A Bős–nagymarosi vízlépcső környezeti kockázatai (Vargha János)
A Bős–nagymarosi vízlépcső környezeti kockázatai
(Vargha János)
(Vargha János)
A Bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építése 1977-ben, egy csehszlovák-magyar államközi szerződéssel vette kezdetét. A vízerő-hasznosításon kívül más szempontokat az akkori mérnöki tervezés nem vett figyelembe, s így a vízlépcső építése súlyos környezeti károk kockázatát hordta és hordja magában. Mivel a szerződés 1992-es magyarországi megszüntetését Szlovákiában nem követte hasonló szemléletváltás, az egyre súlyosabb fordulatokat vevő ügy számunkra kedvező megoldását immár csak a hágai nemzetközi bíróságtól várhatjuk.
A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer terveit – egy első világháború előtti elképzelést „felmelegítve” – a hazai vízépítő szakma 1951 és 1963 között alakította ki. Az akkori mérnöki szemléletnek megfelelően az elsődleges cél a Pozsony és Nagymaros közötti Duna-szakasz vízenergiájának kihasználása volt mindenáron és a lehető legnagyobb mértékben; ehhez még Csehszlovákiában olyan politikai érdek is társult, hogy „kedvező” műszaki megoldással a határfolyót felségterületükre tereljék. A tervezés során mindennemű egyéb szempont háttérbe szorult, a tervezők a vízlépcsőrendszer környezeti hatásaival és következményeivel átfogóan és megalapozottan nem foglalkoztak. Ily módon anélkül született döntés egy nagy térséget érintő vízlépcsőrendszer felépítéséről, hogy annak gazdasági, környezetvédelmi és társadalmi kockázatait egy rendszerben, a kölcsönhatásokat figyelembe véve vizsgálták volna.
Magyarország a rendszerváltás küszöbén leállította az építkezést (lásd alább), Szlovákia azonban tovább folytatta, és 1992 őszén a Dunát saját országterületére terelve üzembe helyezte a bősi vízlépcsőt.
