VENUS és ADONIS.
LŐRINCZI (LEHR) ZSIGMOND.
WRIOTHESLY HENRIK
southamptoni gróf és tichfieldi báró úrnak.
Shakspere Vilmos.
A síró regtől bíbor napgolyó,
Rózsás Adónis már kün nyargala:
Sovár vadász, szerelmet gúnyoló.
Egyszerre Vénus ott áll kór szivével |
S szerelmet esdvén ostromolja hévvel: |
Dicső virág, páratlan gyönyörű,
Nymphákra árnyt vetsz, nincs ily báju férfi,
Rózsánál rózsább, hó galambszinű;
Vitában önmagával terme téged |
Természet; s oda a világ, ha véged. |
Hadd tartsa féken a kevély fejet;
Oh esdve kérlek: jóságod dijába
Száz titkot, édest, közlök én veled;
Nem sziszeg itt kígyó a fű alatt, |
Ülj ide, jöszte, csókba fojtalak; |
Sőt a bőség sóvárabbá teszen;
Sápadsz, kigyúlsz ott: tíz csók oly rövid
Mint egy, s oly hosszu mint húsz egy leszen;
A nyári nap mint kurta óra száll |
Idő-csalás ilyen játékinál.” |
Élet s erőtelj mintaképe az.
„Oh balzsam! – igy szól s reszket indulatja –
Te földi ír, ki istent gyógyítasz!”
Igy gerjedez, s erőt ád szenvedélye |
Hogy bátran ifját a ménről letépje. |
A szép fiút más karja öleli;
Duzzog s pirúl ez kedvetlen, mogorván,
Nincs vágya még, nem tud enyelgeni.
Egyik piros-hév, mint izzó parázs; |
Szégyenpiros, de jéghideg a más. |
Csavarja most (mily gyors a szerelem!);
Áll már a mén; most a lovast sovárgja
Szintén lekötni nyügbe hirtelen:
A gyepre dönti – bár ő tenné véle! – |
Lebirja, ámde nem birhatja kéjre. |
Könyök- s csipőre dűlnek mind a ketten;
Ez simogatja, az haragra gyúl;
De csókba fojtja gáncsait az isten;
Csók közben kéjes-tördelten rebeg: |
„Lezárom ajkid, hogyha pörlenek!” |
Könyével oltja Vénus, majd meg újra
Sóhajt s aranyló fürtit szórja szét,
Szárazra arczát ekkép törli, fúja;
Az arczátlannak mondja és perel, |
A többi szót ez csókkal fojtja el. |
Prédája húsát, tollát tépdeli,
Csattogva mindent nagy mohón lenyel
Míg préda elfogy vagy gyomor teli:
Igy csókol arczot, állat, homlokot, |
S hol végezé, meg újra kezdi ott. |
S fáradva fölliheg arczára vissza;
És Vénus édelg e lehelleten,
Mint égi nedvet, üde léget iszsza.
Vón bár virágkert arcza, azt kivánja, |
S ily permeteső harmatozna rája. |
Ölén Adónis úgy van fogva épen;
Szégyen s viódás felbőszíti már,
S ez újabb bájt szül haragos szemében;
Mint telt folyóba hogyha hull a zápor: |
Kitörni készti azt a parti gátbol. |
Hisz szép fülekbe szánva a szavak;
Az még mogorva, boszuság szivében,
Szégyenpir arczán vagy sápadt harag;
Pirúlva oly szép, halványan pedig |
Új inger és báj még szebbé teszik. |
S esküt teszen szép, halhatlan kezére,
Hogy gyönge kebliről el nem bocsátja
Míg nála könye enyhet s czélt nem ére,
A rég ömlő köny, melytől arcza ázik, |
S nem váltja csók meg tenger-tartozásit. |
Miként habokból kibukó buvár,
Ki embert látva elbú újra gyorsan:
Igy nyujtja azt, mit a nő vágyva vár;
De a midőn már ajkát emelé, |
Szemet huny az s elfordul más felé. |
Egy csókjaért oly szomjat éreze.
Ott az üdűlés, melyet el nem ér,
Könyűkbe’ fürdik s mégis ég tüze.
„Oh könyörűlj, te kő sziv! – sirni kezd – |
Csupán egy csókot! ne tagadd meg ezt! |
Hozzám a harczok zordon istene,
Kinek hadakban nem tört meg nyaka
És győze mindütt hol megjelene;
És mégis ő, lásd, foglyom lőn s rabom, |
S kértét neked kéretlen megadom. |
Győző sisakja s a tördelt paizs;
Kaczagva, lejtve édelgék vele,
Volt közbe tréfa, pajzán, dévaj is;
Nem csügge dobján, vérszín zászlaján: |
Harcztér ölem lett, sátra nyoszolyám. |
Rózsás bilincsen tartva szolgaként,
Vas erején edzett vas megtörött,
S mégis türé mint rab a női kényt.
Ne dicsekedj, hogy te azt leveréd, |
A ki leküzdé küzdés istenét. |
Ez is piros, de hajh! szebb a tied;
Tied lesz a csók s ép úgy az enyém lesz.
Mit látsz a földön? Tartsd fölebb fejed;
Tekints szemembe: arczod képe rajt’; |
Ha szembe szem, miért ne ajkon ajk? |
S éjjé lesz a nap hol ketten vagyunk,
A szerelem vigan ül lakomát.
Csak rajta! Rejtve játékunk s magunk,
Nem fecseg itt a kék erű iboly’, |
Hisz mit sem ért kettőnk játékibol. |
Nem vagy megérve; ám jó ízü már.
A percz előnyét használd, megragadd!
Árván, magán ne zülljön el a báj!
Ha nem szakítjuk le tavasz-korában, |
Hamar lehervad a virág magában. |
Nyershangu, béna, aljas, durva vér,
Kiélt, megútált, köszvényes, hideg,
Aszott, kiszáradt, fél vak, ösztövér:
Méltán utálnál nem neked valót; |
De mért gyülölsz hibátlan bájolót? |
E fénylő kék szem fürge s játszi még;
Bájam megújul mint a kikelet;
Lágy, teli húsom, agyvelőm meg ég;
Csak fogd e nedves puha szép kezet, |
Hogy szinte olvad, szétfoly, azt hiszed. |
Tündér gyanánt lejtek a homokon,
Vagy zila fürtü nymphaként a réten
Tánczra kelek s nem látni nyomdokom:
Szerelmi szellem csupa tűzböl áll, |
Nem földre sülyed, fel magasba száll. |
Ugy fekhetem rajt’ mint szilárd faágon;
Gyöngéd galambpár száll ott fen velem
Reggeltül estig, hova jutni vágyom.
