Irodalmi műfajai hasonló változatosságot tükröznek. Az ötvenes évek elején tanulmányaival, kritikáival tűnt föl, ezeket gyűjtötte egybe Indulatos utazás (1957) című kötetében. Következő könyve azonban már novellagyűjtemény volt (Párbeszéd a szenttel, 1960), s ettől kezdve újabb és újabb könyveinek egyre nehezebb megállapítani valóságos műfaját: tanulmányokat, kritikákat, publicisztikai írásokat közöl bennük. Nyomozás (1970) című drámagyűjteményének például csak egyik felét képezik maguk a művek, a kötet másik felét a róluk írt emlékezések alkotják. Megjegyzendő az is, hogy e kötetek gyakran csak részben tartalmaznak újabb anyagokat; Abody szívesen közli újra régebbi műveit is, mintegy új kontextusba helyezve őket. A szépirodalom és az irodalmi kritika mellett szívesen foglalkozik zenekritikával is, elsősorban az opera műfajában. "Műfajtalan" író tehát, s ezt maga is vállalja, mikor egy helyütt így ír: "Nem leltem szabályos és egyetlen műfajomra még mindig? Nem is nagyon akartam." Vagy másutt, a Nyomozásban: "… az arányérzék, a gótikus formatervezés sosem volt erényem. (Ma sem az: e könyv végleges, perdöntő bizonyítéknak tűnik.)" Eddigi munkásságának mégis ez a formátlanság, műfaji változatosság az igazi érdekessége. Abody szabályos, műfajilag meghatározott művei ugyanis kevésbé fontosak és értékesek, mint az ezek között születő vegyes műfajú írások. Az a különös karakterisztikuma munkássága egészének, hogy legtöbbször a mű tárgya jelentéktelenné, érdektelenné válik, míg szerzőjének viszonya e tárgyhoz elsődleges jelentőségűvé lép elő. E viszony, a személyiség és gondolkodásmódja kerül előtérbe, s a tárgy mindehhez csak a hátteret, az apropót szolgáltatja. Abody – mint több helyütt is megjegyzi – "szellemi önéletrajzot" ír.
Első könyve, az Indulatos utazás is tükröz már valamit ebből a sajátos felfogásból, noha műfaji értelemben ez a kötete a legegységesebb. Az 1953 és 1956 között született írások nagyobb része tanulmány, kritika s ezeket egészíti ki néhány publicisztikai mű, vitairat. Értéke, hogy a művek központi gondolata, sajátsága a sematizmus és a dogmatikus irodalomszemlélettel való szembenállás. Különös érzékelhető ez a Darvas Józseffel (Túllicitálásról és ellenállásról) való polémiában vagy a Horváth Mártonnal vitatkozó írásában (Hozzászólás a platform-vitához) Az általánosabb, az irodalom és az irodalompolitika átfogóbb kérdéseivel foglalkozó cikkek mellett a legerőteljesebben érvényesül ez a szemlélet a Juhász Ferenc költészetét elemző tanulmányaiban (Juhász Ferenc újabb költeményeiről, Még egyszer a Juhász-kérdésről), ahol is a költő korai, népköltészeti ihletésű lírája után kibontakozó útkeresését veszi védelmébe, méghozzá nem politikai-ideológiai, 1103hanem elsősorban esztétikai-poétikai szempontokat véve figyelembe. Abodynak ebből a korszakából alighanem ez a tanulmánya az, amely maradandónak bizonyulhat. A tanulmánykötetre jellemző azonban, hogy szó- és fogalomhasználatában igen sokszor a korabeli szellemi állapotokat tükrözi, maga is – ha az uralkodó jellegtől eltérően is – egyfajta leegyszerűsített gondolkodásmódhoz ragaszkodik. Tettenérhető ez abban is, hogy a szellemes, olykor csípős megfogalmazásokat rendre elnyomja a túlzottan nagy apparátussal való munka, a túláltalánosítás, ideologizálás. Jellemző ebből a szempontból a Csohány Gabrielláról szóló cikke, amely amellett, hogy a szóban forgó verseskötetről bebizonyítja gyengeségét, az adott személyt és művét úgy kezeli és bírálja, mint jelentős alkotókat és életművüket szokás (Csohány Gabriella: Dal az emberekről). Későbbi, nem szépirodalmi gyűjteményei (Saulus vagy Paulus?, 1968; Félidő, 1973) már jóval eklektikusabbak: nagyobb részüket adják a riportok, publicisztikus írások a legkülönfélébb témákról. Ezekben – s a kötetek karakterét is ezek alakítják ki, határozzák meg – már Abody személyisége és életrajza a fontosabb, még akkor is, amikor például Déry Tiborról vagy Füst Milánról ír (Levél a szerkesztőnek, A gondolkodás látványa). E vegyes műfajokhoz igazodva a hangvétel oldott, szubjektív, megerősödnek