A Szigetköz
A Szigetköz
A Szigetköz (a Csallóközzel együtt) egész Európában egyedülálló természetföldrajzi képződmény, a maga elbűvölő vízivilágával, zátonyszigeteivel, dunai fattyúág-labirintusaival, lápjaival, rétjeivel, ártéri erdeivel.
Ám a Duna csodálatos vízivilága nemcsak gyönyörködtet; a rendszeres és gyakran pusztító árvizekkel állandó veszélyforrás is volt a Szigetközt a honfoglalás óta lakó ember számára. Az árvizek kártételeinek megakadályozása céljából a főmedret a múlt század végére gátak közé szorították, a Mosoni-Duna vízjárását pedig zsilippel szabályozták. Így az Öreg-Duna és a Mosoni-Duna között fekvő Szigetköz páratlan vízivilága a gátak közötti hullámtérre zsugorodott, ám a terület még így is természeti kuriózum maradt. Az ármentesítés után az Öreg-Duna medrében a hajózást kotrással biztosították. Az ármentesített Szigetköz hazánk egyik legvirágzóbb mezőgazdasági kistája lett, ahol a tartósan magas növényi hozamokat a Duna talajvize biztosította.
Az ármentesítés révén a természettel „kiegyezett” ember mondhatni idilli állapotába durván avatkozott bele az idegen érdekeket kiszolgáló politika és az őt szolgáló és kihasználó vízépítés a Bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megtervezésével, részbeni megépítésével, végül – 1992 októberében – Szlovákia a Duna elterelésével. (Ezzel mind a trianoni, mind a párizsi békeszerződést megszegte, mert a két békeszerződés nemcsak hogy az Öreg-Duna sodorvonalát jelölte ki a két állam határának, hanem a Duna vizének természeti erőforrását is fele-fele arányában osztotta meg Magyarország és Csehszlovákia között.) Ennek az őrült tervnek még egy ilyen, részleges megvalósítása is a múltnak adta át a Szigetköz szépségeit és hasznát, nemcsak ökológiai, de kultúrtáji katasztrófát is okozva.
A Szigetköz és a Csallóköz természetföldrajzi értelemben teljes egészében a Duna „alkotása”. A hainburgi szűk völgyön át a Kisalföldre érkező Duna nagy esése hirtelen, több lépcsőben megtörik, a víz folyása alsószakasz-jellegűvé válik. Ez azzal jár, hogy a folyam a medrében sodródó durva hordalékát nem képes továbbszállítani, az lerakódik és egymásra halmozódik. Amikor – miként a Kisalföld esetében – ez a folyamat tartós térszíni süllyedéssel jár együtt, vastag, durvaszemű folyóvízi hordalékrétegek halmozódnak fel, amelyeknek pórustérfogatát a teljes rétegvastagságban folytonosan cserélődő, de állandó tömegű tiszta, megszűrődő víz tölti ki.
A meder fokozatos feltöltődésének az a következménye, hogy a folyó több ágra szakad hordalékkúpján, maga a főmeder is folyton változtatja helyzetét. Ilyen folyamat során alakította ki a Duna a hosszában 130, széltében 50 km kiterjedésű, hatalmas orsóalakú hordalékkúpját, amelynek vastagsága meghaladja a 300 métert. A múlt század végi ármentesítésig a két fattyúág, a Kis-Duna és a Mosoni-Duna között a hordalékkúp-képződés zabolátlanul ment végbe, évi rendszeres, kisebb-nagyobb, sőt katasztrofális árvizekkel sújtva a sziget lakóit.
A történelmi korban a Szigetköz felszínén két, egymástól pár méter magasságkülönbséggel elkülöníthető ártéri szint alakult ki: egy ún. magasártéri szint az óholocénban, és egy alacsonyártéri szint az újholocénban. Ezek a szintek nem alkotnak összefüggő területeket, az alacsonyártéri szint a medrek bonyolult lefutásának megfelelően mélyed a magas ártérbe. Ha csak átutazunk a Szigetközön, azt összefüggő, egységesen sík felszínnek látjuk, amelyet mindössze néhány feltöltődött, lapos medermélyedés tör meg. Amikor viszont részletes szintvonalas térképről megrajzoljuk pl. a felszín egyméteres magasságkülönbségű szintjeit, rendkívül sűrű, íves alakú mélyedésekkel szabdalt térszín jelenik meg előttünk, amely nem más, mint a különböző magasságokig feltöltődött kusza mederhálózat felszíni szövevénye. E felszín mélyebb holtmederívei a Duna magas vízállásakor elvizenyősödnek, némelyikben időszakos „talajvíz-tó” csillog. Ilyenkor a nem szakértő is megérti, hogy a Szigetköznek honnan van vízutánpótlása az évek során tartósan magas növényi terméshozamhoz.
