Jura ősmaradványok a Dunántúli-középhegységben
Jura ősmaradványok a Dunántúli-középhegységben
A Dunántúli-középhegység ősmaradványokban igen gazdag jura rétegsorai a felszínen Sümeg vidékétől a Pilis nyugati vonulatáig ismertek. A fosszíliák hosszú ideje az őslénytani érdeklődés középpontjában állnak. Nemcsak tudományos értékük nagy; szépségüknél fogva múzeumi kiállítások és magángyűjtemények látványos darabjai is. A középhegység jura üledékei a Tethys korábbi felső-triász karbonátos platformjának lesüllyedt darabjaira, mélyebb tengerben rakódtak le. Az egyik legelterjedtebb kőzettípus az ammonitico rosso. Az olasz kifejezés a mészkövek és márgák színére, illetve jellemző ősmaradvány-tartalmára utal. Hasonló kőzetek az alp-kárpáti régió számos területéről ismertek.
Az ammoniteszek közül a legnagyobb számban a Phylloceras- és Lytoceras-félék kerülnek elő. Gyakoriságuk arra utal, hogy az „ammonitico rosso” mélytengeri viszonyok között rakódott le. Az eredetileg kétoldali részarányos ammonitesz-házaknak általában csak az egyik, a betemetődéskor lefelé néző oldala őrződött meg, míg a példányok felső része „összenőtt” a beágyazó kőzettel. Ennek oka az, hogy miután az állat elpusztulását követően az üres ház a tenger fenekére süllyedt, a kalcium-karbonátra telítetlen víz a ház iszapból kiálló részét feloldotta. Később, a kőzetté válás során általában erre a sorsra jutott a ház lefelé néző része is, ez azonban, mésziszappal kitöltődve, kőbél formájában megmaradhatott. Bizonyos kőzetekben az ammoniteszek eredeti aragonit váza is – a kalcium-karbonát stabilabb módosulatává, kalcittá alakulva – megőrződött. A felső-jura kőzetekben nem ritkák az ammoniteszek szájadék-fedőjeként, más vélemények szerint rágószerveként értelmezhető, kagyló alakú aptychus-félék sem.
Jura ammoniteszek a Dunántúli-középhegységből. Fent: Hildoceras; Ludwigia; Stephanoceras. Lent: Lytoceras; Gregoryceras; Phylloceras. A skála hossza 5 cm
Az ammoniteszek házának fala rendszerint igen vékony. Ennek köszönhetően, mivel a különféle – feltehetően a szilárdítás és víznyomás elleni védekezés céljára szolgáló – díszítőelemek kialakulása általában a váz teljes vastagságát érintette, a kőbelek a héjas példányokhoz hasonlóan jól meghatározhatók. Sőt, esetenként előnyösebb is a kőbél-megtartás: mégpedig, ha a kamra-válaszfalak és a külső fal egykori érintkezési vonalát, az úgynevezett loba-vonalat kell vizsgálni. Ez a vonal a Nautilus-féléknél egyszerű lefutású, ám az ammoniteszek legtöbbjénél nagyon bonyolult, az egyes csoportokra jellemző rajzolatú. Vizsgálata mikroszkóp segítségével történik, és meglehetősen időigényes, ám a külső alakjukat tekintve összetéveszthető formák elkülönítéshez olykor nélkülözhetetlen. Az utóbbi három évtized során a Dunántúli-középhegység jura képződményeiből – rétegről rétegre haladva – több tízezer ammonitesz-példányt gyűjtöttek, ami lehetővé tette a kőzettanilag monoton rétegsorok nagy pontosságú tagolását, és beillesztését a jura nemzetközileg elfogadott rendszerébe.
Az ammoniteszeken kívül a középhegység jura rétegeiben természetesen más ősmaradványok is találhatók. Gyakori és jellegzetes fosszíliák a pörgekarúak (brachiopodák). Egyes kőzettípusokban, mint például az alsó-jura, az északi-mészkőalpi típusterületről elnevezett „hierlatzi” mészkőben tömegesen találhatók, de más üledékekből is nagy számban gyűjthetők. A leggazdagabb pörgekarú együttesek az alsó-jura szinemuri és pliensbachi emeletéből kerültek elő: a Bakony hegységből az utóbbi emeletből 101 faj több ezer példányát gyűjtötték be. A leggyakoribb faj a Lingiuthyris aspasia, de nem ritka a nagy termetű Securithyris sem. A középső-jura jellegzetes formája az Apringia, míg a felső-jurában a sajátságos, nyílással áttört házú Pygope-félék az ősmaradvány-együttes feltűnő elemei.
Különösen az alsó-jurában más lábasfejűek, mint például a ma élő Nautilus őseinek, valamint a mai polipok távolabbi rokonságába sorolható, egyenes vázú belemnitesek és Atractites-félék maradványai is gyakoriak. Az ammoniteszek mellett az utóbbiak nagy, kúp alakú vázának metszeteit is láthatjuk például a budapesti Iparművészeti Múzeum gerecsei vörös mészkőből készült lábazatán.
A csigák és kagylók általában csak alárendelt szerepet játszanak a középhegységi jura ősmaradvány-társaságaiban. Kivételt képeznek a középső-jurára jellemző vékonyan rétegzett, megütve csengő hangot adó mészkövek, melyek tömve vannak a Bositra nevű kagyló apró, néhány milliméter átmérőjű teknőivel. A bositrás kőzetek az egykori Tethys rétegsoraiban széleskörűen elterjedtek. Az Inoceramus-félék a mélyebbvízi üledékekben találhatók. Csigamaradványok különösen az egykori sziklás tengerfenék hasadékaiban őrződtek meg. A leggazdagabb ismert együttes Bakonybél mellől, egy egykor tengeralatti hasadékot kitöltő középső-jura kőzetből került elő. A lapos, korong alakú Discohelix nemcsak a középhegységi, hanem az egész mediterrán jura jellegzetes csiga-nemzetsége.
Jura ősmaradványok a Dunántúli-középhegységből. Baloldalt: Atractites. Fent: Securithyris, Linguithyiris, Pygope (pörgekarúak); Discohelix (csiga); Cenoceras (lábasfejű). Lent: Inoceramus (kagyló); Laevaptychus, Punctaptychus
Más fosszíliák, mint például tengeri sünök, korallok és szivacsok maradványai elvétve ugyancsak előfordulnak a középhegységi jurában. Tömegesen azonban egyedül a tengeri liliomok (krinoideák) fordulnak elő, mégpedig a jórészt karízeikből és azok törmelékéből álló krinoideás mészkövek formájában.
A Dél-Dunántúl szigethegységeinek (Mecsek, Villány), valamint a földtani szempontból velük többé-kevésbé rokon Erdélyi-középhegységnek a jura rétegsorai alapvetően különböznek a Magyar-középhegységéitől, s ősmaradvány-együttesük is egészen más képet mutat. Mint a lemeztektonikai fejezetben olvashattuk, a jura folyamán a középhegység a Tethys déli szegélyéhez tartozott, az előbbi területek viszont – az egykori európai kontinens déli, leszakadozó peremének részeiként – az ősóceán északi partjait alkották.
