MEG, (2)
MEG, (2), igekötő. A MEG (1) alatt mondottakból az is tünik ki, hogy a meg kötszóval egy az igekötő meg, tájdivatosan eg, amennyiben itt is valami egészet, bevégzettet képez. T. i. a meg igekötős ige oly cselekvést vagy állapotot, illetőleg szenvedést jelent, mely rendszerént teljes egészet, végrehajtott, véghez ment, végig, azaz a szélső határig terjedő cselekvést stb. képez. Megjön, megérkezik, bevégzett állapotok; úgy hogy meg legközelebb rokon az eg gyökkel ,egész’ szóban, vagy ig, (usque) határvető raggal, mintha volna: egészen vagy végig. A göcseji, ormánysági, belső somogyi ,eg’ alakot tarthatjuk a legeredetibbnek, pl. egette (= megette), eglőtte (= meglőtte); általában ezen nyelvjárásokat egyebekben is a legelső eredetiség bélyegzi, pl. ház-be, kertnál szókban, még mindig az eredeti alkatrészeket szemléljük. Mihez képest az egyszerü ige kivált a tiszta jelenben még csak folyamatban létező, be nem végzett jelentéssel bir. Ily viszony van példákul ezen igék között: abrakol, megabrakol; abroncsol, megabroncsol; aczéloz, megaczéloz; akadályoz, megakadályoz; alapít, megalapít; épít, megépít; aláz, megaláz; alkuszik, megalkuszik; árad, megárad; árt, megárt; avasodik, megavasodik; bánt, megbánt; botlik, megbotlik; ír, megír; néz, megnéz, s több számtalanok. Ezen különbségekre kimondhatatlan figyelemmel kell lenni, főképen az egyszerü jelenben, midőn leginkább csak a nem tulajdon értelemben vett igék tartják meg ezen ,meg’ igekötőt mint alább is látandjuk. Az ilyen és sok más igék a fenn említett értelemben nem vesznek fel el igekötőt, és a melyek ezt is fölveszik, sokszor távolságra, tova vagy túl menő cselekvésre s állapotra vonatkoznak, pl. megrohan és elrohan, megérik és elérik (túl érik), meghízott elhízott, megázik elázik stb. V. ö. EL, (2), igekötő. A régiek még nem mindenütt különböztették meg e két igekötőt; innen az ily régies változatok: megvégezte beszédét és elvégezte; meghagyja ember ő atyját, és elhagyja; kiket Isten egybeszerkesztete, ember meg ne válassza, és el ne válaszsza, mint fentebb mondva volt. Pesti Gábornál is gyakran eléjön: megszakgatá am. el- v. szétszakgatá a farkas a bárányt, a kánya az egeret, békát, galambot. A carthausi névtelennél: „Ennehány (= egynehány) esztendő után hagyá meg (= el) az fejedelemséget“ (Toldy F. kiadása 51. l.) stb. A nyelvszokás jóformán ma is egy értelemben használja ezeket is: megakad, elakad; megszökik, elszökik; megég, elég; megél, elél; megemészt, elemészt; megered, elered; megindúl, elindúl; megfeledkezik, elfeledkezik; meggondol, elgondol, stb. Ellenben mást-mást jelentenek: meglát és ellát; megad és elad; megnyom és elnyom; megezáll és elszáll stb.
Különös figyelmet érdemel, hogy miután a jelen többé-kevésbé tartós időt jelent, a ,meg’ pedig rendszerént bevégzett cselekvést vagy állapotot, innen igen gyakran történik, hogy a ,meg’ igekötőt jelenben nem használhatjuk, hanem csak multban és jövőben; pl. ha kérdenék: Megírtad a levelet? erre így felelhetünk: Még nem, csak most írom, de nemsokára megírom; vagy ha már elvégeztem, ezt felelem: Meg v. igen, már megirtam. Innen némelyek azon nézetben vannak, mintha a ,meg’ igekötő jövőt jelentene; ami nem áll; mert mint láttuk, multat is jelent; de vannak igen sok összetételek is leginkább nem tulajdon értelemben, melyek a jelent is kifejezik, néha mintegy nagyobb nyomatékosságot kölcsönözvén neki, pl. megmondom neked, megbocsátok, megátkozlak, megbízom önt, meghagyom nektek; ha meg nem bántlak, kérek tőled kölcsön száz forintot: a lónak négy lába van, mégis megbotlik (szokásos jelen); sokban megesünk mindnyájan stb. stb. Az egyes czikkeknél igyekeztünk az ilyeneket lehetőleg megjelölni.
