Növényzete, talajai és állatvilága
Növényzete, talajai és állatvilága
Természetes növénytakaróját tekintve a Bükk a Közép-európai-flóraterület Pannóniai flóratartományába (Pannoni-cum), azon belül a Mátra-erdei flóravidék (Matricum) Borsodi flórajárásába (Borsodense) tartozik (lásd még a Magyarország életföldrajzi képe című részt). Legalacsonyabb és legdélibb szegélyének növényzete lenyúlik az Alföldi flóratartomány (Eupannonicum) Körös-vidéki (Criscium) flóravidékébe; a Nagy-fennsík északi lejtőin viszont néhány Kárpáti flóratartományra (Carpaticum) jellemző alhavasi faj is előfordul.
Nagy területe és tekintélyes átlagmagassága következtében az egymás fölött elhelyezkedő növényzeti övek hazai viszonylatban itt alakulhattak ki „legszabályosabban”. Mint a Kárpát-medence belsejének 250–400 méter magasságáig emelkedő térszíneit általában, eredetileg a Bükkalját és a Bükk-hátat is mindenütt cseres-tölgyesek borították. A Kács határában állományaikba elegyedő magyar tölgy valószínűleg csak itt őshonos középhegységeinkben.
400–500 (észak) és 600–700 m (dél) között a cseres-tölgyeseket – a fölépítő kőzetek, illetve talajok vegyhatásától függően – mészkerülő, illetve mészkedvelő tölgyesek váltják föl. A meredek, délies, melegebb és szárazabb mészkőlejtőkön a mészkedvelő tölgyesek ligetes karsztbokorerdőkké ritkulnak-alacsonyodnak, amelyek a kőzetkibúvásokkal sűrűbben tarkított oldalakban mészkősziklahasadék-gyepekbe mennek át. A Bakonyerdő karsztbokorerdeinek jellegzetes cserjéje, az ősszel messzire vöröslő cserszömörce a hegység délnyugati részén (Nagy-Eged, Bél-, Vörös-, Imó-kő) éri el elterjedési területének északkeleti határát. A sziklagyepek ritka virága koratavasszal a hegyi kökörcsin, az apró (törpe), majd a pázsitos nőszirom. Innen való a magyar repcsény bükki változata. Sajátos harasztjuk a magyar pikkelypáfrány. A Szarvaskő környéki bazalt- és gabbróvonulatok szilikát-sziklagyepeinek kárpát-pannóniai bennszülött faja a magyar kőhúr; a hegyi kőtörőfű és az északi szirtpáfrány a magashegységeket idézi.
Kárpáti sisakvirág a Tar-kő melletti Büszkés tető magashegyi bükköse szélén
500–750 m magasságban, a tölgyesek és a bükkösök közötti gyertyános-tölgyesekben már megjelenik a Mátra-erdő nedves erdei termőhelyeinek (gyertyános-tölgyesek, bükkösök) jellemző boglárkaféléje, a pirosló hunyor. A 600–750 m fölött elhelyezkedő bükkösök alsó szintjét az ún. középhegységi (szubmontán) bükkösök, azoknak is főleg mészkedvelő, egyvirágú gyöngyperjés változata foglalja el. A fölöttük (700–950 m) következő, ún. magashegységi (montán) bükkösök számára a Bakony- és a Mátraerdőt, sőt az egész országot tekintve is a Bükk biztosítja a legnagyobb összefüggő „életteret”.
Legelterjedtebb változatuk a magaskórós-páfrányos bükkös. Benne a kárpáti sisakvirág, a pávafarkú salamonpecsét, a havasi tisztesfű, a sugár kankalin, a fekete áfonya, s a szélein tanyázó havasalji rózsa, a fürtös bodza és a havasi ribizke egyaránt az alpi-kárpáti magashegységeket idézi. A vékony talajú hegy- és töbörlejtőkön helyébe szélfüves bükkösök lépnek. Ezek lombkoronájába gyakran elegyedik a magas kőris, a hegyi szil, a korai- és hegyi juhar, gyepszintjüket az erdei szélfű uralja.
A Bükk-fennsík mészkőkibúvásokkal sűrűn tarkított, meredek peremlejtőkbe átmenő karimáján sziklai-bükkösök élnek. Gyepszintjük sajátos, bennszülött pázsitfűféléje a magyar nyúlfarkfű, alsó lombkorona-szintjükhöz berkenyefajok társulnak. A cserjeként ezek alatt „rejtőzködő” néhány tiszafa-tő – mint jégkori maradványfaj – a Bakonyon kívül (ahol helyenként csaknem összefüggő cserjeszintet alkot) az országban egyedül itt fordul elő (Magos-kő, Három-kúti-sziklafal).
