Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
Dacára annak, hogy 1618-ban a háborús felek hadműveleteiket elég lanyhán folytatták, azok és egyéb kellemetlen viszonyok – pénzhiány, fertőző betegségek stb. – annyira kimerítették és leapasztották az egymással szemben álló seregeket, hogy azok csak jó későn foghattak hozzá a tavaly félbemaradt hadműveletek folytatásához. Ezek kiinduló pontján a császári sereg két csoportban állott; az egyik a gyengébb, Buquoy alatt Budweisnál, azzal a rendeltetéssel, hogy a cseheket féken tartsa, sőt ha lehet, döntő támadással tönkre tegye; a másik, jóval erősebb, Iglaunál, hogy onnan vagy Buquoyval egyetértőleg és azt támadólag kezdje meg hadműveleteit, vagy a már szintén erősen okvetetlenkedő morvák ellen lépjen fel támadólag. A két csoport együttes ereje mindössze 13.000 emberre zúgott. Jóval cifrább volt ennél a csehek és szövetségesük kiinduló helyzete, három egymástól 125–150 kilométernyi távolságban álló csoportban, melyek közül az egyik, Thurné, Bécs torkát szorongatta; a másik, Hohenhlohe parancsnoksága alatt, egészen kedélyesen a Buquoy-csoport tőszomszédságában telelt és tavaszolt s számottevő túlereje dacára (8000 ember csak fokozatosan kiegészülő 5000-rel szemben) még csak nem is gondolt támadólagos fellépésre s végül a harmadik, 4000 főnyi Mansfeld-csoport egészen május végéig állott tétlenül Pilsennél, hogy aztán végre a Hohenlohe-csoporthoz csatlakozva, valamihez hozzáfogjon. A három csoport ereje a Brünn tájékán már szintén megalakuló 4000 főnyi morva csoporttól eltekintve 20.000 emberre rúgott. Az utóbbiakat is beleszámítva, a cseh-morva erők összege majdnem kétszeresét tette ki a császári sereg valóban gyenge létszámának. E szerint úgy számerő, mint a hadászati helyzet tekintetében kétségkívül a csehek voltak előnyben, egyrészt mivel máris Bécset körülzárva tartották, másrészt mivel bármikor számottevő túlerővel vethették magukat a Buquoy-csoportra, anélkül hogy előbb a Mansfeld-csoport beérkezését be kellett volna várniok. És e helyett mégis Buquoy volt az, aki a hadműveleteket megkezdte, azonban nem a sokkal erősebb Hohenlohe-csoport megtámadásával, hanem hogy Moldauthein-nél elhelyezkedve, a két ellenséges, csoport egyesülését megakadályozza. Minden esetre feltűnő, hogy a sokkal erősebb Hohenlohe bántatlanul tűrte Buquoy elvonulását, minek megtörténte után ő ahelyett hogy az elvonuló és a Mansfeld csatlakozását veszélyeztető Buquoyra vetette volna magát, valóban kicsinyes hadműveleti célt, az ellenség által elhagyott Budweis megvételét tűzte maga elé, ami természetesen nagyban megkönnyítette Buquoy további határozottan ügyes és remek eredményt is produkáló magatartását. A zablati győzelem hadműveleti és harcászati előkészítése és végrehajtási módja valóban dícséretére válik a császári hadvezérnek s nekünk magyaroknak jól esik az a tudat, hogy ennek a szép győzelemnek magyar csapatok is tevékeny részesei voltak. Különösen szép és helyes volt Buquoynak ama elhatározása, hogy eredeti moldautheini hadműveleti irányát és célját megváltoztatva, Netolitznak vett irányt, hogy onnan meglepőleg oldalba foghassa a menetét Protivinból tovább folytató ellenfelét. A meglepetés ugyan nem sikerült, mert Mansfeld még kényelmesen, céltudatosan, saját tetszése szerint állíthatta fel Gross-Zablatnál csapatjait, de azért a császári sereg s annak keretén belül a magyar lovasság oly elan-nal látott hozzá feladata megoldásához, hogy annak jól megérdemelt jutalma az ellenséges csoport teljes tönkreverése lett. Sőt mi több, ennek a legkisebb csoportnak a balesete egy csapással a másik két seregcsoport további működését is teljesen megbénította; a közelben volt, számra nézve a Buquoyénál jóval erősebb Hohenlohe-csoport fejnélkül állott félre az útból, Thurn pedig Bécs mellett kiválóan kedvező hadászati és harcászati helyzetét feladva, hanyatt-homlok rohant vissza, hogy a kishitűvé vált Hohenlohe-csoportba új lelket verjen. Ennél szánalmasabb képet alig képzelhetünk el magunknak és ezt a gyönyörű eredményt Buquoy mindössze 5000 főnyi, de erős és céltudatos akarattal vezetett kicsiny seregcsoportjával vívta ki.
Már sokkal kevesebb ügyességgel és szerencsével működött Buquoy vezértársa, Dampierre, a vele szemben kezdeményezőleg és ügyesen fellépő Teuffenbach-al szemben, bár a császáriak a hadiszínhely e részén a letárgyalt események folyamán kettős túlerővel is rendelkeztek. A különben bátor és rutinírozott Dampierre ez egyszer alaposan elvetette a sulykot. A kezdő sikeren vérszemet kapva, könnyelműen, csupán hadának egy részével követte a visszaszorított ellenséget, mely a kedvező alkalmat kihasználva, gyors visszavágással válaszolt, aminek nem is maradt el az eredménye. Csakhogy ez az eredmény az üldözés elmaradása miatt nem lehetett sem elég nagy, sem elég tartós, de elvégre Teuffenbach nagymérvű óvatosságát az ellenség túlerejére való tekintet is indokolttá tette némileg s így Dampierre végeredményben mégis elérte célját, Lundenburgot.
