A Magas-Tátra hegyvilága
A Magas-Tátra hegyvilága
A Magas-Tátra az Északnyugati-Kárpátok csipkézett, vad bástyájaként, igazi alpi magashegységként tornyosul a környező medencék fölé. Éles, taréjos, sziklás gerincei a Kárpátok legmagasabb csúcsait hordozzák. Az első kettő, a Gerlachfalvi- (2655 m) és a Lomnici-csúcs (2634 m) egyaránt a főgerincből délre kiágazó oldalgerinceket koronázza.
A déli határt jelentő Poprádi-, és az északon mélyülő Nowy Targi-medence fölé 2000 méteres viszonylagos magasságú falként emelkedik a hegység, igen jól elkülönül tehát alacsonyabb térszínek alkotta környezetétől. Közvetlenül hozzá kapcsolódik azonban nyugaton a tompább formákkal rendelkező Liptói-havasok és keleten a Bélai-Tátra vonulata. Kiterjedése mindössze 260 négyzetkilométer (kevesebb, mint fele a Retyezáténak, tizede a Fogarasi-havasokénak), ám e kis terület rendkívül gazdag, látványos, magashegységi formakincset rejt. Az élesre faragott, hegyes, karcsú tornyok, csúcsok látványa, a mély völgyek, s bennük a csillogó tengerszemek a művészeket is megihlették – gondoljunk Csontváry Kosztka Tivadar híres festményére, a Tarpataki-völgyek látképére. Elsősorban azonban a kalandot kereső embereket vonzották: joggal mondhatjuk, hogy a Magas-Tátra a magyar hegymászás bölcsője. Fő kőzettípusa, a kemény granodiorit – túl azon, hogy nagy szilárdsága, s a belőle felépült hatalmas falak révén a sziklamászók igazi álma – azzal is hozzájárult a hegység hírnevének, népszerűségének növeléséhez, hogy ellenállóképessége folytán kiválóan megőrizte a negyedidőszaki eljegesedések kivéste merész, látványos formákat. Ma alapvetően a glaciális formakincs, a glaciális nyomok határozzák meg a hegység arculatát. A pleisztocén riss és würm szakaszaiban a Magas-Tátra rendkívül erősen eljegesedett. Az egész kárpáti hegyláncot tekintve itt ereszkedett legalacsonyabbra (1500–1600 méterre) a hóhatár; az északi oldal Bialka-völgyében 10 kilométer hosszan húzódott a Kárpátok valaha volt leghosszabb gleccsere. A kárfülkék mélyen hátraharapództak az egykori folyóvízi eróziós völgyfőkben, aminek eredményeként a főgerinc rendkívül keskeny, éles, szabdalt, kanyargós futásúvá vált, s ma mindkét oldala sziklás leszakadásokkal zuhan a mélybe. A meredekebb, rövidebb déli lejtők firngyűjtőinek erős hátrálása következtében – mint a legelején említettük – a legmagasabb ormok a déli oldalgerincekre kerültek. A Magas-Tátra sziklavilágából hiányoznak a lankás, füves hátak, a Déli-Kárpátokra oly jellemző magasan fekvő platók. A sziklafalak lábát vastag törmelékszoknya borítja, a kárfülkék sziklamedencéiben, a teknővölgyek morénasáncai között és a völgylépcsőknél glaciális tavak nyújtóznak. A megkapó, monumentális csúcsok közül külön meg kell említenünk a hegység nyugati végén emelkedő, jellegzetes alakú Krivánt, a szlovákok egyik nemzeti jelképét, „szent hegyét”.
A hegység éghajlata – hasonlóan a Kárpátok többi magas vonulatához – hűvös és csapadékos. Az uralkodó szelek északról, északnyugatról érkeznek; a legtöbb csapadék nyáron, eső formájában hullik. A felhőzöttség érdekes vonása, hogy a nyári napokon rendszeresen, 11 óra körül beborul, majd a gyakori esők után a délután folyamán kitisztul az ég. A csapadék a gerincrégióban eléri az 1500–2000 mm-t. A novembertől májusig tartó tél zord, fagyos.