Ily könnyü, lásd, a szerelem, holott |
Te kedves! oly nehéznek gondolod. |
Talán szerelmes jobbod bal kezedbe?
Lopd meg magad, s vádold, ki meglopott;
Esdj tenmagadhoz és légy visszavetve.
Igy áldozá fel Narciss önmagát |
S árnyat ölelni a habokba szállt. |
Izlelni étket, bájt élvezni kell;
Virágba illat, gyümölcs kell a fákra;
Törvényszegés magáért nőni fel;
Mag kél a magból, báj meg bájt nemez: |
Nemzettek egykor, most magadd nemezz. |
Ha föld gyümölcsöt tőled nem talál!
Természet rendje szól: kell nemzened,
Hogy sarjad éljen, ha te meghalál.
Halál daczára túléled magad, |
Hisz gyermekedben másod itt marad.” |
Mert elhagyá árny pázsit-nyoszolyájok,
S Títán a hő dél magasán lebegve,
Égő szemével izzón néze rájok.
Bár itt Adónis ülne – gondolá – |
És ő feküdnék Vénus oldalán. |
Kelletlenül néz, fanyaron, mogorván,
Mint kék eget nehéz ködgomolyok,
Szép szeme fényét bús ború takarván.
„Elég! – kiált – szerelmed úgy se kell; |
Arczomba tűz a nap, hadd menjek el!” |
Mily puszta mentség, hogy tőlem mehess.
Im égi lágy sohajt lélekzem én,
Ez hűvösít, ha a nap oly heves;
Hajam árnyával foglak óvni téged, |
S könyemmel oltom, hogyha ez is éget. |
S lám én a nap közt s közted feküszöm.
Nem e hőség, oh! nem ez fáj nekem,
Engem szemed tart égető tüzön,
S ha halhatatlan nem vagyok: az ég |
S föld napja közt, oh! már rég elveszék! |
Oh kőbb a kőnél! szirtet víz kiváj;
Nő szült, s szerelmet még nem érezél?
S azt sem: hiánya mily sajogva fáj?
Oh! ha anyád is ily fagyos rideg: |
Téged se szült, meddőn halt volna meg. |
Hol óhajomban az a nagy veszély?
Egy árva csók megrontja ajakad?
Szólj, szép! de szépen. Vagy ne is beszélj:
Egy csókot adj, hisz vissza lészen adva, |
S ha kettő kell tán, egyet rá kamatba’. |
Fujh! czifra bálvány, báb te, holt hülye!
Csupán a szemnek tetszetős szobor!
Bár férfi-forma, ám nem nő szüle;
Nem férfi, oh nem, bár külsőd olyas, |
Mert a ki férfi, önként csókol az.” |
S szünetre készti zajgó szenvedély;
Hirdeti búját lángszem s arcza pirja,
Bár szívbiró*, ah! itten nem itél;
Majd sirni kezde, majd szóhoz foga, |
Majd meg könyekbe fúl el szándoka. |
Olykor reá, majd le a földre bámul;
Lánczként fonódik olykor rája karja,
S az futni vágyik e kar békójábul;
S míg így vivódik menekülni onnan, |
A liljom ujjak tartják egybefontan. |
Ez elefántcsont sövenyű garád!
Én a vadaskert, gímem lészsz te itt:
Bárhol legelhetsz, hegy-völgy vár reád;
Kezdd ajkimon, s ha a hegy fen hideg lesz, |
Bolyongj alább a kies kútfejekhez. |
Lágy völgyi pázsit, nyájas hegyi sik,
Halmok körűl, berkek, vad sűrüség
Vész s zápor ellen vadomat fedik.
Kerted vagyok hát, légy gímem magad, |
Nem bánt eb itten, bár ezer ugat.” |
S kettes gödör kél arczán két felül:
Ámor teremté, hogy e temetőben
Ássák el őt, ha holtan majd ledül.
Szerelem* él ott, jól tudá a csalfa; |
S hogy nem omolhat ő e sirba halva! |
Vénus szerelmét hogy magába nyelje.
Tébult előbb már, most hogy jőjön észre?
Mért új csapás már elvérző kebelbe?
Szegény királynő! ön törvényed ér: |
Gunyos mosolyt nyersz hév szerelmedér’! |
Szava kifogyván, hajh! nő egyre kínja.
Idő repűl, az ifju futni vágy,
Ölelő karját tépi, leszakítja.
»Irgalmat! – igy sír – szánó jó szivet!« |
De az felugrik s ménjéhez siet. |
Bokros kapáló ménje egy bokorban
Szép deli kanczát szimatol meg épen,
S ez megíramlik s fölnyerítve horkan;
A vas nyakú mén fékét a faágrul |
Letépi s menten el utána száguld. |
Széjjelszakad kivarrott hevederje;
A földbe mély sebet vág körmivel
És ennek öble reng mint menny dörejje;
Vas zabolát harapja két felé, |
Széttörve azt mi eddig őt töré. |
Lengő sörénye mind élére szökken;
A léget iszsza, s ismét orrlyukán,
Miként kohóból füst, száll kilökötten;
Kevély tüzében szeme égve lángol |
Pezsgő erőtől s buja hevü lángtol. |
Szelíd fönséggel és kevély-szerényen;
Majd felriad, rúg, tombol azután
Miként ha szólna: mind e dús erényem
Azért dicsekszik csak, a deli kancza
Tekintetét hogy szépségemre vonzza. |
Megállj-kiáltás, hízelgő hahó?
Mit a szuró sarkantyu, zablavas?
Mit czifra csótár, gazdag takaró?