Ilyenformán a császáriak helyzete augusztus közepe táján eléggé jónak volt mondható. Ekkor kapcsolódott be a Habsburgok és a csehek között már másfél év óta dúló háborús bonyodalmakba kiválóan fontos új tényező gyanánt Bethlen Gábor közbelépése, mely máról holnapra döntő fordulatot idézett elő a hadműveletek további kialakulása tekintetében. Az eddig oly szép sikerrel működött Buquoy odahagyja a számára dús babérokat termett cseh hadiszínteret és Morvaországba siet, hogy a most már nemcsak a morvák, hanem Bethlen részéről is fenyegetett vezértársának, Dampierre-nek segítségére lehessen. Nehogy útközben Hohenlohe és Thurn egyesített seregcsoportjába ütközzék, seregét mindenekelőtt nagy kerülővel Csehország legdélibb részébe, Rosenbergig vezeti le* és azt az egyesült Thurn–Hohenlohe sereg, melynek parancsnokát a szeptember 18-án a főparancsnokság átvétele végett Morvaországba rendelt Thurn eltávozása után Hohenlohe vette át, összetett kézzel tűri és csak jó későn szánja el magát az elvonuló ellenségnek nem annyira üldözésére, mint inkább tisztes távolban való követésére. Ennek azonban nem annyira Hohenlohe, akiben állítólag végre mégis föltámadt a támadólagos szándék, mint inkább alárendelt csapatjainak engedetlensége és féktelensége volt az oka.* De bármint lett légyen is a dolog, a cseheknek ez a működése sajnálatosan szomorú képet nyujt hadra- és harcratermettségükről. Pedig úgy Hohenlohe, mint Turn meg voltak győződve, hogy egyelőre legkiválóbb feladatuk abban áll, hogy Buquoy és Dampierre egyesülését megakadályozzák.*
Ehhez Gindely id. m. II, 275. old. a következő megjegyzést fűzi: „Inden Buquoy seinen Marsch nach Rosenberg einschlug, wählte er jedenfalls nicht die kürzeste Linie, um sich mit Dampierre, der bei Lundenburg stand, zu vereinigen und den allfälligen Anschlägen der Ungarn zu begegnen. Er lief Gefahr, dass ihm die böhmischen Truppen, die sich Weseli näherten, wärend er in Rosenberg stand, und die dadurch eine beträchtlich kürzere Strecke nach Lundenburg zurückzulegen hatten, zuvorkommen und an der so wichtigen Vereinigung hindern würden. Jeder andern Armee gegenüber hätte er sich wohl dieser Gefahr nicht ausgestzt, nur bei seinen bisherigen Gegnern durfte er es wagen, zuerst seine böhmischen Positionen zu sichern und dann erst sich nach Lundenburg zu wenden. Seine übermüthige Zuversicht wurde nicht bestraft, denn Hohenlohe hatte eben so wenig einen Begriff von der Kostbarkeit der Zeit, wie von der Art und Weise dem Gegner zuvorzukommen . . . Er beschränkte sich darauf nach Neuhaus vorzurücken und zu warten, bis ihm der Gegner den Weg weisen würde, den er wollte ihm wohl folgen, aber keineswegs zuvorkommen.”
Gindely írja id. m. II, 272. old.: „Da Thurn schon am. 18. September nach Mähren abgereist war, um den ihm angetragenen Oberbefehl über die dortige Armee zu übernehmen, so führte, da sich Anhalt noch nicht bei dem Heere eingefunden hatte, Hohenlohe den Oberbefehl über die böhmische Armee und dieser wollte in der That die günstige Gelegenheit benützen, dem Feinde nacheilen und ihn angreifen. In diesem vielverheissendem Augenblicke sagten ihm aber die sämmtlichen Truppen den Gehorsam auf und erklärten nicht früher ihre Stellungen verlassen zu wollen, als bis ihnen der versprochene dreimonatliche Sold ausbezahlt werden würde.” Majd alább így folytatja Gindely: „Man muss es zur Schande der Directorial-Regierung sagen, dass immer nur Drohungen und die unmittelbare Gefahr sie an ihre Pflicht erinnerten, für die nöthigen Geldmittel zu sorgen.”
Ez értelemben írta Thurn október 5-én a prágai direktoroknak: „Wahrlich, sollten die Läger von Dampierre und Buquoi sich conjungieren, so bliebe ich wohl, menschlicher Weise nach zu reden, perduto. Aber Gottes Verheissung ist gross, der thut Wunder. Es hat auch der General Franz Redai den Befehl, meiner Ordinanz nachzuleben, mit 10.000 Mann zu mir zu stossen. Ich sauf heut wacker.” (Müller K. A., Das Söldnerwesen in den Zeiten des 30 j. Krieges, II, 57. – Londorp, Acta publica und schriftliche Handlungen etc., I, 857.)
Bethlennek a hadiszíntérre való beérkezésével a hadihelyzet még inkább a szövetségesek javára billent. Mielőtt azonban az ez által kialakult új hadihelyzet méltatásába fognánk, előbb az erdélyi fejedelem célkitűzéseiről és Nagyszombatig terjedő hadműveleteiről kell egyet-mást megemlítenünk.