A Magas-Tátrában az erdőhatár 1600 m-en húzódik. Ezt a szintet a lucfenyvesek érik el, s fölöttük már csak törpefenyők bozótcsoportjai tarkítják a hegyoldalakat. A sziklavilág menedékesebb lejtőin gyepfoltok zöldellnek, a ritka virágok viszont – a kőtörmeléket mindenütt borító zuzmók társaságában – a legvadabb hasadékokban is megtelepednek. A hegységben évtizedek óta nem folyik gazdálkodás, s főként a legeltetés megszűnésének köszönhető, hogy a vegetációs időszakban valóban egyedülálló virágpompa fogadja az ide látogatókat. A teljeskörű védelem érdekében 1948-ban létrehozták a Tátrai Nemzeti Parkot, amelynek immár a Liptói-havasok és a rezervátumként működő, szigorúan zárt Bélai-Tátra is része. A hegyvilág varázsát persze némileg csökkenti, hogy a Magas-Tátrában jelenleg csupán néhány csúcs mászható meg engedély nélkül, csakis a jelölt és kiépített ösvényeken szabad haladni, tilos a táborozás, s a téli hónapokban a hegység magas régiójának egésze le van zárva. Az intézkedések azonban indokoltak. Szépsége, hírneve, könnyű megközelíthetősége miatt a Magas-Tátrára igen nagy veszélyt jelent az ösvényeit nyáron így is óriási számban elözönlő turistatömeg. A hegységet az emberi jelenlét – mindenekelőtt a szemetelés – tekintetében érdemes összehasonlítani a szintén népszerű, szintén nagyszámú látogatót vonzó romániai Bucsecs-hegységgel, ahol nincsenek ilyen szigorú szabályok… S ha már a védelemnél tartunk, a lelkes turista tízezrekre mint önveszélyes embertársainkra is gondolnunk kell: a lenyűgöző, sziklás, nevezetes csúcsok, falak igen sok felkészületlen és tapasztalatlan embert csábítanak mászásra, s a régóta működő hegyi mentőszolgálat erőfeszítéseinek dacára minden évben hallunk hírt tragédiáról.
A déli határt jelentő Poprádi-, és az északon mélyülő Nowy Targi-medence fölé 2000 méteres viszonylagos magasságú falként emelkedik a hegység, igen jól elkülönül tehát alacsonyabb térszínek alkotta környezetétől. Közvetlenül hozzá kapcsolódik azonban nyugaton a tompább formákkal rendelkező Liptói-havasok és keleten a Bélai-Tátra vonulata. Kiterjedése mindössze 260 négyzetkilométer (kevesebb, mint fele a Retyezáténak, tizede a Fogarasi-havasokénak), ám e kis terület rendkívül gazdag, látványos, magashegységi formakincset rejt. Az élesre faragott, hegyes, karcsú tornyok, csúcsok látványa, a mély völgyek, s bennük a csillogó tengerszemek a művészeket is megihlették – gondoljunk Csontváry Kosztka Tivadar híres festményére, a Tarpataki-völgyek látképére. Elsősorban azonban a kalandot kereső embereket vonzották: joggal mondhatjuk, hogy a Magas-Tátra a magyar hegymászás bölcsője. Fő kőzettípusa, a kemény granodiorit – túl azon, hogy nagy szilárdsága, s a belőle felépült hatalmas falak révén a sziklamászók igazi álma – azzal is hozzájárult a hegység hírnevének, népszerűségének növeléséhez, hogy ellenállóképessége folytán kiválóan megőrizte a negyedidőszaki eljegesedések kivéste merész, látványos formákat. Ma alapvetően a glaciális formakincs, a glaciális nyomok határozzák meg a hegység arculatát. A pleisztocén riss és würm szakaszaiban a Magas-Tátra rendkívül erősen eljegesedett. Az egész kárpáti hegyláncot tekintve itt ereszkedett