A magyarázat a hordalékkúp természetéből adódik. A Duna a hordalékkúp középső tengelyén folyik; a főág tölti fel leggyorsabban a medrét, ezért árvízkor a nagyobb nyomás alatti víztömeg egy része – oldalirányban – szétszivárog a felszín alatti kavicshordalékban. Mivel a talajvíztükör a mindenkori Duna vízszintjéhez igazodik, magasvízkor a talajvíz is közelebb kerül a felszínhez. A kavicshordalékot fedő pár méter vastag finomabb szemcséjű homokos, iszapos, agyagos üledékben a talajvízből kapilláris vízemelkedés megy végbe, ami a növény gyökérzónáját is eléri. A benne lévő tápanyag oldatba kerül, s ezt a növény teljes mértékben hasznosítani tudja.
A Szigetközben az a szerencsés eset áll fenn, hogy a termesztett növények többségének kritikus vízigényű fejlődésű szakaszában rendszeresen rendelkezésére áll ez a megemelkedett talajvíz. Innen van a tartós termésbiztonság.
Ez azért is nagy adománya a természetnek, mert az itteni talajok zöme nyers vagy gyengén humuszos és réti öntéstalaj, amelyek természetes termékenysége kicsi. A trágyázás és a műtrágyázás viszont a jelenlévő víz miatt nagy hatásfokkal érvényesül. Így a befektetés bőven megtérül. (A mély fekvésű vizenyős térszíneken a talajvíznek természetesen nem ez az áldásos hatása érvényesül, szerencsére azonban az ilyen foltok csak kis területre korlátozódnak.) Ebben az összefüggésben értheti meg az olvasó, hogy mekkora katasztrófa érte a Szigetköz mezőgazdaságát – és természetes, ártéri erdőségeit – a Duna elterelésével: elvesztette egyik legfontosabb természeti erőforrását, a talajvizet.
Az ember kapcsolata a tájjal társadalmi szinten a honfoglalással kezdődött. A vízivilágban – tartósan – először a halászathoz, vadászathoz szokott magyarság települt meg. Felépített falvait az árvíz többször is elpusztította, azonban ha más helyeken is, de mindig újjáépítették őket. A Szigetköz népe ugyanakkor nemcsak lakóhelye szerint kapcsolódott a Dunához: java részének mindennapi megélhetést is jelentett. A vízivilág halászoknak, aranymosóknak, vízimolnároknak, hajósoknak, hajóvontatóknak, révészeknek, valamint csikós, gulyás, kondás pásztorok generációinak hosszú századokon át adott kenyeret.
A lélekszámhoz viszonyítva a mezőgazdasági terület szűkösen állt rendelkezésre, és az árvízszabályozásig még ebből a területből is az alacsonyártéri szintek évenként rendszeresen víz alá kerültek. Ez a helyzet sajátos mezőgazdálkodást teremtett. A földművelés és a kertészkedés mellett kiemelkedő szerephez jutott az ártéri szénagazdálkodás és az erre alapuló állattenyésztés. Az állatállományt a pásztorok a folyóágak közötti zátonyszigeteken, szigetről szigetre úsztatva legeltették. Sajátos volt a szigeteken gyűjtött széna ladikokon történő, nem csekély jártasságot igénylő hazaszállítása is.
A mezőgazdasági területeken osztozkodó uradalmak, nagygazdák, kisparasztok és zsellérek szoros egymásrautaltságban, sajátos társadalmi munkamegosztásban, szigorú munkarend szerint éltek egymás mellett. A lakosság többségének szegény sors jutott osztályrészül. Az uradalmi cselédség családonként egy szobában összezsúfolódva, az összes család egy közös konyhán élte le életét, emberhez méltatlan körülmények között. A parasztgazdaságok földjét századunk elejéig ún. nagycsaládi közösségben művelték. A nagycsalád generációk (fiak, menyek, vők, gyermekek) együttélését és szigorú hierarchikus kötöttségekkel teli életmódját jelentette egy fedél alatt, közös udvarban, amelyet a családfő nemzedékeken át öröklődő tekintéllyel irányított. A nagycsaládi közösség az I. világháború után felbomlott, a földtulajdonok szétaprózódtak, ki törpebirtokon gazdálkodott, ki napszámba járt, kinek uradalmi cselédsors jutott, mások alkalmi munkában a Dunára jártak vagy hajósnak mentek, néhányan a vízügynél találtak munkát, később pedig, a gazdasági fellendülés idején gyári szakmunkások lettek. A múlt század végén a Duna ágai még 200 vízimalmot hajtottak. Ezeket a századfordulón a gőzmalmok szorították ki.