Az 1618-ban lángralobbant nagy vallásháború eleinte tulajdonképpen csak a Habsburg-dinasztia és az ellene fellázadt csehek között támadt konfliktusnak látszott és talán senki se hitte volna, hogy ebből oly hosszantartó és utóbb majdnem egész Európát közelebbről érdeklő bonyodalom fog kialakulni. A háború második évében, 1619-ben annak lángjai már Magyarországba is átcsaptak, amelynek fellépésében és szereplésében a vezérszerepet Erdélynek nagyratörő fiatal fejedelme, Bethlen Gábor ragadja magához, aki a Habsburgok és a törökök között fennálló nagy versengésben magának és Erdélynek egészen új, az eddiginél fontosabb szerepkört akart biztosítani. Ebben a versengésben eleinte mint tudjuk, a törökök voltak az agresszívebbek, akik nemcsak egész Magyarországot, hanem Ausztria és a német birodalom legnagyobb részét is hatalmuk alá akarták hajtani. Utóbb, kivált a perzsa-háborúk okozta nagy vérveszteség folytán azonban a szultánok agresszívitása Európában mindinkább alábbhagyott s főtörekvésük immár csak meglevő birtokaik megtartására szorítkozott. Ezzel szemben a Habsburgok eleinte néhány balul végződött támadási kísérlet után nagyban és egészben véve inkább védekezésre szorultak, de abbeli törekvéseikkel soha sem hagytak fel, hogy ha már a törökök által elfoglalt magyarországi részeket nem lehet, akkor legalább Törökországgal lazább összefüggésben álló Erdélyt ismét visszanyerhessék, mi ellen viszont a konstantinápolyi körök tiltakoztak kézzel-lábbal. Vagyis még precízebben kifejezve, a nagy hódításokról kényszerűségből lemondott török kormányok európai állampolitikai főtörekvése eleinte odairányult, hogy Erdélyt is török birtokká megtéve, a nagy ozmán birodalom határa nagyban véve a váci Duna-könyök, a felső-Tisza mente és Moldva legészakibb pontja által jelölt vonalig kitolassék. Majd amikor ez a törekvés Erdélynek évtizedeken át tartó szívós ellenállásán hajótörést szenvedett, a konstantinápolyi körök már csak azt tűzték ki célul, hogy Erdély feltétlenül megbízható törökbarát fejedelem alatt önálló fejedelemséggé alakíttassék; ezáltal azt akarván elérni, hogy a ketté szakadt Magyarország soha többé egy fő alatt ne egyesüljön, nehogy a duna–tiszamenti hódoltsági területnek, mint kimondott török birtoknak fennállása Erdély, Felső-Magyarország és a Dunántúl felől egyidejűleg megindítandó koncentrikus támadás által veszélyeztessék. Ezzel szemben a mindenkori császár-királyok és a velük egyetértő magyarországi királyi kormányok azon fáradoztak, hogy a kettévált országot, Erdélyt és a királyi Magyarországot, újra egyesítsék, hogy ezáltal megfelelő erőre kapva, a törököt az ország területéről újból kiszorítani lehessen. Hogy az ezen ellentétes törekvésekből minduntalan származó fellángolások végre végkép megszűnjenek, eszelte ki Bocskay az általa a bécsi és zsitvatoroki béke révén szerencsésen tető alá is hozott nagy hármas kiegyezési műveletet. Ennél az ő elgondolása az volt, hogy a két nagy versengő fél, a Habsburgok és a törökök tartós jóviszonyba kerüljenek egymással és hogy közöttük közbeékelve a mindkettőjüktől függetlenített, de mindkettőjükkel szerződéses jóviszonyban álló erdélyi fejedelemség állandó ellenőrzője és szinte garantálója legyen a két nagyhatalom közötti megértésnek és háborús bonyodalmaktól mentes jó egyetértésüknek. Bocskayt korai halála meggátolta abban, hogy a bécsi és zsitvatoroki békék igéjét a gyakorlatban is minden enyészetnek ellenállni tudó egészséges és erős testté átformálhassa, gyenge utóda, a szertelen Báthory Gábor pedig egyáltalában nem értett hozzá, hogy a Bocskay által jól megalapozott épületet mindenféle viharokkal szemben is ellenállóvá tehesse; majd mikor a nagyon is törökbarát hírében álló Bethlen Gábor foglalta el Bocskay örökét, vele szemben oly magas fokra hágott a Habsburgok és a bécsi körök animozitása és bizalmatlansága, hogy az új fejedelem már nem igen gondolhatott arra, hogy Bocskay elgondolását mindenben magáévá tegye. Őt különben az utóbbi koncepcióját és békés hajlamát messze túlhaladó és fokozatosan mindig nagyobb arányokat öltő személyi és egyéni gondolatok és ambíciók is hevítették, amelyek nagyon is beleütköztek a Habsburgok érdekszférájába s így azokkal előbb vagy utóbb, de kenyértörésre kellett a dolognak kerülnie. Ez pedig igen nagy dolog volt és igen erős önbizalomra vall, hogy az ifjú fejedelem ilyen nagy fába bele merte vágni a fejszéjét, de ezt a fejszecsapást előbb alaposan elő kellett készíteni és az valóban remekül is sikerült neki. Első és legsürgősebb feladatának Erdély belső konszolidációját tekintette, amit főleg a szászok megbékéltetése révén el is ért. A következő lépés Bethlennek ama törekvésében nyilvánult meg, hogy a kapcsolt részeknek, a Partiumnak, Báthory Gábor halála után a királyi megbízottak által elfoglalt részeit ismét visszacsatolja Erdélyhez, mert ezek nélkül utóbbi egyrészt nyitva állott a királyi Magyarország felől jövő támadásra, míg viszont azok által kiegészítve, az erdélyi fejedelemség nemcsak politikai, hanem hadműveleti tekintetben is oly biztos bázisra tett szert, hogy annak birtokában már legalább némi megnyugvással foghatott hozzá nagy gondolatának, a Habsburgok megtámadásának eléggé kényes és veszélyes végrehajtásához. Hogy kiszemelt ellenfelét és annak politikai és katonai tanácsadóit lehetőleg sokáig biztonságban ringassa, ennek érdekében az ép oly ügyes, mint ravasz és furfangos fejedelem az ámítás és képmutatás oly erős eszközeinek alkalmazásától sem riadt vissza, amelyeket még az akkori, meglehetősen tág lelkiismeretesség fölött rendelkező diplomácia is utólag megengedhetetlennek minősített.
