Nemzetiségi és néprajzi sokféleség
Nemzetiségi és néprajzi sokféleség
Az Erdélyi-medence az őskor óta lakott vidék, a népek országútja. A Krisztus utáni első századokban itt volt Dácia szíve: a Hunyadi-medencében tárták föl Sarmizegetusának, a tartomány székhelyének romjait, s az Erdélyi-középhegység keleti lábánál sorakoztak a dák-római korszak jelentős városai (Apulum = Gyulafehérvár, Potaissa = Torda, Napoca = Kolozsvár). A népvándorlás után a 10. századi magyar településterület már a medence nagy részét magában foglalta. Gyulafehérvár Szent István óta az erdélyi katolikus egyház központja. A Maros és a Kis-Szamos völgyében alakult ki Hunyad, Fehér, Torda, Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok megye, melyekhez hetediknek Küküllő járult. A hét vármegye később Magyarok Földje néven szerepelt, bár a 17. századtól fokozatosan román többségűvé vált. A medence keleti része a korai Árpád-kor óta a Székelyek Földje (idetelepülésük pontos kora vitatott): az öt székely szék közül három – Maros, Aranyos és Udvarhely – tartozik az Erdélyi-medencéhez. A korábban szintén székelyek lakta déli végekre a 12. századtól szász telepesek költöztek. Az egykor autonómiával bíró Szászok Földje (Königsboden, Királyföld) Szászvárostól Brassóig terjedt, s hozzátartozott az északkelet-erdélyi Beszterce vidéke is. A románok jelenlétéről írásos dokumentumok a 13. század óta vannak; legkorábbi településeik Fogaras és Hátszeg vidékén, valamint a Szamos-hátságon keletkeztek. Ma a románság – a székelyföldi magyar tömböt kivéve – az Erdélyi-medencében mindenütt jelen van, míg a magyarok a Székelyföldön kívül Kalotaszegen, a Mezőségen, Aranyosszéken, a Maros és a Küküllők mentén, az egykori Királyföldön és a Hunyadi-medencében, szigetekben és szórványokban élnek; szászok néhány dél-erdélyi helységben, cigányok pedig főként Maros megyében és a városokban találhatók jelentős számban. Erdély néprajzi tarkaságához tartoznak még a szamosújvári és erzsébetvárosi örmények s a néhány száz főre olvadt zsidó közösség is.