a szemléletében mindig is jelenlévő hajlamok a groteszkre, szatírára, megszaporodnak a szellemes, ám nem mindig mélyen szántó észrevételek. Ebben az időszakban, a hatvanas években alakul ki véglegesen Abody "műfajtalan" műfaja. Szépirodalmi alkotásai sorát a Párbeszéd a szenttel címmel novellagyűjtemény nyitja, melynek egyes darabjai – három kivétellel – 1956 után, az évtized végén születtek. Jobbára értelmiségi környezetben, értelmiségi szereplőkkel játszódnak az egyes történetek, melyeket írójuk mintegy a történelem szálára fűzött föl. Ez a kronológia az 1930-as évek Magyarországától közvetlen az 1956-os tragédiát követő időszakig tart. Úgy is mondhatnánk, a novellák egy része – a harmincas éveket és a háborút idézők – történelmi alkotások, hiszen olyan világot idéznek, melyről Abodynak semmi, vagy csak nagyon kevés közvetlen élménye ehetett. Mivel e művek a valóságábrázolás szándékával készültek, epikai hitelük az élményszerűség hiánya miatt sokszor erősen megkérdőjelezhető. Ugyanezen ok miatt a külsőre realista színezetű írások valójában inkább a példázatosság felé hajlanak (Párbeszéd a szenttel, Lélekvesztőn). Hasonló tapasztalható néhány, az elbeszelés jelenében – tehát az ötvenes években játszódó – novellában is (Orvosságok). Ezekben a művekben Abody morális kérdésekre keresi a választ, legtöbbször az emberi helytállás és tisztesség fokozatait, különféle módozatait járva körül. Elbeszélői világában modellszerű szituációkat hoz létre. Van azonban a novelláknak egy csoportja, amely eltér a korábban említett művektől. Jellemzőjük a hiteles anyagkezelés és atmoszférateremtés, oldott hangvétel, s a groteszkre, szatírára fogékony szemlélet. Az epikai szituációk jobbára apró mindennapi tényekből alakulnak ki, s ezekben Abody biztosan mozog. A morális vizsgálódás csak e hétköznapi, furcsa történetek mögött húzódik meg, nem billentve ki a novellát a példázat felé. Nem véletlen, hogy a Mindent bele! (1970) című kötetébe – melyben humoreszkjeit, szatirikus írásait, karcolatait, apró útirajzait gyűjtötte össze – mind az öt novellát újra fölvette (Ajándék, Kölcsön, Szerelmes szép délután, 1104Izgalmak, Sok csomag), kiegészítve őket még két, hasonló hangvételű művel ( Véradás, Életmentés). Az újabb kötet bizonyítja, hogy Abody a novellaműfajban akkor nyújt irodalmi értéket, amikor eredeti szemléletéhez, a szellemes, groteszk, szatirikus világlátáshoz hű marad. A Mindent bele! többi írása viszont publicisztika, érdeklődést legfeljebb azzal kelthetnek, hogy rávilágítanak szerzőjük sajátos gondolkodásmódjára, arra a viszonyra, ahogy tárgyát kezeli. A kötetben két rádiójátékot is publikált (Szegény jó Billy, Hatszázöt kísérlet), ezek azonban a Nyomozás című drámagyűjteményében is megjelentek, ugyanabban az évben.
Drámai műveiről ugyanaz mondható el, mint novellisztikájáról; nagyjából ugyanazoknak a problémáknak a megfogalmazásai vagy újrafogalmazásai (a Lélekvesztőn című novella drámai átirata Lélekvesztő címmel). E művek általában korrekt munkák, ám az igazi drámai erő hiányzik belőlük. A gyűjteményből a Császárné új ruhája című alkotás emelhető ki; szatirikus hangvétele, ötletes felépítése a régi mesét parafrazeálva az ötvenes évek hiteles torzképét adja. A kötet igazi érdekességét azonban a művek közé iktatott visszaemlékezések jelentik; ezekben Abody nemcsak drámái születési körülményeiről ír, hanem az adott kor sokszor vázlatos képét is megrajzolja. Kortársairól, például Czibor Jánosról, kapcsolatairól, barátságairól szól: tulajdonképpen önéletrajzot ír, melyet a drámák olykor-olykor csak félbeszakítanak. Igazi műfajának éppen ez a "beszélgető", emlékező önéletírás nevezhető. Ezekből egy nemzedék – az ötvenes évek elején-közepén indult írók – sorsa, lehetőségei és veszteségei, tragédiái is kibontakoznak. Abody szerteágazó munkásságának egésze korántsem tudja e nemzedék életét úgy és olyan erővel ábrázolni, mint például Csurka István a Ki lesz a bálanya? című drámájában, de szimbolikus értékű, hogy a mű egyik szereplőjének modellje éppen Abody Béla volt.