Szerelmit látja, ezt csak egyedül, |
S mást meg se lát dölyfében e kivül. |
Rajzolna mént s rajt’ szép arányt, kecset,
S győzelmet élőn nyerne a halott,
Versenyre szállván természet s ecset:
Ép ily kiváló, ily tökély ez íme! |
Alakja, csontja, lépte, tüze, színe. |
Széles szügy és far, nyílt szem, czimpa tág,
Ritkás sörény, bojtos fark, sima bőr,
Magas nyak, kis fej, fül, kerek paták;
Minden tökélyes, egy hiánya csak: |
Kevés hátára a kevély lovag. |
S pehely ha rezzen, szökken más felé;
Szalad szelekkel verseny-fogadásul,
Nem tudja a szem, fut-e, repül-é;
Farkán, sörényén fú szél zöngve át, |
S lobogva lengnek tollas szárny gyanánt. |
Ez értve mintegy szándokát: felel,
S nőstény levén, mert látja mint sovárog,
Hideg begyesség színét ölti fel
Szerelmi vágyát gúnynyal eltaszítja, |
Gyöngéd próbáit körme veri vissza. |
Lecsüngve farka, mely toll-ernyőképen
Párolgó hátán tarta hűvös árnyat
Kapálva kapkod légy után dühében.
Kedvese látván, mint dühöng, bogárzik, |
Nyájasb leszen, s a bőszűlt megjuhászik. |
De a bogáros kancza fut riadtan,
Mert fél, gyanakszik: őt is még befogja
S a mén Adónist szint elhagyja ottan.
Őrűlt-vadúl a sűrübe rohannak, |
Velök nem érnek a fen szálló varjak. |
Átkozza a vad csökönös lovat.
Kór szívü Vénus szóhoz juthat újra,
Kedvezve most az áldott pillanat:
Mert kétszeres kín marja a szivet, |
Mondják, segélyre nyelv ha nem siet. |
Rakj gátot, s a víz bőven nő vele:
Igy a szerelmi titkolt bú-bajok:
Enyhíti tüzök’ szó szabad szele;
De ha a szív ügyvéde néma lett, |
Oda a védencz, a kétségb’ esett. |
Alvó parázst mint fölszít szél megint;
S levonja fövegét a boszus arczra,
Háborgó szivvel földre letekint;
Föl sem vevén a már közel levőt, |
Csak oldalaslag tartja szemmel őt. |
A vad ifjúhoz mint megy lopva most,
És látni mint küzd vívó arcza színe,
Mint űzi egymást: hószin a pirost.
Most arcza halvány, közbe’ mint a villám |
Czikázik által rajt’ lángszínü csillám. |
S szerény imádóképen oda térdel,
Egy’k szép kezével fővegét vevé,
Arczát simítja gyöngén más kezével;
A puha arczon ott a kéz nyoma, |
Mint fris havat ha a láb bényoma. |
Esd Vénusé, víja Adónisét;
Ez néz azéba s még sem lát bele;
Az kéri ezt, ez megveti azét.
S e néma játék mentét, folyamát |
Köny tolmácsolja végig kar gyanánt* |
Liljom virág jut hó-börtönbe itt;
Elefánt csontnak márvány nyűge van,
Fehér barát fehér ellent körit.
Gyönyörü harcz: ez támad, az vivódík, |
Mint két ezüstszin gerle csókolódzik. |
„Oh! bár te nő és Vénus férfi volna,
Te, földkerek legbájosb gyermeke!
Ép vón szivem s a tied vére folyna:
Csak egy tekintet, s meggyógyítanálak, |
Bár enmagam kén’ adnom a halálnak.” |
„Bocsásd te szívem, s elbocsátalak,
Míg kő szivednél kővé válik ott
S be nem nyomúl lágy sóhajok alatt,
Többé nem ért meg szerelem-panaszt: |
Adónis szíve kővé tette azt.” |
Oda a szép ma, eltünék lovam,
S hogy igy veszítém, a te bűnöd ez.
Kérlek, eredj már! hadd legyek magam;
Egy munka, egy vágy, egy gond vár reám: |
Hogy mentsem a kanczától paripám’?” |
Az édes ösztön hév vágyát lovad.
Le kell kivánság tüzét hűteni,
Mert tőle máskép a sziv meggyulad.
Van óczeánnak, vágynak nincs határa, |
Nem csoda hát, hogy méned rád se vára. |
Rabúl lenyügzé szíjával a fék;
De látva szépét, mint szerelmi álmot,
Megvetve lőn a hitvány kötelék:
A nyomoru szíjt leveté nyakárul |
S megszabadulva szűgye, szája tágul. |
Ki hóbb szinű mint hószin lepedője,
S ha szeme dőzsöl s élvben elmerűl:
A többi érzék részt nem kap-e tőle?
Ki volna gyáva, kün ha télfagy éri, |
Tűzhöz kezével hogy ne merne érni! |
Szivből könyörgök, tőle hogy tanúlj
Kínálkozó kéjt megragadni menten;
Ha néma volnék: itt ő példaúl.
Tanuld meg a szerelmet, könnyü ez, |
S hűn megtanúlva többé el se vesz.” |
Vadkan ha volna, űzné fegyverem.
Nagy kölcsön az, fölvenni nincs okom,
Szerelmet csak gyalázni szeretem.
Élet-halálnak mondják a szerelmet, |
Nevetni, sírni látja egy lehellet. |
Ki tép le bimbót, mely nem is fesel?
Ha a mi most nő, arra láb tiport,
Mit sem teremve zsöngében vesz el.
Csikót ha terhelsz ideje előtt, |
Soh’sem nyersz többé büszke ménerőt. |
Tovább fecsegned czéltalan, hiu;
Ingatlan e sziv, vidd ostromszered,
Ily riadóra nem nyilik kapu.
Ál köny, hizelgés, eskü: mind nem árt. |
Hijába vínak, hol a sziv szilárd.” |
Ne volna bár, vagy én ne hallanék!
Vesztemre hallék szirén éneket,
Most sujtolóbb nagy terhem súlya még.