legalacsonyabbra (1500–1600 méterre) a hóhatár; az északi oldal Bialka-völgyében 10 kilométer hosszan húzódott a Kárpátok valaha volt leghosszabb gleccsere. A kárfülkék mélyen hátraharapództak az egykori folyóvízi eróziós völgyfőkben, aminek eredményeként a főgerinc rendkívül keskeny, éles, szabdalt, kanyargós futásúvá vált, s ma mindkét oldala sziklás leszakadásokkal zuhan a mélybe. A meredekebb, rövidebb déli lejtők firngyűjtőinek erős hátrálása következtében – mint a legelején említettük – a legmagasabb ormok a déli oldalgerincekre kerültek. A Magas-Tátra sziklavilágából hiányoznak a lankás, füves hátak, a Déli-Kárpátokra oly jellemző magasan fekvő platók. A sziklafalak lábát vastag törmelékszoknya borítja, a kárfülkék sziklamedencéiben, a teknővölgyek morénasáncai között és a völgylépcsőknél glaciális tavak nyújtóznak. A megkapó, monumentális csúcsok közül külön meg kell említenünk a hegység nyugati végén emelkedő, jellegzetes alakú Krivánt, a szlovákok egyik nemzeti jelképét, „szent hegyét”.
A hegység éghajlata – hasonlóan a Kárpátok többi magas vonulatához – hűvös és csapadékos. Az uralkodó szelek északról, északnyugatról érkeznek; a legtöbb csapadék nyáron, eső formájában hullik. A felhőzöttség érdekes vonása, hogy a nyári napokon rendszeresen, 11 óra körül beborul, majd a gyakori esők után a délután folyamán kitisztul az ég. A csapadék a gerincrégióban eléri az 1500–2000 mm-t. A novembertől májusig tartó tél zord, fagyos.
A Magas-Tátrában az erdőhatár 1600 m-en húzódik. Ezt a szintet a lucfenyvesek érik el, s fölöttük már csak törpefenyők bozótcsoportjai tarkítják a hegyoldalakat. A sziklavilág menedékesebb lejtőin gyepfoltok zöldellnek, a ritka virágok viszont – a kőtörmeléket mindenütt borító zuzmók társaságában – a legvadabb hasadékokban is megtelepednek. A hegységben évtizedek óta nem folyik gazdálkodás, s főként a legeltetés megszűnésének köszönhető, hogy a vegetációs időszakban valóban egyedülálló virágpompa fogadja az ide látogatókat. A teljeskörű védelem érdekében 1948-ban létrehozták a Tátrai Nemzeti Parkot, amelynek immár a Liptói-havasok és a rezervátumként működő, szigorúan zárt Bélai-Tátra is része. A hegyvilág varázsát persze némileg csökkenti, hogy a Magas-Tátrában jelenleg csupán néhány csúcs mászható meg engedély nélkül, csakis a jelölt és kiépített ösvényeken szabad haladni, tilos a táborozás, s a téli hónapokban a hegység magas régiójának egésze le van zárva. Az intézkedések azonban indokoltak. Szépsége, hírneve, könnyű megközelíthetősége miatt a Magas-Tátrára igen nagy veszélyt jelent az ösvényeit nyáron így is óriási számban elözönlő turistatömeg. A hegységet az emberi jelenlét – mindenekelőtt a szemetelés – tekintetében érdemes összehasonlítani a szintén népszerű, szintén nagyszámú látogatót vonzó romániai Bucsecs-hegységgel, ahol nincsenek ilyen szigorú szabályok… S ha már a védelemnél tartunk, a lelkes turista tízezrekre mint önveszélyes embertársainkra is gondolnunk kell: a lenyűgöző, sziklás, nevezetes csúcsok, falak igen sok felkészületlen és tapasztalatlan embert csábítanak mászásra, s a régóta működő hegyi mentőszolgálat erőfeszítéseinek dacára minden évben hallunk hírt tragédiáról.
