Mezőföld
Mezőföld
A Dunántúli-középhegység délkeleti előterében az Érd-sóskúti-platótól a Sió-csatornáig és a Balaton keleti partvidékéig terjedő terület az Alföld legnyugatibb és egyben legmagasabbra kiemelt középtája. Felszíne délkeleti irányban fokozatosan lejt, majd a Duna partján 50–60 méteres meredek peremmel szakad le a Dunamenti-síkságra.
E lejtésviszonyok hátterében a pliocén-pleisztocén szerkezeti mozgások állnak, de végső kialakításában a víz munkája játszotta a főszerepet. A magasabbra kiemelt térszínekről nagy mennyiségű üledék halmozódott át a süllyedő, délkeletebbre fekvő alföldi területekre. A fiatal szerkezeti mozgások a pannon üledékekkel fedett táblát északnyugat-délkeleti és arra merőleges irányban feldarabolták. A terület egyes részei kiemelkedtek, mások lesüllyedtek, ennek megfelelően hol pusztultak, hol épültek. A szerkezeti mozgásoknak köszönhető, hogy a Mezőföld domborzata nem egységes. A morfológiai kép az északi, legmagasabbra kiemelt területeken a legváltozatosabb, ahol a viszonylagos szintkülönbség km2-enként több helyen meghaladja a 100 m-t. A Közép-Mezőföld morfológiai képe szelídebb: a pleisztocén során lerakódott, 10–60 méter vastag lösz felhalmozódásai és lepusztulásformái határozzák meg. A hullámos felszínt völgyekkel tagolt löszhátak, hordalékkúpok és kisebb süllyedékterületek jellemzik. A Dél-Mezőföldet az Ős-Sárvíz hordalékkúp-maradványának tekinthetjük. A hordalékkúp homokos felszínén futóhomokformák képződtek.
Lösszel fedett szélbarázdás felszín a Bácskai-síkságon
A pleisztocénban kialakult vízhálózat a szerkezeti vonalakat követi. A patakok többségét a vízügyi munkálatok során csatornázták.
A Mezőföldet hajdan cseres-tölgyes erdők, lösz- és homokpuszták jellemezték. Az alacsonyabb területeken ártéri és mocsárrétek húzódtak. Az ártéri ligeterdők emlékét ma már csak a martonvásári park őrzi. A vastag lösztakarón kitűnő mészlepedékes, a pannon agyagfelszíneken pedig réti csernozjom képződött. A homokfelszíneket barna erdőtalaj borítja.