Zord égi szózat! visszás tünde zengzet! |
Fülnek gyönyör, a szívet sértve sebzed. |
Láthatlan benső szépséged szeretve;
Siket ha volnék: mind mi rajtam érez
Külbájidon merűlve élvezetbe;
Ha sem szemem nem volna, sem fülem: |
Tapintásomban vón’ a szerelem. |
Nem érzenék, nem látnék s hallanék,
S nem élvezhetnék máskép csak szagolva:
Szerelmem ép oly hő maradna még:
Mert illatozva száll ki a lehellet |
Szád lombikából s ekkép szül szerelmet. |
Ki dajka és őr mind a többi négyen*
Vágynám: ne múljék ez a tor soha,
Mig kapuzárni a gyanu kimégyen,
Hogy belopózván élvök’ ne zavarja |
Féltés, e gyűlölt, zord vendég, mogorva.” |
Mely mézutat nyit a fiú szavának,
Miként piros reg, vészt előre mondó:
Vészt a hajósnak, búbajt a madárnak,
Gondot juhásznak, zivatart mezőre, |
Ádáz zimankót nyájra és az őrre. |
Mint szél elöl mielőtt ár zuhog,
Bogyó szétpattan mielőtt beszennyez,
S vicsorg a farkas mielőtt morog;
Miként halálos csőből a golyó, |
Nem hallik bár még szava: gyilkoló. |
Mert egy tekintet öl s életre hív;
Harag sebére balzsam egy mosoly;
Boldog ha még ily vígaszt lel a szív!
Az ifju dőrén megholtnak gyanítva |
Verdesi arczát, mig kipirosítja. |
Hogy élesen korholni akará;
Ravasz szerelmi csel meggátolá;
Ha ildom igy véd, ég áldása rá!
Holtként feküdt a földön, míg az ifjú |
Belé lehelve, újra életet fú. |
Erét tapintja, ujját hajtogatja,
Melengeti ajkát, száz szert megragadván
Írúl a sebre, melyet ő szakajta.
Csókolja, s kész ez soh’se kelni föl, |
Mig ajakára a csók így ömöl. |
Fölnyitja lassan két kék ablakát,
S mint üde díszben a nap gömbje kél
S hajnalt köszönt vidúló földön át,
S mint napsugártól mennybolt tündököl: |
Szemfénye arczát úgy diszíti föl. |
Mikéntha lángját mind csak tőle venné.
Soh’sem vegyűlt ily négy szemfáklya még:
Azét boszús árny téve fénytelenné,
Ezé a kristály könyön átvilágla |
Mint a tó vizében éji hold világa. |
Mi zajg köröttem? tenger, tűzi láng?
A fáradt est ez, vagy hajnal ragyog?
Halál, vagy élet: melyik vágya bánt?
Éltem, s halálos kín volt ez az élet; |
Meghaltam, s holtom boldog életté lett. |
Zord szikla szíved, oktatá szemed’,
S ez tőle oly gunyt, megvetést tanúla,
Hogy árva szívem gyilkolója lett.
S hű kalaúzom, e szem, vak marad, |
Ha meg nem gyógyul ajkaid alatt. |
Pirjok ne kopjék – e bibor ruha –
S elűzni a közelgő dögveszélyt,
Fris virulásuk ne múljék soha!
S csillagvető, haláljós vallja ki: |
A vészt elűzték ifjam ajaki. |
Hogy többször is még ajakomra zárd?
Magam’ eladni szerződésre lépek,
Hahogy te vészsz meg s lerovod az árt;
S ha kötve alkunk – cselt, hibát kizárva – |
Nyomd ajk-pecséted’ ajkam viaszára. |
S tetszés szerint fizethetsz bár mikor.
Csak egy ezer csók, hisz mi ez neked??
Végére ér hamar a kurta sor.
S ha nem fizetsz s a szám lesz kétszer annyi: |
Oly nagy baj-é az, húsz száz csókot adni!” |
Mérd, ha szeretsz, hogy oly hideg valék.
Ismerni mért vágysz, kit maga sem ismer?
Nem kell halásznak a halivadék,
A puha szilva önként hull a földre, |
Korán letépve savanyu a zöldje. |
Len nyugaton napszámát végzi be;
Az éji hírnök, kuvik sí amottan,
Cserénybe nyáj, madár tér fészkibe;
Szén színü fellegárny borúl az égre, |
S elválni int, jó éjt kivánni végre. |
Jó éjt ha mondasz, ajkam csókot ád.”
„Jó éjt!” rebeg, s búcsu vég szakába
Elnyeri válás mézédes diját.
Nyakára fonja karjait a nő, |
Egy testté válnak s arcz az arczra nő. |
Égi nedvét Adónis bibor ajka;
Mily drága ízü, Vénus tudja rég,
És szomjat érez, bár még dőzsöl rajta.
Azt gyötri hőség, ezt örök hiány, |
Lerogyva csüggnek egymás ajakán. |
Tobzódva élvez s jól még sem lakik,
S már ajka győz, s mit győző dölyfe mond,
Oly díjra készti foglya ajakit,
S kesely-mohón azt oly magasra tűzte, |
Hogy ajka kincsét kimeríti tűze. |
Dőzsölni kezd rá és vakon dühöngni;
Gőzölg az arcza, izzó vére ég,
A gondtalan kéj szilajodva tör ki;
Feledve minden: ildom szózata, |
Szégyen, pirúlás, tisztesség oda. |
Mint ha szeliddé válik vad madár,
Vagy mint ha űzött gyors őz kimerűl,
S durczás kicsinyt álomba ringatál:
Dacz nélkül enged, s díjat szed a másik, |
A mennyit csak tud, bár még többre vágyik. |
Hogy rajt’ nyomot hagy bármi kis erő!
Hol már remény sincs, merj, s czélhoz jutasz,
Szerelem kivált korláton túl merő;
Nem gyáva ez: leghőbben ostromol, |
Ha az imádott daczosan komor. |
Nem szína most nektárt ajakirúl.
Harag szerelmest vissza ne riaszszon:
Rózsát szakítunk, bár tövise szúr;
Bár száz lakattal őrzik is a bájt, |
A szerelem átront mindannyin ált. |
Megszánja Vénus, s elbocsátja foglyát,
Nem tartja őt, bucsút vesz, s arra kéri
Hogy csak szivének jól viselje gondját,
Mert esküszik Cupidonak nyilára, |
Magával vitte azt, keblére zárva. |
Mert virasztásra készt beteg szivem.
Látlak-e holnap? oh uram, felelj!
Eljösz-e, monddsza! eljösz-e? – Igen?”
