Politika
Politika (gör.), e néven eredetileg az államra és intézményeire vonatkozó tanok összességét értették (Aristoteles), később pedig az állam kormányzására vonatkozó ama tanokat, melyeknek alkalmazása által a fő hatalom és annak kezelője a legnagyobb erőt fejtheti ki és céljait leginkább elérheti (Macchiavelli); majd értették alatta, és igy a köznyelv még újabban is szokszor használja, mindazon elméleteket, melyek az államra, mint organizmusra vonatkoznak, hogy megkülönböztessék az állam gazdasági életére kiható tanoktól, ez alapon keletkezik a P.-i államtudományok és a gazdasági államtudományok kategoriája. Végre még szűkebb határok közé szorul tartalma és mind nagyobb határozottsággal és szabatossággal jelölik meg, a nélkül azonban, hogy e tekintetben teljes egyetértésre jutnának. Igy a magyar irodalomra is hatással levő külföldi irók közül Bluntschli szerint a P. az állami élet és változatainak elmélete, ellentétben a jogtudománynyal, mely az állam tényleges állapotát (jogi rendjét) tárgyalja. Moh. szerint azon eszközöknek és módoknak a tudománya, amelyeknek alkalmazása által az állam céljai a valóságban leginkább elérhetők. Nálunk Kautz szerint a P. közcélokra irányuló államtevékenység szabályelveinek a foglalata vagy egyszerüen az államszervezés és kormányzás tudománya; Kuntz szerint az államnak fejlődési törvényeit, mint rendszeres tudományos egészet ismerteti és pedig két irányban: mikép eszközölhető az államnak egységes fejlődése és mikép valósíthatja meg ugy konrkét, mint ideális céljait. Concha szerint a népekkel, mint életüket irányító személyekkel foglalkozik és tárgya azon módosulások törvényeinek tana, melyeket az élet különböző vallási, bölcselmi, erkölcsi, jogi, gazdasági, végességi tényezőinek egymásra hatása szül. De a P. elnevezése alatt nem pusztán csak egy tudományszakot és ennek elmélkedéseit, hanem az államélet gyakorlati vezetését és a közvetlen erre vonatkozó elveket és irányokat is értjük. A P. mint tudomány a gyakorlati P.-val akként függ öszsze, hogy az előbbi szolgáltatja az utóbbi számára az általános alaptételeket és szabályokat, melyeknek egyes konkrét esetekben figyelembe vétele és gyakorlati megvalósítása az államférfi feladata.
A P.-nak, mint tudománynak és a gyakorlati P.-hoz való vonatkozásának félreismeréséből ered az a gyakran nyilvánuló felfogás, hogy P. tulajdonkép művészet, amit ha szó szerint veszünk, a P.-t kitöröljük a tudományos sorából. A művészet ugyanis valamely foglalkozási ágban kifejlődött egyéni rendkivüli képesség, de amelynek szabályait kipuhatolni és meghatározni nem lehet, miután abban az egyéni erő játsza a fő szerepet; már most ha a P.-t ide sorozzuk, akkor megtagadjuk tőle az elméletet és azt ismerjük el, hogy a P.-i problemák megoldásánál minden az egyén ügyességétől függ. A P.-nak tudományvoltát épp az adja meg, hogy léteznek olyan szabályok, melyeket a buvárlat és a tapasztalás a P.-i életre mint igazságokat felismert és a gondokozó emberi ész tudománynyá egyesített. Nem lehet tagadni, hogy újabban, különösen a mult század közepétől az államok általános eszmék és elvek után indulnak. Egy Rousseau, egy Montesquieu átalakítják a világot s ma a civilizált államokban, bármennyire eltérjenek is azok egymástól, mindenütt ugyanazon P.-i alapelvekkel találkozunk, a különbség csak az alkalmazás mértékében mutatkozik. Az alkotmányos népképviseleti állam nagyban, egészben a P.-i elmélet szüleménye. És minél gazdagabbá válik az emberek államélet körüli ismerete, annál szűkebb körre szorul a P.-ban az egyéni művészkedés és annál nagyobb tért foglal el a P. mint tudomány. Az államférfiui tehetségek pedig érvényesülnek az igy felismert szabályok alkalmazásánál.
A P. tudománya az élet számára dolgozván, elsős sorban induktive, a multnak és jelennek tapasztalatain, az ember és életviszonyainak ismeretén állítja fel tételeit. E módszert különösen a nagy angol bölcselő, Verulami Baco után tekintik elfogadottnak, a középkori skolasztika egyoldalu, a valóságot sokszor figyelmen kivül hagyó dedukcióival szemben és joggal jegyzi meg Schvarcz Gyula (Montesquieu u. d. Verantwortlichkeit d. Räthe d. Monarchen), hogy a P.-i mű csak akkor szolgálja biztosan a tudomány érdekeit, számíthat jogos tekintélyre és hitelre, ha tételeit az alkotmányok összehasonlító elemzésével, az állam- és jogtörténet, a közerkölcsök és közművelődés fejlődésének, valamint a gazdasági élet történetének ismeretével, az okoknak és következményeknek lelkiismeretes tanulmányozásával készíti. A deduktiv módszer mellette kiegészítő lehet, Kautz szerint «amennyiben külön tapasztalatok bizonyos következtetésekre nem mindig állnak rendelkezésre»; körülbelül hasonlóan nyilatkozik Kuntz is: «Léteznek az emberi lélekbe irt igazságok, melyekről nem bebizonyítás, hanem inkább közvetlen belátás által győződhetünk meg». A deduktiv módszer jelentőségét Concha különösen kiemeli. Olvashatjuk néha azt a megkülönböztetést is, hogy reál-P., mely a gyakorlati élet szükségleteit tartja szem előtt, ideál-P., mely az eszmék és elvek uralma alatt áll.
Nagy fontosságu kérdés a P. és a morál közti viszony. Macchiavelli (Il principe) ugy látszik a kettőt egymástól egészen elválasztja és a P. értékmérőjéül kizárólag a célszerüséget tekinti; nyiltan ez álláspontot ugyan kevesen fogadják el, de a XV-XVII. sz. nem igaztalanul állott a macchiavellizmus hirében. Korunk fejlettebb műveltségének, az ember és az államélet teljesebb megismerésének tudhatjuk be, hogy mai nap a morált a P. alapjának, fő tételének és kiindulási pontjának tartják, még pedig ugy a gyakorlatban, mint az elméletben: «a gyakorlatban azért, mivel jó erkölcsök és erény hiján az állam lehetetlen, okvetlenül elvész, az elméletben pedig azért, mivel csak az erkölcsi filozofia képes megismertetni a P. igazi céljait; jó erkölcsök alkotják a jó törvényeket, de a rossz erkölcsök ezeket is megrontják» (Janet).
A P. tudományának rendszeres irodalmi művelése az államtudományi ágak között a legrégibb. A görögöknél már a virágzás oly magas fokára jutott (Plato, Aristoteles), hogy ennek kihatása egész napjainkig lenyulik és az államtudományoknak megújulására egyik fő forrást képezett. A magyar P.-i irodalom aránylag elég korán, a XVII. század elején kezdődik és a mult század végén, valamint a jelen elején, megfelelően a reformok után vágyó kornak, nagy lendületet nyert, mint ahogy ezt Ballagi (A P.-i irodalom Magyarországon 1825-ig) bemutatja. A P. tudományát két fő részre osztják: alkotmányi és kormányzati P.-ra. L. Államtudományok és Kormány.