A fennsíkok sziklahomlokzatú bérceibe, különösen a Nagy-fennsík északnyugat-északi karimájába mélyülő, nagyesésű, árnyékos, hűvös, nedves „sikátorvölgyeket” a Mátraerdő legszebb szurdokerdői lakják. 25–30 m-ig fölnyúló lombkoronaszintjük a bükk mellett hegyi és korai juharból, magas kőrisből, nagylevelű hársból áll. Sziklafalaikon gyakori a gímpáfrány és az egyebütt ritka zöld fodorka, gyepszintjükben, a remek illatú erdei holdviola mellett – éppúgy, mint az északias lejtők sziklai bükkösei sziklagyepes tisztásain – számos ritka alhavasi, havasi faj őrződött meg: poloskavész, gombos varjúköröm, havasi hagyma, tátrai hölgymál, enyves aszat, havasi ikravirág, havasi iszalag, dárdás vesepáfrány, havasi turbolya, sárga ibolya.
A fennsíkok meleg-száraz, helyenként csaknem függőleges falú déli szegélyén viszont a bükkösök hárs-kőris-, a Nagy-fennsík délnyugati határbércein hársas-berkenyés-sziklaerdőknek, néhol hársas törmeléklejtő-erdőknek adják át helyüket. E laza, néhol csak bokornyi magasságú erdők közé a meredekebb, mészkőréteg-fejekkel sűrűbben tagolt lejtőkön 900 m fölé is fölkúsznak a mészkősziklahasadék-gyepek. Jellegmeghatározó pázsitfűféléjük a tarka- és a Mátraerdőben csak itt és a Gömör-Tornai-karszton honos erdélyi nyúlfarkfű, valamint a pillás zanót. Melegkedvelő, jégkorszakközi maradványfajuk a sziklai borkóró, a husáng, a szirti pereszlény és a főleg erdélyi elterjedésű zöldes kígyókapor.
A sűrűn töbrös fennsíki karsztvápákban a magashegységi bükkösök kivágása után az erdők természetes magújulását a nyáron is gyakori fagyok néhol „véglegesen” megakadályozzák. A helyüket elfoglaló borókás, aranyzabos, veres csenkeszes irtásréteken, alhavasi jellegű szőrfügyepekben, csakúgy mint a bükkösök közé ékelődő nedves tisztásréteken számos ritka, védett alhavasi faj él: bükki laposkorpafű, kapcsos korpafű, sokcimpájú holdruta, vörös áfonya, karcsú sisakvirág, északi pofóka, kornis, prémes, hegyi és a csinos tárnics. Jellemző kosborféléjük a zöldike, fészkesük a macskatalp, a szártalan bábakalács (a Bükki Nemzeti Park „címervirága”), lágyszárú rózsaféléjük a magyar palástfű. Gyönyörű díszük a réti dákoska, s az inkább alföldi láp- és mocsárréteken otthonos szibériai nőszirom, erdős szegélyükön a turbánliliom.
A fennsík nedves horpaszaiban megtelepülő mocsárrétek és forráslápok jellegzetes és ritka korpafüve a györgyfű, páfránya a kígyónyelv, legszebb ékessége a kockás és a tüzes liliom. A hegység gyorsfolyású hegyi patakjait kísérő magaskórós égeresek alhavasi ritkasága a hamvas éger, a fehér acslapu és a telekivirág.
Mivel a hegység természetes növénytakarója csaknem mindenütt erdő, kőzetein elsősorban különböző erdőtalajok jöttek létre. A Bükk-hát, az Északi- és a Déli-Bükk javának tölgyesei alatt közepesen kilúgozott, agyagbemosódásos barna erdőtalaj alakult ki. A Bükkalján és a Déli-Bükk déli szegélyén a cseres-, valamint a mészkerülő és mészkedvelő tölgyesek alatt főleg barnaföldek képződtek, amelyek a Bükkalja déli szegélyén mezőségies barna erdőtalajokba mennek át. Mindkettő közepesen vagy kevésbé kilúgozott, tápanyagban viszonylag gazdag, így földművelésre a legalkalmasabb a bükki térségben. Eger északnyugati szomszédságában a szőlőművelés számára különösen kedvező fekete nyirok (erubáz talaj), keletebbre vörös nyirok is előfordul.