„Nem, nem! – viszonza – tervünk már nekünk: |
Barátaimmal vadkant kergetünk.” |
– Mint patyolat ha rózsafára hull –
Arczán, remegve hallja válaszát
S nyakára fűzi karját járomul.
Igy függve rajta hátra rogy a fűre, |
Hátára ő, amaz reája dűlve. |
Hév harczra kelni fen ül bajnoka;
De látja, hajh! mi csalfák képzeti:
Rajt ül, de nincs nyargalni szándoka.
Oh! Tantalusnál szenved iszonyubban: |
Nem lelni üdvet az Elysiumban! |
Míg szeme kéjelg, begy üres marad:
Ép így epeszti a vágy, a sovár,
Mint hiu étvágy megcsalt madarat.
Az ifju tüzét, melyet alva lel. |
Fölszítni vágyik csókja ezrivel. |
Meg nem kisértve nincs bár semmi sem!
Megérdemelné; hűn küzdött dijáér’;
Szeret, s szerelmet nem nyer szerelem.
– „Fujh! – szól amaz – bocsáss már, megfutok |
Hogy visszatarts itt, nincsen semmi ok!” |
Ha emlitést vadkanról nem teszesz!
Hadd ójalak! Ah, nem tudod te azt még,
Ha dárda éri, mily ádáz vad ez:
Pusztán kiálló agyarát feni, |
S mint szörnyü hentes, kész öldökleni. |
Fenyegetően a sörték, nyilak;
Sírgödröt ás fel, merre csak megy orra;
Mint fénybogár, ég szeme düh miatt;
Fölingerelve rontva gázol által, |
Széttépve mindent szörnyü agyarával. |
Sörtézett bőre oly szilárd paizs;
Nem könnyen éri seb zömök nyakát,
Ráront, ha bőszült, még arszlánra is;
Egygyé fonódott cserjebokrok, ágak, |
A merre csörtet, félve szerte válnak. |
Melynek adózva hódol szerelem:
Kristály szemed’ se, sem méz ajakad’,
Bár ily tökélyt világ csodál velem:
Ha megragad, mint rétfű – szörnyü eszme! – |
Hajh! mind e bájad letiporva, veszve. |
Ily szörnyeteghez bájnak nincs köze;
Barát tanácsát üdvös elfogadni:
Ne lépj kiszántan a vészhez közel.
Vadkan nevére – el nem titkolom – |
Ijedve reszketett egész valóm. |
Nem ült szememben lesben az ijedtség?
Nem rogytam-é le rögtön elalélván?
És e kebelben, melyen te pihensz még,
Sejtő szivem ver, zajg és nem pihenhet, |
S földindulásként téged rázva renget. |
Örsként a féltés áll aggályival:
Vad riadót ver, zendülést gyanit
És bék-időben – „kard ki kard!” – rivall;
Gyöngéd szerelmet igy veszt, ront meg ő, |
Mint tüzet elfojt víz és levegő. |
Féreg, szerelmi bimbót rágva szét,
Viszály-szülő kém, száján pletykaszó,
Olykor való hír, majd hazug beszéd:
Fülembe súgja, szivemen kopog, |
A kit imádok, féljek, veszni fog. |
Dühödve fújó vadkant is varázsol;
Vérrel rutítva agyari alatt
Hanyatt feküdve egy kép – hah! te látszol;
S a mint a vér a fris virágra hull, |
Gyászolva bágyad s kelyhe lekonyul. |
Ha puszta képzet már igy megriaszt;
Vérzik szivem, ha csak rá gondolok,
És felső aggály jóssá teszi azt:
Jóslom halálod, s rám örökre gyász az, |
Ha te a kannal holnap szembe szállasz. |
Fogadd tanácsom: gyáva nyúlat űzz;
Őzet, ki daczczal soh’sem álla szemben,
S rókát, ki annyi cselt, furfangot űz;
Hajtsák kopók e félénk vadakat, |
Szilárd tüdőjü ménen ülj magad. |
A vész elől, nézd, mint szökik szegény,
Szelet előz meg s száz meg száz tekervény
Fortélyos útján csavarogva mén;
A sok gyepű-rézs, melyen átszökell, |
Gúnyt űz elámult ellenségivel. |
S ravasz eb orra itt nyomot veszit;
Majd földturó tengeri nyúl lyukánál
Tűn el, s vadász-zaj rögtön elvesz itt;
Vagy más vadakkal elegyedik össze: |
Ily cselre aggály és vész ösztönözte. |
Megszomorodnak a fürkész ebek,
Hangjok eláll, míg hosszu kutatásra
Megint a veszett nyomra értenek,
S új csaholás kel, viszhang válaszolva, |
Mint égbe’ fönt ha szint ily hajsza volna. |
Két hátsó lábán, ekkép hallgatózik,
S kémleli, űzik-é még ellenek.
Hajh! hallja, zúgnak hangos riadóik,
S bizonynyal oly bús neki ez a hang |
Mint nagy betegnek a halálharang. |
Lát’d zeg-zug úton, keresztül-kasul;
Lábát galádul minden tüske tépi,
Minden kis árnyra, neszre meglapul;
Mindenki rálép s tapod a nyomorra, |
S nem védi senki, ha le van tiporva. |
– Hijába küzdesz, nem bocsát karom –
Hogy a vadűzést meggyülöljed végkép,
Hűtlen magamhoz* szíved’ oktatom
Erkölcsi tanra, s lesz sok tanuság, |
Szerelem ismer minden szivtusát. |
Bocsáss el, így jól végzed a mesét.
Az éj is elmúlt.” – „S aztán?” szól amaz.