A nagy és nehéz feladatra való tekintettel Bethlennek terve sikeres végrehajtásához még külső segítség után is kellett néznie. E tekintetben helyzete nem volt valami rózsás. A konstantinápolyi körök, akiknek jóindulatára és támogatására elsősorban kellett támaszkodnia, utóbbi időben meglehetősen elhidegültek, úgy hogy a nagy vállalat megindítása, a „kitámadás” idején még örülnie kellett, hogy azok semleges jóakarattal szemlélik az ő hadbavonulását ama európai fejedelem ellen, akivel a szultán nemrég örökkétartó békebarátságot kötött volt. Erre nézve nyiltan kijelentették a Portán levő követeinek, hogy a szultán mindaddig nem bonthatja fel a Ferdinánddal kötött szövetséget, amíg Magyarország Ferdinándot végérvényesen meg nem fosztotta trónjától és más királyt nem választott magának. S amíg Bethlen megkoronázása befejezett ténnyé nem válik, a Ferdinánddal való törésről szó sem lehet.* Végre konstantinápolyi követeinek ügyessége révén legalább annyit ért el a fejedelem, hogy ismét biztosítottnak láthatta a Porta jóindulatát a maga számára, úgy hogy még török segélynyujtásra is biztosan számított, mire nézve azonban csakhamar elég érzékeny csalódás érte, mert tényleges török segélynyujtásra az egész hadjárat folyamán nem került a dolog.*
Gróf Mikó Imre, id. m. II, 269, 271, 278.
Reményteljes szívvel írta Bethlen 1619 augusztus 19-én, tehát közvetlenül Erdélyből való megindulása előtt, Thurzó Imrének Gyulafehérvárról, összhangzásban a Rákóczy Györgyhöz egy nappal előbb intézett levéllel (lásd a 148. oldalon): „És noha a magam viseléséhez képest látattam volna talán alunni in tali casu, de nem mulattam időmet haszontalanul, mert kegyelmeteknek egész magyar nemzetűl az török császárt (kit legszükségesbnek ítélem lenni sokra nézve) jó akarójává csináltam, onnét semmi hostilitást nem kell reményleni, sőt ingruente necessitate omnem opem et omne auxilium pro certo remélhetünk.” (Bethlen pol. lev. 122.) – Épily reményteljesen ír Széchy Györgynek még 1619 szeptember 2-án is Bánfi-Hunyadról, mondván: „Az töröktől semmit nem szükség tartani, az portán én minden dolgot elvégeztem, valami kévántatik onnét, meg nem fogyatkozunk azokban.” (Pol. lev. 125.)
Épígy inkább ellenséges, mint barátságos magatartásra számíthatott Bethlen a szomszédos havasalföldi, de még inkább a lengyel király szavára hallgató moldvai vajda részéről, pedig Zsigmond király volt az, aki eleinte titokban dolgozott sógora érdekében Bethlen ellen, majd nyiltan is fenyegető állást foglalt el vele szemben, amint az a 160. oldalon közölt leveléből elég világosan kitűnik. Ilyenformán Bethlen közvetlen szomszédai részéről támogatásra egyáltalában nem számíthatott, ami annál rikítóbb színben tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy Báthory István annak idején az összes környező országokat fejedelemsége igaz barátjaivá tudta átformálni, pedig diplomáciai rutin tekintetében Bethlen Gábor sem állott sokkal mögötte fentemlített nagynevű és szerencséskezű elődjének. Ilyen körülmények között Bethlennek messzemenő céljainak és terveinek kovácsolása közben nagyon is kapóra jött a Ferdinánd és a csehek között kitört konfliktus, amelynek elsőévi hadjáratában ő ugyan ténylegesen részt nem vett, de azért saját szavai szerint nem aludta el a dolgot, hanem buzgón fáradozott az általa megindítandó támadás úgy bel- mint külpolitikai előkészítésén. A külpolitikai téren elért eredményekkel, mint föntebbi leveleiből is kitűnik, a fejedelem úgy látszik meg volt elégedve, annál kevésbbé a felsőmagyarországi vármegyék részéről tapasztalt támogatási készséggel. E vármegyék lakossága túlnyomó többségében protestáns lévén, örömmel üdvözölte ugyan a veszélyben forgó vallásnak oltalmára kardot rántott bajnokot, de ezek nagyobbára csak üres érzelemnyilvánítások voltak, mert fegyverrel kézben a vármegyék egyike se állott melléje és pénzbeli támogatásban sem részesítették, ahogyan az több rendbeli leveléből világosan kitűnik.*
Így többek között 1619 szeptember 21-én Kassáról ezt írja Thurzó Imrének: „Kegyelmedet szeretettel kérem, semmit immár maga is ne tartozzék, szálljon ki és az urakat is az vármegyebeli statusokkal együtt intse sőt obtestálja az felülésre, nem kellene uram immár senkinek viszálkodni ő kegyelmek közül, ha mi kegyelmetekkel együtt minden állapotunkat életünkkel együtt koczkára vetettük ő kegyelmekért, azt kévánnám hogy ő kegyelmek is azt követnék, együtt sütnék az pecsenyét velünk. Magam is amint írám bizonyosan elhigyje kegyelmed, semmit nem késem, felsietek menni, és kegyelmetekkel együtt hazánk szabadságáért igaz religiónkért élni halni akarok.” (Bethlen pol. lev. 134.) – Október 6-án már ezt írja Bajmócról Rákóczy Györgynek: „Kegyelmedet azért intjük éjjel nappal sollicitálja és siettesse az vármegyéket, ha magoknak édes hazájoknak s nemzetségeknek jót kévánnak, most kévántatik eczczer, ha segíteni akarnak, most segítsenek; ha pedig most meg nem segítenek, azután sokáig is ne segítsenek: mi tőlünk bizonyosok legyenek abban, ha mi ide fel, kit isten eltávoztasson, rosszul járunk ők is oda haza az békességben való lételt elfogják felejteni.” Sőt ugyanezen levélben utóiratként annak hírére, hogy Buquoy és Dampierre hadai egyesültek, már azt írja panaszolkodva: „Bizony uram mostan kévántatnék, hogy minden magyar megmutatná hazájához való szeretetét, de amint látom abban semmi nem kell; s én mellém eddig egy úr, egy nemes ember nem jött, hanem csak az erdélyi hadakkal vagyok, én rajtam ha mi esik nekem ne tulajdonítsátok uram, mert ha az jó országnak nem kell az maga megmaradása, mellém nem jövén senki, arról nem tehetek.” (Pol. lev. 140.) – Október 25-én Pozsonyból Rákóczyhoz intézett levelének idevonatkozó kivonatát alább közöljük majd és még nagyobb elkeseredéssel ír október 30-án Pozsonyból Rákóczynak, mondván: „Az hadak állapotját az mi illeti uram, én immár arról kegyelmednek semmit nem írok, mert haszontalan minden írásom; eddig az egyet látom benne, hogy itt is az hol leginkább az ő kegyelmek szolgálatja kévántatott volna, megfogyatkozának hazájoknak, itt is nincsenek, ott is nincsenek, csak terengetik őket alá s fel; azt nem mondhatja az nemes ország, hogy ezen hadokkal, sem magok személyekben való szolgálatjokkal, sem pénzbeli segítségekkel engemet segítettek volna; dicsértessék istenünknek nagy neve uram, valamit eddig az nemes országnak szolgálhattam, azt saját magam költségével, hadaival vittem véghez, istennel bizonyítom egy pénz hasznom eddig ez országban nem volt, senki egy pénzt sem adott.” (Pol. lev. 147.)