Az Északi- és Déli-Bükk magasabb részein, ahol a tölgyesek már gyertyános-tölgyesekkel, bükkösökkel váltakoznak, tápanyagszegény, erősen savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok keletkeztek. A Déli- és az Északi-Bükk magasabb mészkővonulatait és a fennsíkok hegyhátait, tetőit, bércoldalait leginkább sötétbarna-fekete rendzina fedi. Sajátosságait elsősorban a rossz talajképzésű, karsztosodó mészkő határozza meg: a zárt fennsíki bükkösök alatt vastagsága 30–35 cm is lehet, az ördögszántásos bércek karsztbokorerdői és sziklagyepjei alatt 10–20 cm sincs és nem is takarja mindenütt az anyakőzetet.
A mészkőtérszínek bérceinek tövében, a karsztvölgyekben, töbrös karsztvápákban, ahol a mészkövet többnyire vulkáni málladék és jégkori vályog fedi, erősen kilúgozott, de vastagabb humuszos szintű, vörös-vörösbarna talajok alakultak ki, vagy hordódtak oda s halmozódtak föl. E korábbi maradványtalajok barna erdőtalajjá alakulása napjainkban is folyik.
A hegység állatvilágát általánosságban a Mátraerdőre jellemző sajátosságok határozzák meg. A terjeszkedő földművelés miatt számos, egyébként főleg a ligetes mezőséget kedvelő faj ide húzódott vissza. Korábban gazdag vadászható emlősállományára utal néhány faluja neve: a darócok (Lénártdaróc, Tibolddaróc) mint királyi szolgálónépek főleg szőrmével, bőrökkel „adóztak”; a hegységgel északon szomszédos Upponyban királyi bölényvadászok laktak. A nagyobb patakok mentén gyakori volt a hód, az erdőkben a farkas. Nagy Lajos király vadászkastéllyá alakítatta a Gerenna-várat, az ő cserkészéseinek emlékét őrzi a nagy-fennsíki „Király-út”. Mátyás királyunk szintén szívesen és gyakran vadászott Diósgyőr környékén. A „maradék” ország területén Kács határában lőtték századunk elején az utolsó medvét. A szeptember derekától október elejéig tartó szarvasbőgés mindmáig a hegység legnagyszerűbb hang- és látványeseménye. A múlt század derekán az elszaporodó farkasok a szarvasokat csaknem teljesen kipusztították, olyannyira, hogy a farkas „kivadászása” után a gímszarvast szinte vissza kellett telepíteni. Ma viszont sem az őznek, sem a gímszarvasnak, sem a vaddisznónak, sem a Korzikából betelepített s igen elszaporodott muflonnak nincs természetes ellensége, aminek következtében a vadrágás és taposás okozta erdő- és gyepkárok immár túl gyakoriak.
Többi hegységünkhöz viszonyítva a Bükk főként háborítatlan madárvilágával tűnik ki. Nehezen hozzáférhető, öreg erdeiben még fészkel az uhu, a kis kuvik, a törpe-, a parlagi- és a rétisas, a kis- és a kerecsensólyom. Az énekesek közül az utóbbi két évtizedben újra gyakoribb lett a holló, nem ritka a vízirigó és jégmadár. A Bél-kő és a Szarvaskői-szoros ritka énekese a bajszos sármány. A Bükkalja és a Déli-Bükk nedves völgyeit kísérő erdőkben fészkelő fekete gólya az alföldi árterekről „szorult föl” idáig.
A kétéltűek közül az alpesi gőte, a halak köréből a szivárványos pisztráng és bennszülött bükki alfaja, az Unger pisztrángja, valamint a magyar márna, a gerinctelenek közül a ritka fűrészlábú szöcske, a magyar tarsza (szöcskeféle), az északi gyökérrágó lepke, a havasi cincér, a kárpáti kékcsiga és az óriás meztelen csiga érdemel említést. Kács, Latorút és Mónosbél langyos forrásainak melegkedvelő maradvány-puhánya a fekete csiga.
Barlanggyakorisága révén a hegység 18 denevérfajnak ad szállást. A Kecske-lyuk sajátos, csökevényes szemű barlangi bogara a Gebhardt vakfutrinka.
