Válságok és katasztrófák
Válságok és katasztrófák
A török kiűzése (1683–1699) és a Rákóczi szabadságharc (1703–1711) után Magyarország betagolódott a Habsburg birodalom hatalmi rendszerébe. A lakosság lélekszáma, főleg az új telepesekkel 4 millióról 1791-re 9,5 millióra ugrott. A népességnövekedés, az ipari fejlődés és az akkor nyugaton már lezajlott energiaváltás (szénfelhasználás) elmaradása erdőirtással járt együtt. A kormányzat a délvidéki és a Tisza menti erdősítéssel, a Temesi bánsági (1742) és a besztercebányai (1751) erdőhivatalok felállításával, továbbá az úrbérrendezéssel úgy kívánta biztosítani az erdővédelmet, hogy az addig községi használatban lévő erdők ügyét a földesurak kezébe helyezte. Mária Terézia magyarországi (1769), II. József erdélyi (1781), a kincstári és a szabad királyi városok erdeire vonatkozó erdőrendtartását az 1791., 1807. és 1812. évi országgyűlések törvényei követték.
A Festetics uradalom 1770-ben kiadott erdőrendtartása általános aggodalmat fejezett ki: „önnön tapasztalásábúl kiki tudhatja, ez a megbecsülhetetlen kintse ezen Magyar Hazának, mely kevés figyelemben vagyon, és annak megtartására mely kevés gond viseltetik, annyira, hogy az erdők tékozolva vágattanak, és irtatnak, néhol szőllő hegyekké tétetnek, néhol pedig haszontalan pusztaságra rontatnak”. Az erdők gyarapítását és megtartását a magán- és közérdek szempontjából egyaránt létkérdésnek tartja, mert ha a „rendetlen és pazarló erdő vágásoknak határ nem véttetik, méltán félni lehet, hogy az egész haza azon tájakban is, melyek még erdőkkel bővelkednek, idő jártával fában szűkölködjék”. 1793-ban a földesúri tulajdonba vett falu erdeje kivágása ellen tiltakozó madocsaiak példája csak egy a sok közül: „életemtől inkább fosszanak meg, kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, gyermekeimet tápláló fáimat kíméljék.”
A Kárpát-medencére jellemző vízbőség évszázadokon át összekötötte a lakosságot, eltartó, higiéniai értékekkel szolgált és energiát nyújtott. A 16–17. században is működő, az áradásokat szétterítő fokos vízgazdálkodás jóvoltából – főleg a Duna-mentén virágzó mezővárosok – halgazdaságból, rétgazdálkodásból, gyümölcstermesztésből gyarapodtak. A nagyesésű vizeket kihasználó malmok a korai ipar fontos energiaforrásául szolgáltak, amint azt például a csíkmadarasi, fogarasi és más hámorok példája bizonyítja. A 18. század fejlődő hidrológiai ismeretei új megoldást nyújtottak a mélyművelésű bányák víztelenítésére, másrészt széleskörű vízszabályozási munkálatokhoz vezettek. A főleg rövidtávú gazdasági érdekekből végrehajtott gátépítések, vízszabályozások tönkretették az évszázados fokos vízgazdálkodást, súlyos árvízkárokhoz vezettek már a század végén, és hosszú ideig nem hozták meg a termőföldnyerésből remélt hasznot sem. Krieger Sámuel (1746?–1781) tervét a Balaton lecsapolásáról és kiszárításáról aláírta a királynő és elfogadták a vármegyék is, de pénzhiány miatt szerencsére nem valósulhatott meg (1766–1776). Az anyagiak vetettek gátat a Velencei-tó lecsapolási tervének is. Az erdőpusztítás, az átgondolatlan vízszabályozások, a népességnövekedés, az energiaváltás elmaradása és a juhtenyésztés elterjedése együtt súlyos ökológiai válságot okozott. Az erdélyi Mezőségen általános környezeti katasztrófa következett be. Az 1700-as évek végén egymást érték a súlyos és kivédhetetlen aszályok s gyakran pusztítottak heves árvizek.
A 19. század nagyléptékű folyamszabályozási és mocsárlecsapolási munkálatai számottevő változásokat hoztak az ország természeti viszonyaiban. Széchenyi István (1791–1860) és Vásárhelyi Pál (1795–1845) nagyszabású alkotása, a Vaskapu a Fekete-tengerig hajózhatóvá tette a Dunát. A Tisza, a Duna és a mellékfolyók szabályozásával hatalmas termőterületeket nyertek. Ám a folyószakaszok drasztikus megrövidítése – az esetenként szakszerűtlen átvágásokkal együtt – egyfelől továbbra is árvízkatasztrófákat okozhatott, másfelől (amint Teleki Pál a két világháború között kimutatta) a Vaskapu megnyitásával együtt hozzájárult, hogy az Alföldön a talajvízszint hat méterrel süllyedt, szikesedést és kiszáradást okozva. Megváltozott a mikroklíma, a növény- és az állatvilág is.
Az 1858-ban Magyarországra is kiterjesztett 1852. évi ausztriai erdőtörvény a viszonylag gazdag erdői miatt az országot „Európa Californiájának” nevezte, amely még reménységet nyújthat a „magtalan, vén, özvegy Európának”. A jobbágyfelszabadítással bekövetkezett tulajdonváltás, a gyors iparosodás, vasútépítés következtében azonban az 1850–1860-as években évi átlagban 40 millió m3 erdőt taroltak le.
