(Mózesnek, az Isten emberének imája.) Uram, te voltál menedékünk nemzedékről nemzedékre,
mielőtt a hegyek kiemelkedtek, mielőtt a föld és a világ kialakult. Isten, te öröktől fogva vagy, s örökké!
Te a halandót ismét porrá teszed. Így szólsz: „Emberek fiai, térjetek oda vissza!”
Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás.
Hamar elragadod őket, olyanok, mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű:
reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad.
Valóban semmivé leszünk haragod előtt, megzavarodunk neheztelésedtől.
A szemed elé állítottad bűneinket, arcod világosságában látod vétkeinket.
Minden napunk haragodban múlt el, éveinket egyetlen sóhajként éltük át.
Éveinknek száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig. Ebből is a legtöbb betegség, hiú fáradozás; gyorsan elszállnak, hamar végük szakad.
Ki mérheti föl haragod erejét, ki fél eléggé haragod hevétől?
Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!
Fordulj felénk újra, Uram! Miért késel oly soká? Légy irgalmas szolgáidhoz,
üdíts fel minket irgalmaddal, hogy ujjongjunk és örüljünk ezentúl minden nap.
Vidíts fel a napokért, amelyeken próbára tettél, az évekért, amelyekben nyomorogtunk.
Nyilvánítsd ki művedet szolgáidnak, s gyermekeik előtt tárd fel dicsőséged!
Az Úr jósága virrasszon fölöttünk, őrizd meg a kezünk munkáját!