Némelyek a ,meg’ igekötőnek ,vissza’ értelmet is tulajdonítnak; de ez tévedés; pl. midőn azt mondjuk valakiről, hogy megtér, itt már a ,tér’ szóban rejlik a ,viszza’ fogalma, midőn azt mondjuk: megfizeti a kölcsönt, itt is már maga a ,fizet’ szóban rejlik a visszatérités; vagy néha nem is bir ,vissza’ jelentéssel, ha t. i. nem kölcsönből eredt a tartozás, pl. megfizeti a kárt. A görög bölcsek jeles mondatinak fordításában eléjön: „Hamar megkivánja (a szerencse) az melyeket adott“, midőn a ,meg’ szó ma ugyan ,vissza’ szóval cseréltetnék föl, de itt is az ,adott’ szóban rejlik a ,vissza’ értelme.
Gyakran nem egyéb nyomatékosabb meghatározásnál, mint föntebb érintők, s mint olyant a régiek nem mindig vagy nem oly sűrűn használták, mint mi ma használjuk; pl. a régi halottas beszédben: „Hogy oldja ő bünét“ – „Szabadócsa (v. szabadóha) őt ördöng ildetvétől“ – „Isten bulcsássa ő bűnét“ – „Kit Úr ez napon ez homus világ timnüczebelűl mente.“ Ezeket ma így mondanók: megoldja, megbocsássa, megszabadítsa, megmentse. A Müncheni codexbeli úri imában sem fordúl egyszer is elé; noha már e korban széltiben divatozott a ,meg’ használata, pl. „És megmosá ő testét, és megkené ő magát mentől (= mendtől) jobb mirrával (mirhával), és megválogatá ő fejének haját.... és ő menden öltözetivel megékesejté ő magát.“ Bécsi codex. (Judith 28. l.). Ily nyomatékosabb meghatározás által önható vagy közép igéknek gyakorta határozott és átható értelmet kölcsönöz, pl. megbőjtöl, megiszik, meghalad, megjár, megkaczag, megmász.
Még egy nevezetes jelenséget kell a ,meg’ igekötőnél megemlítenünk; t. i. vannak némely esetek, melyekben nem bevégzett, hanem épen ellenkezőleg kezdő cselekvés vagy állapot fejeztetik ki, pl. ebben: megszalad nem azt teszi, hogy a szaladás valamely bevégzett cselekvény, hanem azt, hogy valaki vagy valami épen most kezdi a szaladást, és előbb nyugalmas állapotban volt; hasonlók: megszalaszt, megfutamít, megfutamik, és az igeszó ellenkező értelmében megáll, (midőn t. i. valaki a mozgás v. menés közben egyszerre nyugalmas állapotba teszi magát), megállít; hasonló ez is: meglát (hirtelen valamit, melyet az előtt nem látott), sőt mások is: megtud, megismer. Ezekben úgy látszik, hogy az ,egyszerre’ jelentése vagyis beálló jelentés lappang.
Vannak, kik a ,meg’ igekötőt a ,még’ (vagy mög) s ,měgé’ (mögé) szókból származtatják, s ennélfogva amannak is ,vissza’ jelentést tulajdonítnak. De ez nem áll, mert egy az, hogy a ,viszsza’ jelentés csak oly igéknél fordúl elé, melyek némileg már magukban is amaz értelemmel birnak, pl. ,megfizet’ mint föntebb láttuk; más az, hogy a ,még’ (v. mög) szóban kétségtelenül zárt ě van, mely a tájszólások szerént ö-vé változik, a ,meg’ igekötőben nyilt e sőt még éles ë, mely tájdivatosan rendszerént nem szokott ö-vé változni; pl. Kriza J. gyüjteményében a keresztúr-fiszéki nyelvjárásban, mely a közép vagy zárt ě-ket ö-re szokta változtatni, a ,meg’ szóban az e majdnem oly élesen hangzik, mint a (hosszú) éles é, (azaz ami jelölésünk szerént ë), de ö-vel soha sem ejtetik. (Vadrózsák. I. kötet. 549. l.) Azon körülmény, hogy a ,meg’ igekötő kivált némely régieknél végül még egy toldalékhangzót veszen föl (pl. a halotti beszédben megeszokosztja vala), vagy azt bizonyitja, hogy a magyar ember két mássalhangzó közé, ha az egymás mellett nehéz kiejtésü, önhangzót vesz közbe, úgy hogy például Szász Károly tanusága szerént még némely mai lelkész is a ,felséges’ helyett feleséges-t mond; vagy pedig azt, hogy némely szójárás kedveli a toldalékhangzókat, mint mája, méhe; s ezért sokszor találjuk a XVI. századbeli levelekben a mege v. megi alakot, de ezeket is készi (= kész, ,készi vagyok’), jóli (= jól,,jóli megi emlékezhetik the kegyelmed,) éni (= én. Szalay Á. 400 m. l. 375. l.); így gazi (= gaz, ,gazi népeth’), gonoszi (= gonosz, ,gonoszi cselekedetben’. 57. 1). De ugyanitt toldott ,megi’ közt eléjön a tiszta, meg’ is: „Megértettük az te kegyelmed) levelét.“
