FAZEKASMUNKA TŰZÁLLÓ AGYAGBÓL
FAZEKASMUNKA TŰZÁLLÓ AGYAGBÓL
Először a fazékföldből dolgozó, az Alföldet körülvevő hegyvidék fő fazekasközpontjairól szólunk, a fazekas szót szűk értelemben véve, a tűzálló (hőálló) edény készítésének központjait tekintjük át.
A tűzálló agyag legjelentősebb lelőhelye Gömör megye, Rimaszombat környéke. Híresen kitűnő fehér agyag fordul elő Fazekaszsaluzsány, Pongyelok, másik nevén Cserepes, Susány és Szuha határában (Hunfalvy 1867: 307-308; Kresz 1960a: 306). Ez az agyag nemcsak fazék-, valamint kályhakészítésre volt alkalmas, hanem – mint elsőrendű tűzálló agyag – a kohászatban béléstéglának is megfelelt. Magát az agyagot elszállították más vidékekre, évente mintegy 50 ezer mázsát. Fazekaszsaluzsány és Susány közönséges tégla és béléstégla, cserépzsindely, virágcserép és kályha mellett évi 60 ezer különféle fazekat és korsót készített. Fazekaszsaluzsány esetében maga a falu neve a fazekas foglalkozást megerősíti, az 1600-as évek elején tűnt fel a név ilyen összetételben, és mivel korábban összetett helységneveket nem használtak, ezt megelőzően is fazekasfalu lehetett Zsaluzsány. A többi helység fazék- és korsótermelését mintegy 600 ezer darabra becsülték, és azt írta Hunfalvy, hogy ebből sokat vittek a Tisza vidékére.
A tót fazék valóságos fogalom volt az Alföldön. Rimaszombat központi helyzetére mutat, hogy sok helyütt rimaszombatinak nevezték a gömöri edényt. A gömöri edénnyel az első világháborúig az egész Alföldet bejárták, Szegedig, Hódmezővásárhelyig, Biharig, a Nyírségig vitték a fazékárut: szekéren, majd vagonban. Valószínű, hogy ez a széles körű edénykereskedelem a középkorból származik. A régészek által fehér kerámiának nevezett edénytípus, melynek elterjedtsége a 13. századtól gyakori, nagyjából egybevág a recens gömöri edény vásárkörzetével (Holl 1956).
A gömöri fazékedény jellegzetessége az edény vékonysága, könnyűsége, gömbölyded formája, a világos fehér szín, ezért vászonfazéknak is mondták. A vászonedény belül mázas, de kívül mázatlan. Gömbölyded a gömöri kanta is, ezt kantakocsival kemencébe lehetett tolni, hogy vizet melegítsenek benne. Kívül mázas edény is készült Gömörben, de ennek elterjedtsége korántsem oly nagy, nem vitték olyan messzire.
53460. térkép. A tűzálló agyag lelőhelyei a Kárpát-medencében
53561. térkép. Fazékkészítő központok
Gömörben mintegy 30-ra tehető a fazekasfalvak száma. Fele szlovák, a dél felé eső falvak népessége magyar, négy falu vegyes nemzetiségű (Fényes 1841–1843: III. 536127–235). Az Alföldön tótnak mondták a gömöri edényt. Az 1900-as népszámlálás Gömör megyében viszonylag kevés mestert számlált, Matlekovics azonban számos faluról megjegyezte, hogy háziiparos fazekasok dolgoznak ott, de számukat nem közölte.
Rimaszombatban az utolsó fazekas özvegye elmondotta Gróh Istvánnak, hogy valaha 150 fazekas volt a városban, és 50-60 fazekaskemence állt a Rima partján (Malonyay 1907–1922: V. 275). A fazekascéhek a gömöri városokban a 17. században alakultak: Jolsván 1609/1617-ben, Rimaszombatban 1623-ban, Rozsnyón 1703-ban. Már a régi céhiratokban hadakoztak a városi mesterek a falusi céhen kívüli kontárokkal. Így lehetett ez az 1900-as népszámlálás idején is. E fontos fazekasvidéken szinte lehetetlen volt összeírni az agyagiparral foglalkozókat. Még a háziipar összeírói sem tudtak megbirkózni e feladattal, mindenesetre 1806-1808-ban Bartholomaeides Gömör megye leírásában azt írta, hogy e falvakban csupa fazekas lakott.
A Nógrád megyei Gács közel van ugyan az említett vidékhez, a II. fokozatba tartozó agyagja azonban sárgás árnyalatú, nem olyan fehéres, mint a Rimaszombat környéki. A belőle készített fazék és korsó alakja is más jellegű, nem olyan hasas, mint a gömöri, sokkal karcsúbb. Gácson 1900-ban 96 mestert írtak össze, s ezzel országosan az egyik legnépesebb fazekasközpontnak számított. Céh azonban csak 1815-ben alakult. Vásárkörzete dél felé esik, a gácsi típusú edény gyakori Balassagyarmat, Eger, Jászberény táján.
