízhozamú mellékfolyójaként hatalmas anyagtömeget mozgatott és rakott le, amit jól érzékeltet a mások között Mike Károly által leírt, csaknem 100 km-es sugarú, a Zsombolya (Jimbolia)–Makó–Orosháza vonalig terjedő hordalékkúpja. A Máriaradnánál (Radna) az Alföldre nyíló völgykapuja valamenynyi alföldi folyó közül a legmagasabb (130 m a tengerszint fölött), így esése a síkságon a legnagyobb.
Az Alföld délkeleti részén épített hordalékkúpjának felszínén a Maros aszerint változtatta folyásirányát, hogy a süllyedék melyik részének volt nagyobb a vonzása. Mivel a völgykapu pleisztocén végi mederkiágazásai mind északra vezetnek, arra következtethetünk, hogy a pleisztocén végén az északi területrész – vagyis a Körös-vidék – süllyedése volt a legintenzívebb. A Maros utolsó, északnyugatnak vezető főmedre a Ménestől (Minis) kiinduló Száraz-ér és az abból Nagykamarásnál kiágazó Hajdú-völgy lehetett. Utóbbiból további kiágazások – a Veker-Kórógy-Mágócs-erek – vezettek az Ős-Tiszához.