A Szigetköz lakosságának életmódja a szovjet típusú rendszerben – miként az egész országban – gyökeresen átalakult. Ez az átalakulás itt a férj, a családapa, a felnőtt fiú ingázó munkássá válását, illetve az asszonyok téeszekben való alkalmazását jelentette. A kereseti forrás részben a háztájival egészült ki. Ebben az életformában a felnőtt élet úgyszólván csak a munkában és alvásban merült ki. A megélhetésért és a gazdasági felemelkedésért folytatott önkizsákmányolás eredményeként lassan a szigetközi falvak is megújultak.
A Szigetköz évszázados életét gazdag népi hagyományok színesítették, amelyeknek megismerésében elsősorban Timaffy László nevét kell megemlítenünk. Az ifjabb nemzedék azonban már csak ritkán, alkalmakkor gyakorolja felmenőinek szép és tartalmas népszokásait. Megszűnt a pásztor, a mezőőr, az éjjeliőr hagyományos újévi köszöntése, a gyerekek vízkereszti „háromkirályozása”, Balázs napi „balázsolása”, ritkák a farsangolások, a pünkösdölések. Igazi népi szórakozás volt az aratóbál, amely néhány faluban napjainkig fennmaradt. A jeles napi szokásokat gyarapította a fiatalok András napi ólomöntése, amelyből jövendőbelijükről kaptak jóslatot, a Luca napi „lucázás”, az aprószentekkori köszöntés. Az életmódváltozással a múlté lettek a legényavatás, a leánysorba fogadás, a leánykérés hagyományos, szép, ősi szokásai is. A halottasnapi hagyományok, bár elszegényedtek, ma is tovább élnek; mára új színt kaptak az általában túlköltekező parasztlakodalmak, amelyeket a szülők akkor is vállalnak, ha súlyos anyagi megterheléssel járnak.
Hogy mi lesz a Szigetköz lakosságának további sorsa az Öreg-Duna elterelése következtében, az attól függ, hogy képes lesz-e Magyarország megfelelő mennyiségű felszínközeli talajvizet biztosítani – legalább a szükséges időszakban – a növényzet számára. Ha nem, a föld nem lesz képes eltartani a Szigetköz településeinek lakosságát.
Ám a Duna csodálatos vízivilága nemcsak gyönyörködtet; a rendszeres és gyakran pusztító árvizekkel állandó veszélyforrás is volt a Szigetközt a honfoglalás óta lakó ember számára. Az árvizek kártételeinek megakadályozása céljából a főmedret a múlt század végére gátak közé szorították, a Mosoni-Duna vízjárását pedig zsilippel szabályozták. Így az Öreg-Duna és a Mosoni-Duna között fekvő Szigetköz páratlan vízivilága a gátak közötti hullámtérre zsugorodott, ám a terület még így is természeti kuriózum maradt. Az ármentesítés után az Öreg-Duna medrében a hajózást kotrással biztosították. Az ármentesített Szigetköz hazánk egyik legvirágzóbb mezőgazdasági kistája lett, ahol a tartósan magas növényi hozamokat a Duna talajvize biztosította.
Az ármentesítés révén a természettel „kiegyezett” ember mondhatni idilli állapotába durván avatkozott bele az idegen érdekeket kiszolgáló politika és az őt szolgáló és kihasználó vízépítés a Bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megtervezésével, részbeni megépítésével, végül – 1992 októberében – Szlovákia a Duna elterelésével. (Ezzel mind a trianoni, mind a párizsi békeszerződést megszegte, mert a két békeszerződés nemcsak hogy az Öreg-Duna sodorvonalát jelölte ki a két állam határának, hanem a Duna vizének természeti erőforrását is fele-fele arányában osztotta meg Magyarország és Csehszlovákia között.) Ennek az őrült tervnek még egy ilyen, részleges megvalósítása is a múltnak adta át a Szigetköz szépségeit és hasznát, nemcsak ökológiai, de kultúrtáji katasztrófát is okozva.
