BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Az egyes iparágak gyűjtése közben árjegyzékekre bukkantam még működő műhelyekben, az 1950 körüli években, ezek a készítmények körét tükrözték. Nagy segítséget adtak a műhely munkájának a leírására, ritkán készített termékek felidézésére, a vásári körzetben kedvelt áruféleségek feljegyzésére. Ilyen módszerrel dolgoztam fel a szentendrei mézeskalácsos és gyertyaöntő, a keszthelyi köteles-, a szarvasi tarisznya- és pokrócszövő műhely munkáját. A városi és falusi szükségletekre készült termékek az anyagi kultúra szélesebb körű elterjedésének, a vásári körzetek méreteinek, a város és falu természetes kapcsolatainak vizsgálatát eredményezték. Az egyes műhelyek vagy helységek kézművesiparágai történetének felderítéséhez pedig, a céhes anyagot bevonva, elkerülhetetlenné vált az árszabások felhasználása is. Természetesen erre a néprajzi és a történeti irodalomban, illetve folyóiratok forrásközléseiben találtunk példát.
A történeti és gazdaságtörténeti munkákban, jogszabálygyűjteményekben, az egyes helységek, városok céhtörténetét tárgyaló kisebb-nagyobb művekben és sok elszórt közleményben a múlt századi folyóiratokban, az árszabások közzététele tekintetében más-más indítékokat találunk. A Tudományos Gyűjtemény az 1835. évfolyamban A Mesteremberek mívjei árának 1668-dik esztendőben Poson, Nagy-Szombath, Bazin és Szent György szabad Királyi Városok által lett meghatározása címen közli a huszonhárom iparágat magába foglaló limitáció teljes szövegét. Gyurikovits György pár mondatos bevezetőjében világosan megjelöli a közlés célját: „Úgy vélekedem, nem teszek alávaló, vagy haszontalan munkát, s nem okozok unalmat azoknak, a kik anyanyelvünk ügyében semmit tsekélységnek nem tekintenek, a mi annak akármely szakaszában gyarapodására mutat: ha figyelemgerjesztés végett egy műszerek árának régi szabását … ezen betses folyóiratunkban közrebotsátom. Minthogy pedig ezen Irományban a régi Szint úgy elavult, mint még divatban lévő Magyar Műszavaknak és kifejezéseknek nevezetes száma foglaltatik, nem kételkedhetni, hogy azoknak felélesztésükkel azon híján, melly a hazai nyelvünkben ezen óldalról éreztetni látszatik, kipótoltathatik. A történeti tekintetre nézve ítéletem szerént – nevezetesen ezen Iromány két okból: először, mert bizonyságul szolgál arra, hogy a Magyar nyelv az fentemlített században a megnevezett Városokban nagyobb divatban vala, mint az utánna következendő és a mostani időben, másodszor megesmertet bennünket az előkori mesterségeknek és mívességeknek állapottyokkal, s Elődeink szokásaival házi gazdálkodásuk és kiművelődésük voltáról. Ezen két szempontból tekintvén, reménylem, senki ezen közlést rosszalni nem fogja” (TGy 1835. I. 81–82). A Történelmi Tár évfolyamaiban, az 1870-1880-as években, gyakori a főúri és fejedelmi leltárak közlése, 706amit ártörténeti, művelődéstörténeti szempontból egyaránt fontosnak tartottak közlőik. A Szitnya várába (Hont m.) bevitt áruk jegyzékének pontos idejét és íróját ugyan nem tudta megállapítani Deák Farkas. „Bárki is írta légyen azonban, egyike legérdekesebb fajta iratoknak s a szakemberek bizonnyal méltányolni fogják részletező leírásait, a laikus olvasók pedig meg fogják látni, hogy a XVII. században is volt fényűzés, czifraság elég, s hogy önékesítés nemes mesterségében a férfiak akkor sem maradtak el a nőktől s ép oly tarkán, ép oly gazdagon, sőt sokkal drágábban öltözködtek, mint az asszonyok” (TT 1879. 144). P. Szatmáry Károly pedig egy magyar fejedelmi kincstár közléséhez a következőképpen kezdte bevezetőjét: „Régi fejedelmi, egyházi és főúri kincstárak leírása mindig különös érdekkel bír. Ha azokat jól szemügyre vesszük, kitűnik, hogy az nemcsak régi magyar szótár, hanem egy darab míveltségtörténet is, sőt sorakozik ehhez egy kis családi és politikai történet is” (TT 1881. 763). De szaporíthatnánk a példákat a Századok, a Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, a céhtörténeti munkák lapjairól is. A közölt anyag mennyiségénél fogva azonban külön is ki kell emelnünk Kolosváry Sándor–Óvári Kelemen A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye (Corpus statutorum Hungariae municipalium. I–V. Budapest, 1885–1897) c. hatalmas munkáját. A szerzők az előszóban elismerik a történettudomány jeles művelőinek európai színvonalú munkásságát, mégis azt írják, ,,… hogy történetíróink nagy többsége szellemi munka erejét eddig csaknem egyedül a nemzet politikai történetének megírására összpontosította … szerény nézetünk szerint nem hiány nélkül való egész az mind addig, a míg a szellemi és társadalmi életnek minden nyilvánulásai: a vallás, erkölcs, nyelv, tudomány, művészet, ipar, gazdaság és jog stb. fejlődésének pházisai, az érintett eseményekkel kapcsolatban fel nem öleltetnek” (Kolosváry–Óvári 1885–1897: I. VI). Az elmaradás a kútfők elégtelen feltárásában keresendő. Munkájukban – a jogalkotás fejlődésének összegezésén túl – hatalmas anyagot szolgáltattak az általuk felsorolt területek kutatásához forrásközléseikkel.