„Baráti kör már várja részesét;
Sötét van, és ha megyek elesem.” |
– „Sötétbe’ lát legjobban szerelem, |
Beléd szeretve gáncsot vete föld,
Hogy megrabolja csókos ajakad’:
Dús martalék lopási vágyra költ;
Hogy csókot lopva eskjét meg ne szegje, |
Diána elbú sűrü föllegekbe. |
Ezüst sugárit rejti Cynthia,
Mig meglakol természet bűneér’,
Hogy égbül ily istenmintát lopa,
Alkotva téged a menny ellenére, |
Nappal nap, éjjel a hold szégyenére. |
Hogy megcsufolják ritka remekét:
Gyarló hibákkal a bájt elegyítve,
Rút torzítással tiszta szép tökélyt,
És rajta inség, őrjitő nyomor, |
Mint martalékján zsarnokul tipor. |
Dühöngő téboly, mérges döghalál,
Agyat maró kór, vérfölhevülés,
Háborgó hagymázt támasztó ragály:
– Természet ellen – undor és fekélyek |
– Mért tett remekké – összeesküvének. |
Egy percznyi harczban véget vet a bájnak;
Illat, zamat, szín és mindannyi báj,
A mint imént még annyin bámulának,
Pusztúl, enyész és rögtön száll tova, |
Mint dél-sugártól olvad bércz hava. |
Fásult apácza, Vesta őrző szűze,
A ki a földi faj vesztére várva
Minden fiú- és lánysarjat kiűzne:
Legyen pazar, mint égi éji lámpa |
Olajt adózva fénylik a világba. |
Mely ivadékod’ nyeli bé magába?
Joggal igényli tőled azt idő,
S te visszafojtnád a sötét homályba?
Oh a világ is megutálna téged, |
Ily szép reményt hogy szétdul büszkeséged! |
S ez iszonyúbb mint belviszály hada,
Mint az öngyilkos kétségbe esett kéz,
Mint önfiát mészárló bősz atya.
Elásott kincsen dúló rozsda van, |
Míg új aranyt szül a használt arany.” |
Az elkopott, a régi dalra kezdesz.
Csókot hijába adtam hát imént?
Ár ellenében mind hijába küzdesz
Az éjre, kéj rut dajkájára; téged |
Csak meggyülöltet mindinkább beszéded! |
S beszélne mind ez egynél bűvösebben,
Mint búja sellő zöngvén éneket:
Nem kapna választ csábszó a fülemben;
Tudd meg, szivem vár ott fölfegyverezve |
És semmi csalfa hangot nem ereszt be, |
Be ne lopózzék a csábos zene;
Szegény szivem meg lenne rontva, tépve,
Felüdülést ágyán sem érzene.
Nem, nem! kesergni nem kiván szivem, |
Egyedül alszik s alva megpihen. |
Veszélybe síma ösvények vezetnek;
Nem szerelem a gyűlölt, élved az:
Kitárni keblét bármely idegennek;
Czélod: tenyészet. Oh szép ürügy ez, |
Midőn az ész kéj kerítője lesz. |
Nevét mióta ronda kéj bitorlja,
S a szüziesség színét öltve képe
Sok üde bájnak lett bemocskolója,
És megrabolja, rontja zsarnokúl, |
Mint gyönge sarjon hernyó rágva dúl. |
De vihar a kéj s nincs napfény vele;
Örökre ifju szerelem tavasza,
A nyár felén már jő a kéj tele;
Meg nem csömörlik az és színigazság, |
Tobzódva hal meg ez s merő hazugság. |
Avúlt a tárgy és oly ujoncz a szónok.
Szivem boszús, arczom szégyentül ég.
Bocsáss, megyek, s nem tréfamódra szólok.
Mely buja ajkad hallgatá: e fül |
Ily nagy bünéért ime már hevül.” |
Karjából, mely őt kebelére füzte.
Sötét sürűn át haza siet ő,
Szegényt kinok közt hagyván ott feküdve.
Mint hulló csillag égről lelövell, |
Vénus szeméből akként tűnik el. |
Néz a hajóra szállt barát után,
Míg eltünik a vad hullámok árján,
Ormuk ha már a felhőt éri tán:
Igy burkolá be kegytelen sötét |
Éjárny az ifjat, szeme gyönyörét. |
Egy ékkövet, egy drága súgarut,
S az éjutas is, gyanús erdőn belül
Ha hirtelen fáklyája kialudt:
Háborgva így küzd, nem lelvén magát |
Elvesztve útja szép őrcsillagát. |
Szomszéd odúk mind fájó panaszit
Utána zúgják, mintegy fölriadtan:
A szenvedély tompán viszhangozik.
„Oh jaj nekem! oh százszor jaj!” kiált, |
S ismétli százszor száz viszhang jaját. |
S a rögtönzött dal oly bús, gyászoló,
Mint lesz rab ifju s vén a szerelemtül,
S ez mint bohón bölcs s az bölcsen bohó.
Dalának folyton jaj a vég szaka, |
S utána zúgja viszhangok kara. |
Mert szeretők órái hosszuak;
Hiszik, mi nékik élv s öröm vala,
Abban mások is velök tartanak;
Gyakorta kezdett bőszavu meséik’ |
Nem végezik, s nem hallja senki végig. |
Üres viszhangok mind, élődiek,
Sipító szolgák, készen felelők,
Hizelgve vendég kedvszeszélyinek;
Ha ő igent mond: visszafelelik; |
Ha nemet: ezt is; mind egy az nekik. |
Magasra fölszáll nedves fészkiböl;
Ébred a reg s hó kebléről kiindul
A nap, egész fönségben kelve föl:
Dicsően a világon áttekint, |
S ég czédrus és bércz arany fényekint. |
„Sugárzó isten, minden fény ura!
Tetőled kapja csillag, égi láng,
Hogy tündökölve gyúl ki sugara;
Ám túlhalad föld egy szülöttje téged, |
S mind földnek adsz te fényt, adhatna néked.” |
S azon tünődik: ifja még se jő!
Holott a reg is már-már múlni kezde;
A kürt szavát s eblármát lesi ő.
Egyszerre hallja a vidám rivalgást, |
S indul legott a zaj felé szaladvást. |
Öleli, arczát csókolván a másik;
Ez, hogy megálljon, czombját fonja át,
S ő mind lerázza cserjék karolásit.
Igy megy üsző, ha duzzadt tőgye fáj, |
Szoptatni borját, mely rejtekbe’ vár. |
Fölriad erre, mint ki rút kigyót lát
S megrémül ettől, borzad és remeg,
Ha vészgyürűkben fekszi által útját:
Ugy a szorongó szűkölés zajátul |
Egész valója megdermed, elámul. |
De büszke arszlán, bősz kan, durva medve.
A lárma hajsza egy helyben marad,
S föl-fölvonyít az ebcsapat ijedve.