A Szigetköz és a Csallóköz természetföldrajzi értelemben teljes egészében a Duna „alkotása”. A hainburgi szűk völgyön át a Kisalföldre érkező Duna nagy esése hirtelen, több lépcsőben megtörik, a víz folyása alsószakasz-jellegűvé válik. Ez azzal jár, hogy a folyam a medrében sodródó durva hordalékát nem képes továbbszállítani, az lerakódik és egymásra halmozódik. Amikor – miként a Kisalföld esetében – ez a folyamat tartós térszíni süllyedéssel jár együtt, vastag, durvaszemű folyóvízi hordalékrétegek halmozódnak fel, amelyeknek pórustérfogatát a teljes rétegvastagságban folytonosan cserélődő, de állandó tömegű tiszta, megszűrődő víz tölti ki.
A meder fokozatos feltöltődésének az a következménye, hogy a folyó több ágra szakad hordalékkúpján, maga a főmeder is folyton változtatja helyzetét. Ilyen folyamat során alakította ki a Duna a hosszában 130, széltében 50 km kiterjedésű, hatalmas orsóalakú hordalékkúpját, amelynek vastagsága meghaladja a 300 métert. A múlt század végi ármentesítésig a két fattyúág, a Kis-Duna és a Mosoni-Duna között a hordalékkúp-képződés zabolátlanul ment végbe, évi rendszeres, kisebb-nagyobb, sőt katasztrofális árvizekkel sújtva a sziget lakóit.
A történelmi korban a Szigetköz felszínén két, egymástól pár méter magasságkülönbséggel elkülöníthető ártéri szint alakult ki: egy ún. magasártéri szint az óholocénban, és egy alacsonyártéri szint az újholocénban. Ezek a szintek nem alkotnak összefüggő területeket, az alacsonyártéri szint a medrek bonyolult lefutásának megfelelően mélyed a magas ártérbe. Ha csak átutazunk a Szigetközön, azt összefüggő, egységesen sík felszínnek látjuk, amelyet mindössze néhány feltöltődött, lapos medermélyedés tör meg. Amikor viszont részletes szintvonalas térképről megrajzoljuk pl. a felszín egyméteres magasságkülönbségű szintjeit, rendkívül sűrű, íves alakú mélyedésekkel szabdalt térszín jelenik meg előttünk, amely nem más, mint a különböző magasságokig feltöltődött kusza mederhálózat felszíni szövevénye. E felszín mélyebb holtmederívei a Duna magas vízállásakor elvizenyősödnek, némelyikben időszakos „talajvíz-tó” csillog. Ilyenkor a nem szakértő is megérti, hogy a Szigetköznek honnan van vízutánpótlása az évek során tartósan magas növényi terméshozamhoz.
A magyarázat a hordalékkúp természetéből adódik. A Duna a hordalékkúp középső tengelyén folyik; a főág tölti fel leggyorsabban a medrét, ezért árvízkor a nagyobb nyomás alatti víztömeg egy része – oldalirányban – szétszivárog a felszín alatti kavicshordalékban. Mivel a talajvíztükör a mindenkori Duna vízszintjéhez igazodik, magasvízkor a talajvíz is közelebb kerül a felszínhez. A kavicshordalékot fedő pár méter vastag finomabb szemcséjű homokos, iszapos, agyagos üledékben a talajvízből kapilláris vízemelkedés megy végbe, ami a növény gyökérzónáját is eléri. A benne lévő tápanyag oldatba kerül, s ezt a növény teljes mértékben hasznosítani tudja.
A Szigetközben az a szerencsés eset áll fenn, hogy a termesztett növények többségének kritikus vízigényű fejlődésű szakaszában rendszeresen rendelkezésére áll ez a megemelkedett talajvíz. Innen van a tartós termésbiztonság.
Ez azért is nagy adománya a természetnek, mert az itteni talajok zöme nyers vagy gyengén humuszos és réti öntéstalaj, amelyek természetes termékenysége kicsi. A trágyázás és a műtrágyázás viszont a jelenlévő víz miatt nagy hatásfokkal érvényesül. Így a befektetés bőven megtérül. (A mély fekvésű vizenyős térszíneken a talajvíznek természetesen nem ez az áldásos hatása érvényesül, szerencsére azonban az ilyen foltok csak kis területre korlátozódnak.) Ebben az összefüggésben értheti meg az olvasó, hogy mekkora katasztrófa érte a Szigetköz mezőgazdaságát – és természetes, ártéri erdőségeit – a Duna elterelésével: elvesztette egyik legfontosabb természeti erőforrását, a talajvizet.
Az ember kapcsolata a tájjal társadalmi szinten a honfoglalással kezdődött. A vízivilágban – tartósan – először a halászathoz, vadászathoz szokott magyarság települt meg. Felépített falvait az árvíz többször is elpusztította, azonban ha más helyeken is, de mindig újjáépítették őket. A Szigetköz népe ugyanakkor nemcsak lakóhelye szerint kapcsolódott a Dunához: java részének mindennapi megélhetést is jelentett. A vízivilág halászoknak, aranymosóknak, vízimolnároknak, hajósoknak, hajóvontatóknak, révészeknek, valamint csikós, gulyás, kondás pásztorok generációinak hosszú századokon át adott kenyeret.