Jelentős agyaglelőhelyek voltak Miskolc környékén, Diósgyőrött I. és III. fokozatú agyagot bányásztak, Tapolcán I. fokozatút. A diósgyőri vár ásatásainál talált nagy mennyiségű cserépedény jórészt helyben készülhetett, e mellett szól, hogy a táltöredékek közt akad félkész áru. A miskolci céhiratok szerint az ott dolgozó fazekasok tapolcai agyagot használtak, valamint a határban fekvő Nyakvágón bányászott agyagot (Bodó 1976). Miskolcon és környékén népszerű volt a rimaszombati fazék, és vásárokon a helyi mesterek után az elsőség a gömöri fazekasokat illette (Bodó 1976). 1900-ban már csak 13 mestert számláltak Miskolcon.
A Zemplén és Ung megye területén lelhető első osztályú agyagokat távoli gyárakban, nagyipari célokra használták. Dubrinics bányáját Zsolnay bérelte a pécsi gyára számára, sőt: „Már ezelőtt 110 évvel a porczellán-földet tengelyen Bécsbe szállították” (Kalecsinszky 1905: 70). Sztrajnya és Nagymihály I. fokozatú agyagját Pécsre, Városlődre és Diósgyőrre vitték. Az a jórészt háziipar jellegű fazekasság, ami a közvetlen környéken volt, így Pazdicson (1900-ban 21 fazekas és 41 háziiparos, vö. Plicková 1959), valamint Gálszécsben (1896-ban 200-ra becsülték a háziiparos agyagművesek számát), a jó minőségű agyagnak tudható be. Ennek a nyersanyagnak lehetett szerepe abban is, hogy a legjelentősebb agyagipari szakiskolát Ungváron alapították.
Nagyvárad vidéke, a Sebes-Körös völgyében Rév község környéke volt Gömör után a tűzálló agyag legfontosabb lelőhelye és a tűzálló edény fő készítőhelye. A Bihar megyei fazekasfalvak hatalmas mennyiségű – de a gömörit azért el nem érő – termeléséről A magyar háziipar törzskönyve ad számot (Kovács Gy. 1898). Réven – mely magyar falu – mintegy ötven családfő évi 175 ezer fazekasedényt égetett 7000 Ft értékben. A Mattyasovszky–Petrik-féle agyagkatalógus szerint Réven a szomszédos Bánlaka és Sonkolyos első osztályú tűzálló földjét használták. A révi fazekasok Bánlakán csoportosan ásták az agyagot és szekérszám fizettek a községnek 30 Ft-ot, tudniillik a bánya a bánlaki úrbéres község tulajdona volt. Bánlaka agyagjáról azt írja Kalecsinszky (1905: 42): „A legkiválóbb tűzálló agyagokhoz tartozik és összetartó képességénél fogva sok soványító anyagot elbír.” A révi fazekasok nyitott gödrökben 537ástak. Kalecsinszky műve oldalakon keresztül foglalkozik a Rév határában bányászott agyagokkal. „A tűzállósági kísérletekből kitűnt, hogy ezen agyag nagyon tűzálló, s kiállja minden észrevehető változás nélkül a legerősebb koksztüzet” (Kalecsinszky 1905: 156).
A révi fehéres vászonfazék alig különböztethető meg a gömöri, ugyancsak fehéres vászonfazéktól. A teljesen máztalan révi kanta alakja azonban már jellegzetes, vonalas díszítése sajátságos, középkori jellegű. Ugyancsak teljességgel máz nélküli a révi ivóvizes vászonkorsó, elejére két oválist festettek, a korsónak két szeme volt.
A Maros menti Lippán (Temes m.) a háziiparosok összeírása 80 agyagmívest számlált, a népszámlálás 67-et. Kalecsinszky többféle agyagot vizsgált meg: I., II., IV., V. és VI. fokozatút. A IV. fokozatba tartozó egyik agyagfajta „fazekas használatra előkészített agyagkeverék háromféle lippai agyagból. Főzésre alkalmas edények készítésére a lippai fazekasok szokása szerint a sárgásfehér, homokos, csillámos agyagból és a világos szürke képlékeny agyagból egyenlő mennyiséget, a sötétbarna képlékeny agyagból csak félannyi keveréket vesznek” (Kalecsinszky 1905: 116). Lippán teljesen máz nélküliek, rücskös felületűek a fazekak és korsók, némelyik igen nagy méretű. Formájuk, díszítésük rendkívül archaikus: a Néprajzi Múzeumban szép számban vannak képviselve, már Wartha Vince (1892) közölte ezt a típust. Lippa lakossága. magyar és román, feltételezhetően a fazekasok nemzetisége is eszerint oszlott meg.
