ORSÓ ÉS GUZSALY
ORSÓ ÉS GUZSALY
A kender, len és gyapjú fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni. E munka alapvető eszköze a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával).
A kéziorsó vagy gyalogorsó 20-30-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca. Alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítősúlyként szolgál főleg 356addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. A Kárpá-tmedence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak.
Az orsó a vertikális szövőszékek használatának idején nemcsak a fonás eszköze volt, hanem a rajta összegyűlt fonálnak vetülékként a láncfonalak közé vezetésére is szolgált, azaz a vetélő szerepét is betöltötte. A láncfonalak között való átbújtatásban az orsónehezék akadályt jelentett, ezért legkésőbb a fonás után le kellett azt az orsópálca végéről húzni. A mai karika nélküli orsók az egykori vertikális szövőszékek korának orsóformáit őrzik.
Az orsó túlnyomórészt háziiparosok készítménye volt, mivel kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették: különféle füveket, gombát, virágszirmot nyomtak az esztergán forgó orsófelülethez, esetleg vörös földet vagy bolti festéket alkalmaztak.
A fonás kezdetén, amikor az orsó még könnyű volt, az idős asszonyok gyakran egy krumpliszeletet vagy kis almát szúrtak az orsó végére, hogy nehezebb legyen, jobban pörögjön. Korábban általános volt, ma csak Erdélyből ismeretes az ólomból, zsírkőből – gyakran díszesen – kifaragott, középen lyukas, korong alakú orsókarika, amelyet a fonás kezdetén húztak az orsó végére. Régészeti ásatások a Kárpát-medence különböző vidékein nagy számban tártak fel a neolitikum óta agyagból készült, gomb alakú orsónehezékeket.
A guzsalyra kötik fel a megfonandó rost- vagy gyapjúcsomót. (A guzsalyról részletesen lásd Szolnoky 1951.) Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából nem mellékes. A guzsaly különböző típusai, formái úgy alakultak ki, hogy a fonást végzők mindinkább célszerűbb megoldást akartak találni munkájuk végzéséhez. Igyekeztek úgy helyezni el a guzsalyt a bal kéz közelében, hogy az a fonónak keze ügyébe essék, ugyanakkor munkavégzés közben az elérhető legnagyobb kényelmet is biztosítsa.
A legegyszerűbb rostelhelyezésnél még nincs külön eszköz, a fonandó rostcsomót a fonó a (bal) kezében tartotta, és innen eresztette a szálat a jobb kézben pörgetett orsó sodrására. Egy, Sopron közelében előkerült Halstatt-kori urnán látható a fonás, szövés és motollálás ábrázolása. Úgy tűnik, hogy itt a fonó bal kézből ereszti a szálat, s ezen függ a pörgetett orsó. A legutóbbi időkig fontak így Egyiptomban a parasztok, a belső-ázsiai mongolok, a Kaszpi-tó melletti tatárok.
Kevésbé gátol a mozgásban, ha a rostcsomót fonás közben a fejre kötik fel. Tudunk alkalmazásáról a 16. századi Skandináviából, valamint Itáliából, Vesztfáliából, ahol is a fonó nő a fejére tette a lenrostcsomót és egy sapkával lefedte.
A rosttartó eszközök, az immár valóságos guzsalyok sorát az a rövid, 25-35 cm hosszú pálca, az ún. kéziguzsaly nyitja meg, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjával szorítja a fonó nő a markába. A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szálat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást. Régi görög vázaképen, valamint ivóedényen látható ilyen ábrázolás. De használták a kéziguzsalyt jelen századunkig Egyiptomban, Görögországban, Bulgáriában, Dél-Olaszországban, Spanyolországban, Bretagne-ban, Normandiában és Skandináviában, vagyis körben Európa peremén.
Még racionálisabb eszköze a rost elhelyezésének az övguzsaly. Körülbelül méteres hosszú pálca ez, amit alsó végével az övbe (szoknya korcába) dugnak. Így a kéz teljesen felszabadult a fonásra. A guzsalyoknak ez a típusa a középkorban, de még az újkor elején is általános volt egész Európában. A középkor végétől terjed és szorítja 357ki az övguzsalyt a használatból Európa nyugati felén a székes guzsaly, ami egyben az ekkortájt terjedő rokka mellé is állítva tölti be a rendeltetését. Kontinensünk keleti felében az övguzsaly marad az uralkodó típus, mellette azonban általánossá válik a talpas guzsaly.
A rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között (hossza 150-180 cm). Használati módja is utal átmeneti jellegére: járás közben övguzsalyként tűzik a szoknya korcába, ülő helyzetben fonva pedig a két térd közé szorítják.
A kárpát-medencei elterjedést illetően a Dunántúlon a legutóbbi időkig a székes guzsaly volt általános, az Alföldön, valamint az északi területeken a talpas guzsalyt használták, Erdélyben a rúdguzsaly volt a legjellegzetesebb, az övguzsaly pedig a román és a délszláv népcsoportoknál, illetve az ezekkel keverten élő magyaroknál.
Mivel a Kárpát-medencében előforduló recens guzsalytípusok más-más korban Európa legnagyobb részén használatban voltak, illetve a legutóbbi időkig használják őket, ezek egy általános európai eszközfejlődés időbeli rétegeinek tekinthetők, amelyek történeti okokra visszavezethetően a Kárpát-medence különböző tájain konzerválódtak.
A guzsalyok nagy részét legények lányoknak szerelmi ajándékba készítették: ez meglátszik gazdag faragásukon, díszítettségükön.