Miután úgy bel- mint külpolitikailag mindent legjobb tudása szerint előkészített és miután Prágába és Konstantinápolyba küldött követei majdnem egyidőben (augusztus 14-én illetve 17-én) meglehetősen kedvező hírekkel érkeztek vissza, a fejedelem késedelem nélkül elrendeli seregének Kolozsvár tájékán való összpontosítását. Ez az összpontosítás, miután minden elő volt készítve, mindössze néhány napot vett igénybe s így a fejedelem augusztus vége felé már megkezdhette az előnyomulást a legközelebb elérendő közbeeső cél, Nagyvárad felé, ahol első hosszabb pihenőjét tartotta.
Mielőtt a fejedelmet további útjában követnők, mindenekelőtt hadjárati és hadműveleti tervével és céljával kell tisztába jönnünk. Az okot, amiért Bethlen fegyvert ragadott, a Rákóczyhoz intézett augusztus 18-iki levél (148. old.) és a debreceni manifesztum (157. old.) jelöli meg. Előbbihez Szekfü (id. m. 80.) a következő megjegyzést fűzi: „Mind a két vallási és politikai szabadság tiszteletreméltó kísérője lehet Bethlen politikai (és tegyük hozzá: katonai) akciójának, de nem előidézője.” A manifesztumban foglaltakról pedig ugyanő a következőket írja: „Ami itt a csehországi magyarok levágását illeti, ezek Buquoy seregében szolgáltak, Eszterházy Pál és más urak alatt, s miután hallatlan rablásokat követtek el és ezek megszüntetésére a fővezér három tisztet közülük kivégeztetett, fellázadtak s hazaindultak. Egy részüket, állítólag 500 embert Buquoy levágatott, a többi elért az országhatárig s itt részben szintén levágták a magyar urak, részben szolgálatukba fogadták. Ez a véres epizód azonban a távoli Erdélyben hadüzenet okául annál kevésbbé szolgálhatott, mert ugyanekkor Thurn, a csehek vezére is nagyban vágatta egész Sopronig a magyar lakosságot és magyar rabokat szerzett, akiket a nádor próbált kiszabadítani.* A Bethlentől itt felhozott háborús okok, leszámítva a vallásét . . . csak a nagyközönség számára készültek, amint már akkor szokásban volt a publikumot bizonyos dolgokról, bizonyos célból tájékoztatni. Hogy a fejedelmet magyar hivatalnokok illetlen szókkal illették, hogy Csehországban egy császári vezér magyar zsoldosaival szigorúan vagy kegyetlenül bánt, mindez nem tiszta és nyilvánvaló igazság és méltó igaz okok”, minőkként Bethlen előadja őket. Az igazi okot, s vele a háború alkalmát, csak mellékesen említi: ez volt a cseh segélykérés.” Sőt én még ennél is tovább megyek. Mindezek, még az utolsót sem véve ki, csak színleges, nyilvánosan bevallott és feltárt okok voltak. Az igazi, a nagy nyilvánossággal nem közölt okot megtaláljuk az október 27-ikétől kezdve 2-3 napon át a cseh megbízottak, valamint Frigyes cseh király követe között lefolyt tárgyalásokban (169. old.) Ezek szerint Bethlen mindenekelőtt Ferdinánd teljes legyőzését vette tervbe, szándékában lévén Ausztriát, Stájerországot, Karinthiát és Krajnát Magyarországhoz csatolni és Ferdinánd lemondatása után annak királyává magát megválasztatni. Ez tehát határozottan nagyszabású terv, mely azonban csak annak feltételezése mellett válhatott valóra, ha Bethlennek a Portába, a csehekbe és a felsőmagyarországi megyékbe vetett bizalma szász százalékig reálisnak bizonyult volna, csakhogy ez a remény és bizodalom, amint alább bőven látjuk majd, nagyrészt hamarosan elpárolgott. S azonkívül ezeknek a nagyszabású reménységeknek még egy elengedhetetlen feltétele volt, hogy Bethlen tagadhatatlanul elsőrendű államférfiúi kvalitásai mellett kiváló hadvezérnek is bizonyuljon, mire nézve alább lesz majd alkalmunk nézetünket kifejteni.
Szalay, Eszterházy, I, 55. – Grindely id. m. I, 124.