A lélekszámhoz viszonyítva a mezőgazdasági terület szűkösen állt rendelkezésre, és az árvízszabályozásig még ebből a területből is az alacsonyártéri szintek évenként rendszeresen víz alá kerültek. Ez a helyzet sajátos mezőgazdálkodást teremtett. A földművelés és a kertészkedés mellett kiemelkedő szerephez jutott az ártéri szénagazdálkodás és az erre alapuló állattenyésztés. Az állatállományt a pásztorok a folyóágak közötti zátonyszigeteken, szigetről szigetre úsztatva legeltették. Sajátos volt a szigeteken gyűjtött széna ladikokon történő, nem csekély jártasságot igénylő hazaszállítása is.
A mezőgazdasági területeken osztozkodó uradalmak, nagygazdák, kisparasztok és zsellérek szoros egymásrautaltságban, sajátos társadalmi munkamegosztásban, szigorú munkarend szerint éltek egymás mellett. A lakosság többségének szegény sors jutott osztályrészül. Az uradalmi cselédség családonként egy szobában összezsúfolódva, az összes család egy közös konyhán élte le életét, emberhez méltatlan körülmények között. A parasztgazdaságok földjét századunk elejéig ún. nagycsaládi közösségben művelték. A nagycsalád generációk (fiak, menyek, vők, gyermekek) együttélését és szigorú hierarchikus kötöttségekkel teli életmódját jelentette egy fedél alatt, közös udvarban, amelyet a családfő nemzedékeken át öröklődő tekintéllyel irányított. A nagycsaládi közösség az I. világháború után felbomlott, a földtulajdonok szétaprózódtak, ki törpebirtokon gazdálkodott, ki napszámba járt, kinek uradalmi cselédsors jutott, mások alkalmi munkában a Dunára jártak vagy hajósnak mentek, néhányan a vízügynél találtak munkát, később pedig, a gazdasági fellendülés idején gyári szakmunkások lettek. A múlt század végén a Duna ágai még 200 vízimalmot hajtottak. Ezeket a századfordulón a gőzmalmok szorították ki.
A Szigetköz lakosságának életmódja a szovjet típusú rendszerben – miként az egész országban – gyökeresen átalakult. Ez az átalakulás itt a férj, a családapa, a felnőtt fiú ingázó munkássá válását, illetve az asszonyok téeszekben való alkalmazását jelentette. A kereseti forrás részben a háztájival egészült ki. Ebben az életformában a felnőtt élet úgyszólván csak a munkában és alvásban merült ki. A megélhetésért és a gazdasági felemelkedésért folytatott önkizsákmányolás eredményeként lassan a szigetközi falvak is megújultak.
A Szigetköz évszázados életét gazdag népi hagyományok színesítették, amelyeknek megismerésében elsősorban Timaffy László nevét kell megemlítenünk. Az ifjabb nemzedék azonban már csak ritkán, alkalmakkor gyakorolja felmenőinek szép és tartalmas népszokásait. Megszűnt a pásztor, a mezőőr, az éjjeliőr hagyományos újévi köszöntése, a gyerekek vízkereszti „háromkirályozása”, Balázs napi „balázsolása”, ritkák a farsangolások, a pünkösdölések. Igazi népi szórakozás volt az aratóbál, amely néhány faluban napjainkig fennmaradt. A jeles napi szokásokat gyarapította a fiatalok András napi ólomöntése, amelyből jövendőbelijükről kaptak jóslatot, a Luca napi „lucázás”, az aprószentekkori köszöntés. Az életmódváltozással a múlté lettek a legényavatás, a leánysorba fogadás, a leánykérés hagyományos, szép, ősi szokásai is. A halottasnapi hagyományok, bár elszegényedtek, ma is tovább élnek; mára új színt kaptak az általában túlköltekező parasztlakodalmak, amelyeket a szülők akkor is vállalnak, ha súlyos anyagi megterheléssel járnak.
Hogy mi lesz a Szigetköz lakosságának további sorsa az Öreg-Duna elterelése következtében, az attól függ, hogy képes lesz-e Magyarország megfelelő mennyiségű felszínközeli talajvizet biztosítani – legalább a szükséges időszakban – a növényzet számára. Ha nem, a föld nem lesz képes eltartani a Szigetköz településeinek lakosságát.
