VILÁGÍT
VILÁGÍT, VILÁGIT, (vil-ág-ít) önh. és áth. m. világít-ott par. ~s, htn. ~ni, v. ~ani. 1) Önh. tárgyesetes viszonynév nélkül, eszközli, hogy világosság legyen; világsugarak lövelnek ki belőle. Világít a fölkelő nap, hold. Világít az égő gyertya, fáklya, lámpa. »Mondá pedig Isten: Legyenek világítók az ég erősségén.... hogy világítsanak az ég erősségén és világosítsák meg a földet. És úgy lőn. És alkota Isten két nagy világitót – a nagyobbik világitót, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék éjjel – és csillagokat. És helyezé azokat az ég erősségébe, hogy világítsanak a földre.« (Mózes I-ső könyve. Káldi után Tárkányi B. József). Máskép: világol. 2) Áth. értelemben s ki, meg igekötőkkel, valamit világossá tesz; homályt, sötétséget elűz. Kivilágítani a teremet, az utczákat. Egy lámpa az egész szobát megvilágitja. 3) Átv. megvilágít valamit, eszközli, hogy annak valódi mivoltát láthassuk.