A hadjárat célját ekként megállapítva, most már Bethlen hadműveleti tervéről kell röviden megemlékeznünk. A végcél Ferdinánd legyőzése lévén, ehhez a két szövetségesnek, a cseheknek és a hozzájuk csatlakozott többi fölkelőknek és Bethlen hadainak előbb valahol egyesülniök kellett volna, vagy legalább oly közel kellett egymáshoz jutniok, hogy egymást támogató közös akciójuk biztosítva legyen. A Bethlen által ez értelemben elérendő hadműveleti célpontul már a csehek is igen helyesen Pozsonyt jelölték meg, mely Bethlenre nézve már azért is főfontosságú hely volt, mert ez volt a királyi Magyarország fővárosa, ahol a magyar szent koronát is őrizték, melynek kézrekerítése hatalmasan elősegíthette Bethlen aspirációinak teljesülését. Ámde Pozsony elérése előtt Bethlennek még egy fontos közbeeső hadműveleti céltárgya is volt: Kassa, Felső-Magyarországnak kiválóan fontos gócpontja és a felsőmagyarországi főkapitányság székhelye. Nagyváradról a legrövidebb vonal Szolnok–Hatvanon át vezetett ugyan Pozsonyba, de ez számításba már azért sem jöhetett, mert török megszállt területen vezetett keresztül s annak hadműveleti célra való felhasználását a Porta úgy sem engedte volna meg. Ezáltal az amúgyis hosszú hadműveleti vonal még nagyobb kiterejedést nyert, de az ebből származó hátránnyal szemben az a kiválóan fontos előny állott elő, hogy Bethlen seregével ama fontos területeken nyomult át, amelyeket szorosan és végkép magához akart kapcsolni és nagyon helyes volt Bethlen ama intézkedése, hogy ezekbe a megyékbe már Sáros-Patakról jó előre küldte Rhédeyt és Széchyt egy-egy hadoszloppal, hogy az ottani urakat és lakosságot a hozzá való csatlakozásra bírják. E hadoszlopok egyike a Sajó–Ipoly, másika a Garam völgyén át Érsekújvárra irányíttatott, míg a Vág völgy mentének megnyerését és a morva hadakkal való összeköttetés állandó fenntartását a fejedelem Thurzó Imrének tette feladatává,* akinek támogatására Petneházy parancsnoksága alatt egy harmadik csoportot rendelt ki.
Erre már szept. 12-iki levelében Debrecenből kéri Thurzót (Pol. lev. 129.), akinek Kassáról szept. 21-iki kelettel a következőket írja: „Ha mi hírei lesznek kegyelmednek az király és az csehek állapotja felől, engemet tudósítson sietséggel mindenekről, felette igen kérem kegyelmedet.” Kassára való bevonulásakor ugyanis Bethlen két igen kellemetlen hírt vett, miről ezeket írja folytatólag levelében: „Bizonyosan hirdetik Ferdinándot in regem Romanorum, hogy eligálták. Palatinus írja, hogy az csehek is ő felségével meg fognak békélleni, mely az első hírnél ártalmasabb volna és nem illenék hozzájok.”(Pol. lev. 134.) Hogy is ne, mert hiszen Ferdinánd kiegyezése a csehekkel egy csapásra halomra döntötte volna Bethlen fentebb említett nagyszabású tervét és kombinációit.
A továbbiakban a szükséghez képest mindhárom előretolt hadcsoportnak sietve a csehek segítségére kellett menniök, sőt esetleg maga Bethlen is követni akarta őket. Igy nézett ki a fejedelem hadműveleti terve, amint az Kassán való tartózkodása alkalmával kialakult.* Ennek megfelelően az általa vezetett derékhaddal nem a legrövidebb és legkönnyebb úton a Sajó–Ipoly, hanem a Hernád–Vág völgyén át nagyot kerülve, nyomult Pozsony felé előre. Vágya, terve most még az, hogy minél előbb egyesüljön Thurnnal és Tieffenbach-chal, hogy aztán a szintén egyesült Buquoy és Dampierre-t nyilt mezőn csatára kényszerítse.*
Bethlen ugyancsak a fenti levélben: „. . . ha kévánja az morvai generális melléjek való menésit az magyar hadaknak (t. i. Rhédeynek és Széchynek), hogy elmenjenek, meg vagyon parancsolva. Azokra nézve kegyelmed is bátorsággal kiszállhatna és az vármegyéjebeli urakat is s fő rendekkel együtt maga mellé hivathatná, de hogy kegyelmed annál is bátorságosban kiszállhasson, jó igyekezetiben foeliciter előmehessen, ezen holnapi napon válogatok jó négy vagy öt lovas sereget (mintegy 1000 lovast), kikkel Petneházi István nevű kapitányomat minden késedelem nélkül kegyelmed mellé küldöm. Ezek . . . eszten vasárnapra, ha előbb nem is oda érkeznek, a hova kegyelmed nekik parancsolja menéseket, meg leszen hagyva, hogy kegyelmed parancsolatjához accomodálják magokat . . . hanem ha igen derekas hadak fordulnának reánk, melyre isten velem levén én is elérkezem, mert innét szeredán én okvetlen megindulok, és késedelem nélkül felsietek.”
Bethlen okt. 5-iki levele Thurzó Imréhez (Pol. lev. 138.): „Ha igaz, hogy gróf von Thurn aláindult és az morvai haddal megegyezik, mi is isten segítségéből vélek megegyezhetünk, így az nagy úristent segítségünkre híván, semmit bizony én tőlük (t. i. Buquoytól és Dampierretől) nem tartok, csak megegyezhessünk vélek (t. i. a csehekkel és morvákkal), mert coniunctis viribus, communicatis consilis ellene állhatunk, vagy meg kelletik velünk harcolni vagy Bécshez vagy Posonhoz kelletik magát csatlani, táborban sánczban nem heverhet sokáig, mert ha ott hever az könnyű hadakkal életét elfogathatjuk, ha megindul is, el nem mehet, meg kell nolle velle vélünk harczolni és az úristentől minden jót remélhetünk.” – Sőt még október 6-án is azt írja Rákóczynak Bajmócról (Pol. lev. 140.); „Mostan érkeztek ide Bajnóczra bizonyos az két hadnak (t. i. Buquoynak és Dampierrenek) megegyezése. Én is abban mesterkedem, miképen az csehekkel és morvaiakkal megegyezhessem.” Azonban szívében most már kétkedés is lappang, mert ugyanekkor írta a már közölt ama keserű szavakat, hogy „én mellém eddig egy úr, egy nemes ember nem jött, hanem csak az erdélyi haddal vagyok, én rajtam ha mi esik, nekem ne tulajdonítsátok uram, mert ha az jó országnak nem kell az maga megmaradása, mellém nem jővén senki, arról nem tehetek, egyedül 35 ezer válogatott, összeszokott, jó disciplinatus hadnak nehéz állani, mindazáltal valamennyire adja isten dolgunkat, az szerencsét megpróbálom.”