Szádeczky Lajos céhtörténeti munkájában (1913) tudatosan használja fel az árszabásokat, éppen az imént említett kötetek alapos ismeretében, a céhek életének, munkájának teljesebb megismerése érdekében, a céhek és városok, földesurak viszonyának megvilágítására, sőt a céhek visszaéléseinek példázatára. Ezeken túl törekedett az árszabások történeti kialakulását bemutatni a középkortól kezdve, városi, fejedelmi, királyi limitációkon keresztül. Idézi az 1625-ös, az 1659-es országgyűlésen hozott törvénycikkeket, majd azok 1715-ben, 1723-ban történt megerősítéseit és kötelező betartásuk szorgalmazását. Az Erdély ipara a fejedelemség korában (1542–1690) c. fejezetben közöltekből világosan kitűnik, hogy ebben az időszakban Erdélyben a központi irányítás és törvényhozás sokkal többet tett az ipar és kereskedelem ügyében, mint a magyarországi, török által meg nem szállt országrészre vonatkozó országgyűlési törvények 1625-ig. 1556 és 1609 között egy sor árszabás látott napvilágot János Zsigmond és Báthori Gábor fejedelemsége alatt. A törvények betartása persze ott sem volt mentes a hiányosságoktól, amit a magas büntetések kilátásba helyezése is bizonyít. Szádeczky Lajos az Erdélyi Országgyűlési Emlékek köteteinek gazdag anyagát feldolgozva, de nem kimerítve, a kézművesek gyarapodásáról, egyre több iparág ellenőrzés alá vonásáról tájékoztat könyvében. Összehasonlítást is tesz: 1571-ben 20 iparág összesen 100 tétellel, 1609-ben 30 iparág 466 tétellel, az 1626-ban készült árszabásban pedig 40 iparág körülbelül 600 tétellel rendelkezett, tehát a kézművesség gyarapodása mellett a választék bővülése is jól kimutatható. Néhány részletező példát is ad: szíjgyártó 1571-ben 12, 1592-ben 35, 1609-ben 51, szabó 7071571-ben 9, 1609-ben 26, kereskedő 1571-ben 6, 1609-ben pedig 38 tételben sorolta fel készítményeit, áruját (Szádeczky 1913: I. 49–155).
Azt hiszem, nem szükséges részletesebben bizonyítani, hogy milyen lehetőségeket rejtenek magukban például egy-egy város vagy megye, akár országrésznyi terület árszabásainak sorozatai 300-400 évet is átfogva. Rendkívül megkönnyítik a forrásanyag felkutatását, melyekből a szükségletek változását, a munkamegosztás, technikai fejlődés fokozódását, illetve visszaesését vizsgálhatjuk. A kézműipar által előállított termelőeszközök és fogyasztási javak termékstruktúráját elemezve közelebb jutunk például a falu anyagi kultúrája alakulásának pontosabb megrajzolásához. Mód nyílhat a táji jellegzetességek kitapintására, a divat változására és terjedésére, az életmód változásának elemi összetevőire. Hiteles forrásanyaghoz juthatunk a háziipar bizonyos területeinek történeti feltárásához, területi elhelyezkedésére, méreteire vonatkozóan.
