Tavaink (Somogyi Sándor)
Tavaink
(Somogyi Sándor)
(Somogyi Sándor)
A kárpát-pannon térségben a hegységi, dombsági területeken több, a medencékben – így Magyarországon is – jóval kevesebb az állóvíz. Nagyobb tavaink ugyanakkor – mindenekelőtt Közép-Európa legnagyobb vízfelülete, a Balaton – sekélységüknél, kellemes hőmérsékletű vizüknél fogva nemzetközi hírnévnek örvendenek.
A Kárpát-medencében, ezen belül Magyarországon is a természetes állóvizek aránya viszonylag kicsi. Ezek többsége síkvidéki-dombsági elhelyezkedésű (szerkezeti süllyedékek tavai, levágott folyómedrek, szélvájta mélyedések állóvizei). A mintegy 650 tó összterülete a Balatonnal, a Fertő- és a Velencei-tóval együtt (a Fertő 198 km2-nyi ausztriai részét is hozzászámítva) mintegy 950 km2. A hegységkeret nagy számú tavának többsége ezzel szemben többé-kevésbé elzárt völgyszakaszokban talált helyet (tengerszemek, csúszás és omlás által duzzasztott állóvizek), ha méretük nem vetekszik is a Balatonéval vagy a Fertő-tóéval. A határokon kívüli tavak jellemzésére a Kárpáti nagytájak című fejezetben térünk ki.
Állóvizeink vízjárása a csapadék és a párolgás évi menetét tükrözi, ennek megfelelően igen nagy területi különbségek lehetnek közöttük. A vízállás tavasszal általában jóval magasabb, mint ősszel, s ezzel a tavak kiterjedése is számottevő mértékben ingadozik. Ennek mérséklésére többnyire minden tavunk vízállását mesterségesen szabályozzák: tavasszal leeresztik, nyáron és ősszel visszaduzzasztják vizüket.
Természetes tavaink a domborzati adottságokból kifolyólag kevés kivétellel sekély vizűek. Ez egyebek között azzal jár, hogy nem alakulhat ki bennük a mélyebb tavakra jellemző hőmérsékleti rétegződés. A víz magas fajhője miatt az állóvizek hőmérsékletingadozása elmarad a levegőé mögött. Télen viszont – a víztömeget átkeverő turbulencia hiánya miatt – a folyóvizeknél korábban és tartósabban befagynak.
Az állóvizek kémiai összetétele vízgyűjtőterületük kőzettani felépítését tükrözi. A tófelszín jelentős párolgása miatt a víz sótartalma általában meghaladja a beléjük torkolló vízfolyásokét, így az egyes tavak vizének töménysége a hozzáfolyás és a lefolyás arányától függ. Nagyobb tavaink közül a Velencei-tó „hígító” hozzáfolyása a legcsekélyebb, a sótartalom eléri a 2500 mg/litert. Ennél jóval töményebbek az időnként lefolyástalanná váló alföldi szikes tavak, melyek többnyire nevükben is viselik a „sós” jelzőt.
A hozzáfolyással érkező hordalék az állóvizek medencéit rövidebb-hosszabb idő alatt törvényszerűen feltölti. Ezt a folyamatot a laza partokat alámosó hullámzás, valamint a tavak felszínén elburjánzó vízi-lápi növényzet szervesanyagai fel is gyorsíthatják. Ugyanakkor a védgátakon kívül rekedt, levágott egykori folyókanyarulatok meandertavainak feltöltődése, ami csak utóbbi módon történhet (a folyóvízi feltöltés elmarad), általában igen lassú.
A mesterséges tavak egy része egykori folyómeanderből képződött morotvató. Ezek száma 280, összterületük 40 km2 körüli. Közülük a Duna mellett a faddi Holt-Duna (1,8 km2), a Tisza mellett pedig a cibakházi Holt-Tisza (1,6 km2) a legnagyobb. A halastavak száma meghaladja a 130-at, 250 km2 vízfelülettel. A legnagyobb a Hortobágyi halastó (mintegy 14 km2). Az egyéb tavak – pl. víz által kitöltött bányagödrök – száma 100 körül mozog; összterületük csupán 15 km2. A víztározók száma 1984-ben (csak a 100 ezer m3-nél nagyobb térfogatúakat ide értve) 276 volt. A tározótavak egy részét a vízfolyásokon, duzzasztással létesítik. Az ilyen eredetűek között a kiskörei Tisza-tó a legnagyobb, felszíne – a duzzasztás szintjétől függően – meghaladhatja a 100 km2-t.
