A Budai-hegység példája
A Budai-hegység példája
A hazai ősfeszültségmezők története igen bonyolult. A jura időszaktól (kb. 200 millió évtől) követhető feszültségtér – irányait és intenzitását tekintve – nyolcszor-tízszer változhatott. Az összetett fejlődésmenet jól tükröződik a lemeztektonikai rekonstrukciókban.
Az új szerkezetföldtani kutatás néhány megállapítása jelentősen megváltoztatta a korábban vallott felfogást bizonyos medencékről. Ez különösen a magyarországi paleogén medencékre áll, amelyek a Bakonytól a Bükk keleti pereméig húzódtak (lásd a földtörténeti fejezetet). A vizsgálatok a korábbi húzásos vagy eltolódásos elméletek helyett összenyomásos eredetüket valószínűsítik. A medencék peremén térrövidüléses szerkezetek, rátolódások, boltozatok vagy eltolódások helyezkedhettek el.
A medencesor északkeleti tagjának nyugati pereme a Budai-hegységben található. A hegység jó példája az új szerkezetföldtani kutatásnak. A medence pereme – egy kiemelt hát – a Hármashatár-hegy–János-hegy–Széchenyi-hegy vonalában húzódott. Ettől délkeletre jelent meg a medence, amelynek mélysége akár a több száz métert is elérhette. Az északnyugati oldal és a hát szárazulat maradt, vagy csak olyan sekély víz fedte, amelyben még korallok is megéltek. Ezt az észak-északkelet–dél-délnyugati csapású hátat délről és északról egyaránt egy kelet-nyugati csapású határ váltja fel, Budaörs, illetve Csillaghegy-Nagykovácsi vonalában. Az előbbi nemcsak a mélymedence peremét adja, hanem a Gellérthegy irányában mintegy bele is nyomul. A paleofeszültségi adatok nyugat-északnyugati irányú összenyomásra utalnak, így a kelet-nyugati vetők jobbos eltolódásoknak, az észak-északkeleti irányú fő hát pedig boltozatnak adódik. Utóbbi külön érdekessége, hogy a vetők geometriájának modern szemlélete alapján alatta olyan rátolódások találhatók, amelyek nem érnek ki a felszínre. Éppenséggel az ilyen, „vak” vető növekedése hozza létre a boltozatokat.
A Budai-hegység késő-eocén szerkezetei és a főfeszültségirányok. A fő szerkezetek a kelet-nyugati jobbos eltolódások (1), az észak-északkeleti rátolódások (2), a boltozatok (3), és az üledékes telérek (4); utóbbiak párhuzamosak a kompresszióval (s1). G – Gellérthegy; Od – Odvashegy; S – Sas-hegy; H – Hármashatár-hegy; Sze – Nagy-Szénás
Az említett szerkezetek korát tektonoszedimentológiai vizsgálatokkal a késő-eocénban lehetett rögzíteni (38–35 millió évvel ezelőtt). Ez a módszer azon deformációkat elemzi, amelyek a még lágy üledéket különféle képlékenységi állapotában érik. (A jelenség ahhoz hasonló, mint amikor a sütésre előkészített tészta megfolyik a kibillent tepsiben). Szintén vizsgálja a már részben megszilárdult üledéktestnek a következő üledék lerakódása előtti vagy alatti torzulását, s keresi azokat az üledékben megőrződött nyomokat, amelyeket a szomszédos szerkezeti elem mozgása váltott ki. Ez a mozgás általában földrengést jelenthetett. E katasztrófa emléke lehet a sziklaomlás, a már lerakódott üledékréteg megcsúszása, kibillenése, ráncolódása, sőt nagyobb mélységbe való átmozgatódása, az üledékben maradt víznek a rengés hatására történő eltávozása stb. A deformáció és üledékképződés egyidejűségének legjobb bizonyítéka, ha a bolygatott üledéktestet nyugodt rétegek fedik, vagy ha egyes rétegek a vető másik oldalán meg sem jelennek.
A budai szerkezetek mélybeli geometriája a felszíni megfigyelések vetítésével már feltételezhető. Pontosabb képet csak a szeizmikus szelvényezés ad (lásd az e módszert bemutató részt).
