Kőzet- és talajtípusok
Kőzet- és talajtípusok
A paleozoikumi metamorf (palák), magmás (gránit) és üledékes (permi homokkő, konglomerátum) kőzetek a délkeleti hegységperemen északkelet-délnyugati csapás mentén fordulnak elő. Felszíni kibúvásaikat vékony lejtőüledékek borítják. A permi homokkő vörös málladéktakaróján többnyire savanyú talajok, a gránitfelszíneken agyagbemosódásos barna erdőtalajok képződtek.
A főként triász karbonátos üledékes kőzetek a középhegység legtömegesebb domborzatépítői. Kémiai összetételük (Ca/Mg arány, oldódási maradék típusa stb.) és kőzetfizikai jellemzőik (repedezettség, porlódási hajlam, fagyállékonyság stb.) alapján több mint 30 különböző típust lehet elkülöníteni. Változatos területi eloszlásban mint talajképző kőzeteknek meghatározó szerepük van a középhegység talajtípusainak kialakításában. A karsztos, vízhiányos mészkő- és dolomittérszíneken a talajképződés lassú, mállási termék alig képződik, ezért csak sekély váztalajok, vékony rendzinatakarós termőrétegek alakulhattak ki. Kedvezőtlen termőhelyi adottságaik következtében a mezőgazdaság számára alkalmatlan, elsősorban erdőgazdasági hasznosítású térszínek.
Kedvezőbb a felszínközeli rétegek vízháztartása a sasbércek és fennsíkok enyhén hullámos vörösagyag-takarós térszínein. Szemben a dolomitkopárokkal, itt a csapadékvizek jóval nagyobb hányada hasznosul. A sekély karsztos vörösagyag-leples mélyedésekben – az átlagot meghaladó csapadékú években – pangóvizek is kialakulhatnak.
A sasbércek, fennsíkok központi területein előforduló hullóporos lejtőüledékek, löszös-homokos kötőanyagú, több méter vastag lejtőtörmelék-takarók szintén előnyösebben befolyásolják a felszínközeli rétegek vízháztartását; rajtuk barna erdőtalajok képződtek.
A harmadidőszaki medenceüledékek jó vízgazdálkodásuk, polimikt ásványos összetételük, előnyös kőzetfizikai jellemzőik, mechanikai összetételük, kedvező mállási adottságaik révén jó talajképző kőzetek. Jelentős térfoglalású kőzetek az oligo-miocén durvatörmelékes üledéksorozatok (pl. Csatkai formáció, Hárshegyi homokkő), az agyagmárgák, agyagok (Kiscelli agyag), a pannóniai homok-, kavics- és agyagösszletek. Ezek ásványos összetétele a talajképződés számára is kedvező feltételeket biztosít: térszíneiken termőképesebb barna erdőtalajok (agyagbemosódásos barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj) gyengén vagy közepesen erodált változatai fordulnak elő.
A bazaltból és piroklasztitjaiból álló felszíneken ranker-erubáz és váztalajok képződtek; málladéktakaróik ásványos összetétele, bázikus kémhatása előnyösen befolyásolja a talaj tulajdonságait.
A dombsági és hegységelőtéri térszíneken jellegzetes képződmények a lösz és löszszerű üledék-felhalmozódások, az eluviális-deluviális üledéktakarók, a többszörösen áthalmozott üledéktípusok. Ezek a barna erdőtalajok (csernozjom barna erdőtalaj, Ramann-féle erdőtalaj) kitűnő alapkőzetei. Szárazabb területeken a mészlepedékes csernozjom fejlődött ki. A mezőgazdaságilag művelt területeken gyakoriak az antropogén humuszkarbonát-talajok.
A hegységelőterek eolikus homokleplei – helyenként rozsdabarna erdőtalajokkal (Fenyőfő, Súri-Bakonyalja, Bársonyos stb.) – szintén jó mező- és erdőgazdasági adottságú térszínek.
Az alluviális üledékeken, a folyóvízi ártereken, medencetalpakon, ármentes térszíneken többnyire vízhatás alatt álló réti talajok jöttek létre. Az állandó vízhatású térszínek jellegzetes képződményei a tőzegek; jelentős előfordulásaik a Tapolcai-medence mélyfekvésű részein találhatók.