Ezzel az elhatározással és tervvel teljesen egyetérthetünk, de annál kevésbbé a tulajdonképpen már október 3-án elhatározott tervmódosítással (lásd a 159. oldalon), melyből egészen világosan kitűnik, hogy Bethlen immár feladta a csehekkel és morvákkal való mielőbbi egyesülés eszméjét, csakhogy minél előbb Pozsony birtokába juthasson.
Amily tiszta, világos és helyes volt Bethlen eredeti terve ép oly bizonytalanná és kapkodóvá válik az a Dampierre-ről vett bizonytalan hírek hatása alatt.*
Egészen világosan kitűnik ez Bethlen október 3-án Thurzó Imréhez intézett levelének következő passzusából (Pol. lev. 141.): „Az mint közönségesen értem, Domper (Dampierre) hidat csináltatott az Morva vízén és által akar jönni rajta, Posonhoz akarja magát csalatni. Mondják azt is, hogy az sánczból kiverte volna az morvaiakat, mely hírekre nézve akarnék én is alá sietni Rédei uram mellé, hogy valami szerencsétlenség rajta ne történnék, másikért, hogy Domper Posonhoz ne csatolhatná magát. Kegyelmedet szeretettel kérjük, immár ne késsék semmit, az vármegyéket intse az fejeként való felülésre, kegyelmed mellé való menésre, és ha Domper Morvából kiindult, kegyelmed siessen Rédei urammal megegyezni, de semmi úton meg ne próbálni vélle az szerencsét az én aláérkezésemig. Ha pedig Domper mégis Morvában vagyon, és az morvaiakkal veszekedik, kérem kegyelmedet engemet tudósítson valóságosan az dologról, hogy én is tudhassam magamat ahoz accomodálni, mert mi nekünk uram nem jó sohul szemedelnünk (így: szemetelnünk = mulatnunk) hanem valahol ellenségünket hallhatjuk és találhatjuk, egyenesen reájok kelletik mennünk, mert valameddig mezőn való harcz által dolgunk el nem válik, heában való dolog várak alatt való tekergésünk.” Az utóbbi kétségkívül igen helyes elv, azonban kár, hogy az egyszer maga Bethlen nem követte azt, hanem ahelyett, hogy továbbra a morvákkal és csehekkel való mielőbbi egyesülésre törekedett volna, hogy együttes erővel nyilt mezőn csapjanak az ellenségre, ő a maga hadaival szövetségeseitől eltávolodik és Pozsony vára felé húzódik.
Most pedig mielőtt a további hadműveletek megbeszéléséhez hozzáfognánk, előbb Bethlen menettechnikájáról kell röviden megemlékeznünk. Az egész hadműveleti vonal Kolozsvárról Nagyváradon, Debrecenen, Tokajon, Kassán át Pozsonyig mérve 700-750 km-t tesz ki, amit azonban lényegesen enyhít az a körülmény, hogy Nagyvárad, esetleg Tokaj–Sárospatak környéke és Kassa mint kiválóan alkalmas közbeeső hadműveleti bázisok szerepeltek. Ez annál fontosabb volt, mert Erdély elhagyása után Bethlen a további előnyomulás alatt az akkori közlekedési viszonyok mellett Erdélyre mint hadműveleti alapra többé nem igen számíthatott. Ennek területe tulajdonképpen csak akkor jöhetett ismét számításba, ha Bethlennek valami baleset folytán hadait odafelé visszavezetnie kellett volna. Tekintve, hogy Bethlen hadműveleti vonala elejétől végig, vagyis Pozsonyig sehol ellenséges, hanem inkább vele tartó és hozzá szító vidékeken át vezetett, ennélfogva annak aránylagos hosszú volta nem igen befolyásolta valami túlságosan kedvezőtlenül a hadműveletek menetét. Az elért menetteljesítmények a következő képet mutatják:
Kolozsvár–Nagyvárad, 150 km, 10 nap alatt, átlagos napi teljesítmény 15 km,
Nagyvárad–kassa, 200 km, 10 nap alatt, átlagos napi teljesítmény 20 km,
Kassa–Nagyszombat, 350 km, 14 nap alatt, átlagos napi teljesítmény 25 km,
ami általában normálisnak mondható. Ha nehézségek merültek fel, ezek – mint már említettük – inkább a tűzérségre és a vonatra vonatkozhattak, de valami nagyon indokoltaknak azokat se mondhatjuk. Miután a hadműveletek augusztus közepétől október 9-ig az ezek számára legkedvezőbb évszakban folytak le, nem igen tudjuk megérteni, hogy miképpen merülhettek fel a Bethlen által ismételten hangsúlyozott nehézségek. Itt a menettechnika terén merülhettek fel kisebb-nagyobb bajok, máskép alig volna érthető, hogy egészen normális hosszúságú menetek mellett, hogyan következhetett be a csapatok túlságos kifáradása, vagy mint Bethlen mondja, meghitvánkozása. A fejedelem erre nézve főleg két ízben panaszkodik; a 346. számú lábjegyzetben közölt szeptember 5-iki barátkai levélben, ami egyrészt a moldvai és havasalföldi határ mentéről Kolozsvárig körülbelül 8 nap alatt megtett mintegy 150 kmnyi összpontosító menetekre, másrészt a Kolozsvártól Barátkáig 8 nap alatt megtett mintegy 90 km hosszú útra vonatkozik. Az összpontosító menetek alatt a csapatok naponta átlag 18-20, a Kolozsvártól Barátkáig terjedő előnyomulás alatt pedig naponta átlag csak 10-12 km hosszú utat tettek meg s így a csapatok nagymérvű meghitvánkozása semmikép sem indokolt. A második panasz Bethlennek Szent Miklósról október 3-án Thurzó Imréhez intézett levelében foglaltatik. Ennek egy részét pedig Bethlen ezeket írja: „Kegyelmedet szeretettel kérem, Túrócz és Trencsén vármegyékből az viceispánok által szereztessen az fárasztó hegy alá bátor csak 300 hám vonó lovakat, kikkel az lövő szerszámot és egynehány szekeremet segíttessen által vontatni, mert soha különben el nem mehetnék, és ha az lövő szerszám elmarad, annélkül, igen fogyatkozottúl és veszedelmesen lészen a dolog; derék hadnak lövő szerszám nélkül járni nem jó, uram, én szintén Erdélből hoztam volt huszat el véllem.” E szerint itt a nehézségek csak helyileg, az utak meredekebb részein merültek fel.