Látván a szörnyet, egyik vár a másra, |
Nógatva egymást első támadásra. |
S azon keresztül meglepett szivéhez;
Ijesztő aggály ront rá s borzadály,
Zsibbad agyában minden a mi érez;
Mint hadsereg félénk vezér alatt, |
Nem mer megállni, rútul megszalad. |
Majd bátorítja dúlt érzékeit:
Csak dőre tévely, ál képzelme szülte,
Hogy valamennyit aggály fog el itt.
És kéri: többé ne remegjenek… |
De ím az űzött kant pillantja meg. |
Mint mikor össze vér és tej vegyül.
Megborzad újra minden izma, teste,
Tébulva futkos minden czél ne’kül;
Most erre ront, majd arra visszatér, |
Korholni a kant gyilkos tettiért. |
A mely uton ment ismét visszajő;
Mohón siet s megint megáll hijába;
Ugy tesz miként a mámoros velő:
Meggondolásból a ki mit se gondol |
És mit se végez csupa sok dologbol. |
A bokor alján; kérdi: hol ura?
Nyalja sebeit egy másik amottan
– Legjobban ír mérges fog marásira –
És csak mogorván kuczorog s vonyítva |
Felel, midőn őt Vénus megszólítja. |
Szünvén a rút fülbántó orditás;
Üvöltve orrát égre forditá,
Felelve rá itt egy s ott újra más.
Lecsüggő farkkal a földet verik, |
Vérezve rázzák tépett füleik’. |
Ritka csodákon, tünemény-jelen,
Döbbent szemekkel hosszan rája bámul,
S eltölti jósló rémes sejtelem:
Igy fúl el ő is ama gyász-jelekre. |
S szól a halálhoz, ismét föllihegve: |
Szerelem átka! – igy kezd káromolni –
Ádáz kisértet! mily kedvet találsz
Az ő lehét és báját megrabolni,
A ki míg élt a rózsának adott |
Szinragyogást, ibolynak illatot. |
Nem lehetett, ha láttad bájait.
De mégis! Oh hisz nincs neked szemed,
Vaktában hullnak bősz csapásaid;
Czélpontot aggkor, s ím álnok nyilad |
Téveszti czélját s kisded szivbe hat. |
Hatalmad elvész hangja hallatára.
A párkák is megátkoznak ezér’,
Gyom helytt virágot tépsz szavok daczára.
Szerelmi nyil kellett voln’ őt hogy érje, |
Nem ében dárdád, melylyel meglövéd te. |
Mi hasznod, rám ha súlyos gyász borúlt?
Örök homályt szemére mért borítasz?
Hisz látni más szem is attól tanúlt.
Természet ím már nem néz félve rád, |
Legszebb müvét mióta szétdulád. |
Pillája, s mint zsilip-zár fogja föl
A tiszta árt, mely tünde két arczárul
Most bájos keble völgyibe ömöl.
Ám áttöri ezüst özön zsilipjét |
S erős folyással azt kinyitja ismét. |
Szemben könyű, könyűben szem ragyog;
Két kristály látja egymás búbaját,
Majd fölszáritják nyájas sóhajok;
De, mint borúlt napon szél és eső: |
Száraz sohajra új köny árja jő. |
Versengve: melyik illik fő bujához;
Az ép jelen kín látszik legnagyobbnak,
Mindegyik érzés úgy munkál, csatároz,
De egy se győz; majd mind egy árba forrván |
Mint sok felhőből alakúl egy orkán, |
– Nem édesebbek dajka éneki! –
S a rémet, mit félelme alkotott,
Most új remények hangja űzte ki,
S a kedv, mely őt vidítva ébredez, |
Hizelgve szól: Adónis hangja ez. |
Mint gyöngyöket magába foglalá,
S ha olykor egy fényes csepp még lehull,
Az arcz föliszsza, nem esik alá
A ronda földre, melynek arcza ázik, |
S mely még csak ittas, bár megfúlni látszik. |
Nehéz hitű vagy, s bárki elhitet.
Búban, örömben folyton túlozasz,
S kétség, remény csuffá tesz tégedet:
Egyik hizelg valószinűtlenül, |
Megöl a másik rögtön, ok ne’kül. |
Adónis él, mért szidná a halált?
Nem nyelve volt, mely elgyalázta őt,
Sőt rút nevéhez dísz czimet talált:
Királyi sirnak híja, sírkirálynak, |
Minden halandó legfőbb kényurának. |
De megbocsáss, hogy első rémületben
Látván a vadkant, bőszülten komort,
A ki nem ismer irgalmat, kegyetlen:
Ekkor, szelid Árny! hogy valót beszéljek – |
Félvén szerelmem’ – gúnynyal szennyezélek. |
Láthatlan úr te! rajta töltsd boszud;
Ő bánta, a szörny, én csak őt követtem,
Ő volt, ki rólad rágalmat hazudt.
Kétnyelvü a bú, s tíz nő esze nélkül: |
Két nyelvet a nő nem bir tartni fékül.” |
Szépítni kezdi a hamar gyanút;
És hogy soká virúljon még e szépség,
Hizelgni a halálnak megtanúl:
Sírboltot, szobrot, emlékkövet emlit, |
Dicsőjtve fenen hírét, győzedelmit. |
Mily balga: sirni megholt kedvesemhez,
Ki él s nem is hal meg míg szétbomoltan
A földi nemzet végképen ki nem vesz:
Mert ő ha meghalt, a báj van megölve; |
S ha halva a báj, új zür éje tör be.” |
Mint kincses útas rablótelt vidéken;
Mit föl se vesz tán még se fül, se szem:
Szived evődik gyáván kicsiségen.”
Fölzúg e szóra víg tülök zaja, |
S ő felszökell, ki oly megtört vala. |
Még fű se hajlik, oly könnyen lebeg;
De míg rohan, fut – hah! boldogtalan! –
Vadkan levágta ifját látja meg.
