Földhasznosítás
Földhasznosítás
A természeti környezet, a táj átalakítása, valamint a földhasznosítás változása olyan folyamatok, amelyek igazán történelmi léptékkel vizsgálhatók. A történeti földrajz módszerei jó lehetőséget adnak elemzésükhöz.
Az ember megjelenése után a Kárpát-medencében a természeti környezet – főként a népességszám növekedése miatt – egyre inkább átalakult társadalmi környezetté, a táj egyre inkább átalakult „műtájjá”. Napjainkra az igazi természeti táj már annyira megváltozott, hogy térségünkben – akárcsak a Föld más nagy népsűrűségű területein – csak nyomokban található meg (e kérdésről a tájbeosztási részben is olvashattunk).
A társadalomnak a természeti környezetre való hatását legjobban a földhasznosítási eljárások változásával mutathatjuk ki. A növények és állatok domesztikálása, a termelés megindulása nagymértékben felgyorsította a táj átalakítását.
A honfoglaló magyarság szállásterülete a Kárpát-medence központi részére terjedt ki; elsősorban a sík- és dombvidéki területeket foglalták el. Leginkább a vízfolyások mentét – elsősorban a Dunáét és más nagyobb folyókét – használták. Elsősorban az árterek s az itt lévő lápok jöttek számításba, ahol az építkezésekhez nádat vághattak; nyáron halásztak, télen pedig itt tartották az állatokat. A magas ártereken található dús füvű, nedves réteken pásztorkodás folyt. A szigetszerű, vízmentes kiemelkedések – helyi elnevezésekkel pl. porongok, laponyagok, ormányok – ideális területet biztosítottak a letelepedéshez, később pedig a gazdálkodás megindulásához; egyszersmind a városodás kereteit is meghatározták. A megtelepedett magyarság mezőgazdasági kultúrájára a kedvező természeti környezeten kívül egyéb tényezők is hatottak. Így például az országterületen először a 13. században hazánkba érkező telepesek alkalmaztak öntözést.
A török hódoltságig az itt élők mezőgazdasági kultúráját alapvetően három földhasznosítási mód jellemezte. Az egyik a parlagoló vagy szántó-legelőváltó módszer, amelyet a ritkábban lakott területeken alkalmaztak. Néhány évig intenzíven művelték a földet, majd kimerülése után a legelőhatár egy másik darabját vonták művelésbe. A másik a szántó-erdőváltó módszer, amely az előzőhöz hasonló volt, csak nem a legelőhatárt, hanem az erdőhatárt vonták művelés alá. A harmadik a nyomásos földművelés, a leghatékonyabb földművelési forma: a parlagoló rendszerrel szemben a talaj pihentetési ideje lerövidült, és a pihentetett földet, az ugart is gondozták.
Magyarország hegy- és vízrajza a 19. század végén
13. századi és a 19. századi viszonyokat bemutató két térkép jól szemlélteti a Kárpát-medence egészének, illetve vízhálózatának zártságát. (Csupán a Dunajec és a Poprád nem tartoznak a Duna vízgyűjtőjéhez; vizüket a Visztula veszi fel.) A 13. századi térképen ábrázolt vízviszonyok és a 19. századi vízhálózat összehasonlítása világosan mutatja, hogy a folyószabályozások, az ármentesítések milyen mélyreható változásokkal jártak egy-egy területen. Az ármentesítés és a Béga csatornázása eredményeként például egészen más képet mutat a két korszakban a Bánság vízrajza. Nemcsak a Temes torkolatvidéke változott meg, hanem a Béga-csatorna megépítése következtében a korábban a Temes folyó mellett fekvő Temesvár is a csatornával szabályozott és hajózhatóvá tett Béga mellé került. A Zsitva torkolatvidéke is gyökeres változást szenvedett. Míg a Zsitva a 13. században Komáromtól keletre, Zsitvatőnél közvetlenül a Duna mellékfolyójaként ömlött a Dunába, az ármentesítés után vizét Ógyalla közelében már a Nyitra veszi fel. A Sárvíz és a Sió csatornázása eredményeként a korábban a Sárközt mintegy délről határoló Dunába ömlő Sárvíz fő medre a 19. század végére északabbra került, és Sió névvel jelölve, Bajától és a Sárköztől északra a Dunába torkollik
A török uralom alatt a hagyományos gazdálkodás formái szűkebb területen ugyan, de továbbra is megmaradtak. Dinamikusan fejlődött az állattenyésztés, az ármentes területeken továbbra is gabonatermelés folyt, ami már nemcsak az önellátást szolgálta, hanem a belső piacokat is ellátta. Egyre nagyobb területeken folyt takarmánytermesztés is. A mezőgazdasági termékek iránt megnőtt kereslet felgyorsította a majorsági gazdálkodás terjedését, amely a török uralom után is még sokáig meghatározó szerepet játszott a Kárpát-medence belső területein.
A föld hasznosításában a legnagyobb változást a 19. század hozta. Mint korábban említettük, az árvízmentesítés és lecsapolás hatalmas területeket érintett, s ezzel együtt egyre nagyobb területekre terjedtek ki a szántók. Gyorsan csökkent a megműveletlen terület aránya, nőtt az erdőgazdálkodás. A századfordulóra a jelenlegi országterület 55%-a volt szántó, 22%-a gyep, 12%-a erdő. A népesség számának növekedése a településhálózat átalakulását is magával vonta; rohamosan nőtt a városok vagy városias jellegű települések száma. Csökkent a gyepterület (1990-ben már csak 12%), s mintegy 10%-kal csökkent a mezőgazdasági terület. Az erdőtelepítések következtében ugyanakkor – a korábbi századok tendenciáját megfordítva – 40%-kal nőtt az erdőterület aránya.