E sok kecsegtető lehetőség ellenére sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy például már a 16. században szokássá vált a megyék közötti árszabáskölcsönzés, egy újabb limitáció előkészítése alkalmával. Sokszor szóról szóra egyeznek a tételek, csak az árakban mutatkozik némi különbség. De ezek is tanulsággal szolgálhatnak például a nyersanyagok bőségére vagy éppen szűkös voltára, tehát nem hagyhatók figyelmen kívül. Éppen a nagyobb anyag áttekintése alapján lehet majd megállapítani ezek használhatóságát, inthet bennünket óvatosságra.
A kézműipar és a népművészet együttes vizsgálatára példát adó Györffy István A cifraszűr c. munkájában (1930) éppen Szádeczky nyomán jutott el a céhes anyaghoz, de az Erdélyben Gyulafehérvárott 1627-ben kiadott árszabáshoz is. Az egyes tájegységek tárgyalásába mindenhol bevonta a céhek szabályait, jegyzőkönyveit és az árszabásokat is. Tehát a példa adva volt 1930 óta a néprajztudomány számára, csak éppen kevés követőre talált. A Néprajzi Közlemények első köteteiben több árjegyzék, hagyatéki leltár közlése az 1950-es években újból felhívta a figyelmet ezekre a forrásokra, de nem sok sikerrel. A kovácsok munkáját kutató Bodgál Ferenc, az asztalosság területén K. Csilléry Klára, a kerámiában Kresz Mária, a viseletkutatásban Gáborján Alice és Domonkos Ottó, a mezőgazdasági munkákkal kapcsolatban pedig Takács Lajos használta e forráscsoportot többé-kevésbé rendszeresen.
E forráscsoport rendszeres használatára buzdítva közöltem 1961-ben egy 17. századi magyar nyelvű árszabást a Soproni Szemlében, majd 1962-ben a Néprajzi Értesítőben a süvegviselettel kapcsolatosan (Domonkos O. 1961; 1962).
A kézművesség írott és tárgyi emlékeinek feltárását, 1972-1976 között a veszprémi múzeum kezdeményezésére, elvégezte a Veszprémi Akadémiai Bizottság Kézműipartörténeti Munkabizottsága. Az ország múzeumaiban és levéltáraiban őrzött emlékek adatlapjainak kitöltésében közel száz önkéntes munkatárs vett részt. A mintegy 300 ezer adatot számítógép rendszerezte, az eredmény A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere, két kötetben (Éri–Nagy–Nagybákay 1975–1976). E munkának a tapasztalatai és eredményei serkentették arra a Munkabizottságot, hogy az ár- és bérszabályzatok hasonló feltárását és közzétételét tűzze ki célul 1976-ban. Ebben a munkában elsőrendűen leváltárosok és néhány muzeológus vett részt. Az előkészítést, majd az első eredményeket a III. és IV. Kézművesipartörténeti Szimpózium vitatta meg 1976-ban, illetve 1980-ban. A számítógépes adatfeldolgozás a céhkataszter kódrendszerét továbbfejlesztette, de ahhoz szervesen kapcsolódik. Az ár- és bérszabályzatok néprajzi forrásértékének jelentőségét bizonyítandó jelent meg az Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához c. sorozat 8. köteteként egy válogatás a soproni és Sopron megyei árszabásokból (Domonkos O. 1980a).
708A számítógépes rendszerezés 1984-ben elkészült, több mint 3700 adatlap kereken 17 ezer adata került kiadásra két kötetben 1986-ban, A magyarországi árszabások forrásanyagának katasztere 1463–1848 címen. Az iparcikkek mellett a mezőgazdasági munkák bérei, egyes termékei is megtalálhatók a mutatókban. A kívánt árszabás őrzőhelyét, kibocsátásának idejét, a kiadó hatóságot, a szövegek nyelvét, területi hatályát, az iparágak, bérek, termékek csoportosítását, valamint az árszabás pontos levéltári jelzetét is adja a kataszter (Domonkos O.–Kiss M.–Nagybákay P. 1986).
Az alábbiakban egy 1793-as Somogy megyei árszabást közlünk példának, bemutatva 21 iparág termékeinek sokaságát. Természetesen ennél bővebb, az iparágak szélesebb munkamegosztását tükröző árszabások is vannak a királyi városokban, fejlettebb megyékben, de a falusi általánosat ez talán jobban tükrözi. A szerencsés véletlen pedig Tolna megyéből őrzött meg egy bérszabályzatot a mesteremberekre, legényeikre, valamint a mezőgazdasági napszámosokra, szolgákra vonatkozóan 1812-ből. A bérszabályzat a mesterembereket osztályokba is sorolta, figyelembe véve a munka nehézségi fokát. A legények esztendei, illetve heti bérét összevetve az egyes iparcikkek árával kapunk képet azok értékéről, de az egyes szakmák közötti különbségekről is.