Oh gyilkos látvány! szeme éjbe vész, |
Mint nap elől ha csillag elenyész. |
Ijedve vissza héj-odvába mászik;
Nem egyhamar bú a szabadba újra,
Ben meghuzódván, árnyban ül sokáig:
A vér-látványra szeme igy buvék be |
Feje sötét, mély rejtek-üregébe. |
Ám rendelkezzék a ravasz velő,
Ki őt tovább is éjbe fedezi,
Hisz a mit itt lát az csak szívölő;
S ki, mint ijedt király a trónusán, |
Felzokog a szem-hiradás után. |
– Mikéntha a szél mélység börtönében
Küzködve föld alapját rázza meg –
S fagyos ijedtség vesz erőt a népen:
E minden tagját dúló háborúra |
Sötét ágyából fölkel szeme újra. |
A sebre, mely a kan marása volt;
Gyöngéd csipője tiszta liljomára
Seb sirta könyek biborárja folyt:
Körül virág, fű, gaz, fa levele |
Vérét lopá s együtt vérzett vele. |
Fejét fél vállra függeszté alá,
Némán vivódik őrült indulatban:
Nem halhatott meg, nem halt! gondolá;
Elfúlva hangja zsibbadásba veszve, |
Hogy sirt előbb már, gyötri ez az eszme. |
Három sebet lát káprázó szeme;
Korholja s tiltja, hogy torzítva lásson
Több sérvet ott, hol egy se kellene;
Kettőzve látja arczát, mindenét: |
Mert vét a szem, ha a velő setét. |
S im halva itt kettő is, két Adón!
Sohajom elfogy, könyem elapad,
Égő tüz a szemem, szivem meg ón:
Szív súlyos ólma, olvadj szemtüzén! |
Tűz cseppü vágytól igy enyészszem én.! |
Megnézni méltó arcz maradt-e élve?
Kétkedni tudsz még múlt s jövő kecseddel?
Kinek szavában zeng most zene élvre?
Kedves virágok színe üde bár, |
Ő vele élt s halt a valódi báj. |
Csókotokért a szél s nap nem eped;
Nincs bájatok, nincs félni hát alap;
Kifütyül a szél, a nap kinevet.
Ah! míg Adón élt, metsző szél s a nap |
Meglopni báját lesben álltanak. |
Alá tekinte kandi napsugár,
Lefújta s játszott fürti közt a szél,
Míg nem Adónis sirni kezde már;
Majd a fiúval szánást érezők |
Szárítni könyét versenyeztek ők. |
S meg ne ijeszsze: arszlán rejtve jára;
Ha kedvtelésből dalla éneket:
Tigris figyelt szelídülve reája;
Ha szólt: a farkas zsákmányt eleresztve |
Az nap juhnyájat többé nem ijeszte. |
Körül sürögték az arany halak;
A madarak ha látták: elragadtan
Majd dalra keltek, majd meg hoztanak
Epret, cseresnyét, így etetve őtet, |
Bájával tartván ő az ehetőket. |
Ki földre nézve csak sírt, kútat ás,
Nem látta őt díszében bájosan:
Mutatja ez a nyájas fogadás!
Ha látta arczát, tudom, agyara |
Véletlen ölt csak, csókot akara. |
A kanra sujtott gerelyének éle;
Nem is fené rá agyarát amaz,
Csókkal kivánt ő megbékülni véle,
S szaglászva mellén, csupa szeretetbül, |
Véletlen vágta ágyékát keresztül. |
Hogy csókolás közt már előbb levágta.
Meghalt s övével ifju szép korom’.
Hajh! meg nem áldá: ez most éltem átka.”
Lerogy e szónál ott álló helyébe’ |
S aludt vérével arczát szennyezé be. |
Kezét szorítja: „Oh milyen hideg!”
Fülébe sugdos fájdalom szaván:
A gyász igét nem hallja holt ideg;
Fölnyitja aztán zárt szemhéjait: |
Kiégve két mécs szállt homályba itt. |
Bennök magát! Nincs ott több viszsugár;
Kihalt a nem rég tünde fényerő,
Minden hatalmat bájok veszte már.
„Boszúmra történt oh! világcsoda |
Hogy ég a nap még, fényed bár oda. |
Szerelmet eztán búbánat kisér,
Követni fogja féltés, fájdalom,
Édes kezdetre fanyar véget ér;
Mindig fonák-viszásan fűzve-kötve, |
Kinjával föl ne érjen összes üdve. |
Hervadva hullljon alighogy kikelt;
Aljába méreg, méz legyen föle,
S leghűbb szemű se lássa meg a cselt;
Bármily erőset gyöngévé tegyen, |
Bölcs néma, bárgyu szónokká legyen. |
Tánczolni kóros aggastyánt tanítson,
Bámész ripőköt epedővé tégyen,
A dúst kifoszsza, koldust gazdagítson,
Dőrén szelíd most, majd őrjöngve vad, |
Vén ifjuvá tesz, vénné ifiat. |
S ne féljen ott, hol nem kell bíznia;
Könyörü légyen s majd túlszigorú;
Lássék igaznak, hol gazul csala;
Hol legmosolygóbb, ott legyen galád; |
Félénkké hőst, hőssé tegyen pulyát. |
S legyen ok, hogy vészhadak dúljanak,
Kész szítni minden forrongást, gyanút,
Miként tüzet a száraz gyúanyag.
Halál dulá föl zsönge szép szerelmem’: |
Ne légyen üdv hát a leghőbb szerelmen!” |
Szeme elől mint pára oszla széjjel,
És vériből, mely szétomolt a földre,
Bibor virág kél tarkázott fehérrel,
A halovány arcz s a vér képeül, |
Mely hószinén kerek csöppekben ül. |
Vélé, Adónis lehe száll reá;
Kelyhének otthont kebelén ada,
Ha őt magát már sír elragadá.
Letöri szárát s onnan folyni kezd |
Zöld nedü csöppje: könynek nézi ezt. |
– Édesb atyának édes sarja te! –
Kis búra is hogy szeme könye folyt;
Elzárkozottság volt természete,
S tiéd is az. Ám tudd meg: e sziven |
Ép ugy hervadhatsz mint ott, vériben. |
Vérrokonáé most, tiéd e jog;
Nézd itt e bölcsőt, itt pihenj, jere!
Ringatva éj-nap szívem verni fog;
S, kedves virág! nem múlik pillanat, |
Hogy rád ne hintsem forró csókomat.” |
Siet befogni hó-galambjait;
Könnyen lebegve föl, magasra hágott,
Gyors kocsijával levegőt hasit;
Paphos felé tart, hogy elzárkozottan |
– Igy végezé el – s rejtve éljen ottan. |