Máz nélküli, rücskös felületű fazekak készültek Bényesen (Krassó-Szörény vm.), ahol szintén I. fokozatú agyagot bányásztak. Ez a típus is képviselve van a Néprajzi Múzeum gyűjteményében az 1896-os kiállítás anyagából.
Érdekes, hogy a fazekasságáról oly híres Korond agyagja nem tartozik a jó tűzálló minőségűek közé, csupán IV. fokozatú. Kalecsinszky mégis így szól a helység agyagiparosairól: „A jó minőségű agyagot fazék készítésére használják: a fazekasok a közönséges kemenczét bükkfával fűtik. 1894-ben a készáru körülbelül 600 katlan lehetett. Téglát nem készítenek. Az áruk piacza Udvarhely, Maros-Torda és Küküllő vármegyék. A korondi fazekasáruk a régebbi időben, de ma is igen kelendőek. Korondon az agyagot szikony-nak, zsíros tapintását pedig tippanyós-nak hallottam mondani” (Kalecsinszky 1905: 106–107).
A Dunántúlon – Kalecsinszky szerint – a legjobb minőségű tűzálló agyagot Csákvár környékén lelték, elsősorban Csákberényben, ahonnan négy agyagminta az I. tűzállósági fokozatba tartozik, kettő pedig a II. fokozatba. Az agyagot kocsiszámra adták el a herendi és a városlődi gyárnak, s még Székesfehérvárra is vitték. Zámolyon szintén I. és II. fokozatú az agyag, a zámolyi fazekasok a gánti agyagot is használták, de ez a III. fokozatba tartozik.
Csákváron a helyi ipartársulat bérelte a bányákat, „rég idő óta” külfejtéssel művelték. Bajtadbánya a Vértesben 4 km-re a községtől, az uradalmi erdőben fekszik, a másik bánya közvetlenül a község nyugati végén van. Az agyagminták közül négy II. fokozatú, a Bajtadbányából származó fazékföld. Nyolcféle minta a VII. fokozatba tartozik, tálak, korsók, valamint tégla számára használt agyag. Az 1903-as jelentés szerint évi 360 ezer különböző fajta fazekasárut készítettek, 1000 darab ára 100 korona volt.
A kitűnő agyag és a nagyarányú termelés révén igen magas volt Csákváron a fazekasok száma, legmagasabb a Dunántúlon. Az 1900-as népszámlálás szerint 131-en voltak, Zámolyon 5-en. A fazekascéh múltja (1770-es céhlevél) és a szomszédos községekkel való kapcsolata, melyeknek fazekasai a csákvári céhhez tartoznak (Csákberény, Zámoly, Gánt, valamint Csókakő, Mór, Pusztavám, Bicske stb.), az agyagipar 538jelentőségét mutatja. Az agyag minősége szerint a céh több ágra szakosodott: a tűzálló agyag feldolgozására, fazékkészítésre és a nem tűzálló agyag feldolgozására, tálasmunkára, valamint a mázatlanul dolgozó korsósok vagy vörösedényesek munkájára. Kályhások is voltak Csákváron. A fazékáru vásárkörzete igen nagy volt, az egész Duna-Tisza közét ellátták tűzálló edénnyel, a Dunántúlt a Duna mentén le egészen a Dráváig. Pest népe is csákvári fazékban főzött. Csákvári fazekat használtak a Sárköz falvaiban, és cserépkályhát is hozattak Csákvárról. A csákvári vizeskorsó és a tálasedény vásárkörzete azonban szűk volt, csak Fejér megye területére szorítkozott.
Sümegen 1900-ban 72 fazekast számláltak, ők fazékföldből is dolgoztak, meg tálföldből is, amelyet a Sümeg határában lévő Dörögd pusztán a Gerencsérgödörből, a Gerencsésből bányásztak. Feltehetően a 14. század óta, mivel a helységnév már 1336-ban egy határjárásban előfordul (Németh 1960). Sümeg határában Kalecsinszky II. fokozatú tűzálló agyagot említ és VI., VII. fokozatú nem tűzálló agyagot. Dörögdön bányászott agyagot használt a 29 tapolcai fazekas, Kalecsinszky szerint Tapolca határában VII. fokozatú az agyag minősége.
Különös, hogy Vas megye, ahol pedig a néprajzi kutatások szerint sok tűzálló főző- és sütőedény készült, nem szerepel Kalecsinszkynél a tűzálló agyag lelőhelyei között.