Most pedig térjünk vissza a hadműveletek folytatólagos megbeszéléséhez. A magyar hadak eltávolodását a cseh vezetők joggal igen rossz néven vették s így nyomban küldöttséget menesztettek Bethlenhez Nagyszombatba, még pedig nem üres kézzel, hanem 40.000 forinttal bélelt zsebekkel és így jött létre az a bizonyos nagyszombati kompromisszumos megállapodás, hogy ő ugyan serege egy részével tovább folytatja menetét Pozsony felé, de Rhédey alatt tetemes segítséget küld a szövetségeseknek. Az én nézetem szerint fordítva kellett volna csinálni a dolgot: Pozsony megvételét az ügyes és tetterős Rhédeyre bízva, neki kellett volna serege zömével sürgősen a szövetségesekkel egyesülni s Morvaországban az összes hadak fölött a főparancsnokságot átvéve, – mire annál nagyobb szükség lett volna, mert a cseh hadvezetőség eddig igen nagy fokban ügyetlennek és tehetetlennek bizonyult, – nyilt mezőben döntő csapást mérni a császáriakra, ami után különben, ha előbbeni kiejelentésének hitelt adhatunk, már első perctől kezdve oly intenzíve vágyódott.* És íme, most önmagától kínálkozott az alkalom, a jó szerencse, de ő azt kihasználatlanul futni engedte.* Legjobban kitűnik ez, ha az október 11-iki helyzetet közelebbről szemügyre vesszük. Az egymást lekötve tartó Bosnyák és Széchy-különítményeket figyelmen kívül hagyva, a Lundenburgnál álló és még 9000 főt sem számláló Dampierre-csoporttal szemben Thurn és Rhédey 22.000 embert, vagyis több mint kettős túlerőt egyesíthettek volna még mielőtt Buquoy annak segítségére jöhetett, főleg ha ezt a nálánál nem sokkal gyengébb Hohenlohe legalább ideig-óráig lekötve tartotta volna. Ha pedig Dampierrenek mégis kisiklania és Buquoy-val egyesülnie sikerül, akkor is a szövetségesek még Bethlen csoportja nélkül is 38.300 emberrel jelentős számbeli túlerőben lettek volna a császáriak 26.370 főnyi egyesített hadserege fölött. A császáriaknak ez a kedvezőtlen, sőt mondhatni kritikus helyzete mindvégig fennállott s ezt felismerve, még a felette óvatos Thurn is erélyes támadásra határozza el magát és igen helyesen az akkor már napok óta Pozsonynál álló és ezt a kiválóan fontos várost már szilárdan kezében tartó Bethlent is fölszólította a közbevágásra, de ez nem volt hajlandó a felszólításnak eleget tenni, ami a különben is határozatlan cseh fővezért még tétovázóbbá tette. Bethlen ezzel a hadművészet alapelveibe ütköző, semmivel sem menthető és meg sem bocsátható hibát követett el, melyet hiába igyekszik akárki is szépíteni és mentegetni.* Ellenben határozott dícséretet érdemel Bethlen ama ép oly gyorsan mint ügyesen végrehajtott kisebbszerű műveletért, mellyel Pozsonyt illetve az annak védelmére küldött császári különítményt meglepnie és hatalmába kerítenie sikerült. Ilyenformán a koronát sikerült megkaparintania, de mi haszna volt belőle, ha a saját hibájából elmaradt átütő siker híjján nem tudott oly helyzetet teremteni, mely lehetővé tette volna, hogy a kezébe került koronát joggal és megnyugvással a fejére tehette volna. Ehhez mindenekelőtt a császári sereg illetve Ferdinánd döntő megverése illetve ennek nyomán utóbbinak a magyar tróntól való megfosztása kellett volna. Erre vonatkozó törekvéseit az ambíciózus és nagyratörő fiatal fejedelem, miután szövetségeseit rábírja, hogy az ő kétségtelenül helyes tervét az erők együttes alkalmazását illetőleg elfogadják, tovább folytatja ugyan és Bécs körülzárásával csakhamar olyan helyzetet teremt, hogy már-már a végső siker is érett gyümölcs gyanánt az ölébe hull, de ép úgy mint előbb, most sem képes a helyzet magaslatára emelkedni és újból szabadjára ereszti a máris markába szorult, halálra ijedt és végső kétségbeesésében csupán élete megmentéséért minden áldozatra kész ellenfelét.* Egy újabb hibájának, hogy ne mondjuk baklövésének mentegetésére Bethlen a Homonnay betöréséről vett túlzott híreket hozza fel,* de visszavonulásának és további magatartásának körülményei határozottan ellene szólnak a felhozott fenti indokok szavahihetőségének. Ha Bethlen tényleg hitt volna a Homonnay-féle riasztó hírekben és azokat magára és hadseregére nézve tényleg oly vészhozóknak találta, akkor aligha jutott volna eszébe hadseregét egy Bécsujhely–Sopronon át végrehajtott körsétával Pozsonyba visszavezetni, miáltal alkalmat adott az ellenségnek, hogy a Duna mentén jóval rövidebb vonalon előnyomulva, a magyar hadsereget végkép elvágja a köpcsény–pozsonyi Duna-átkelőtől. Hogy Buquoy ezt nem tette meg, ez az ő bűnlajstromát szaporítja és mással meg nem magyarázható, mint azzal az óriási kétségbeeséssel, mely a Bécsben körülzárt és szorongatott császáron és tanácsosain, nemkülönben hadvezérein és csapatjain immár erőt vett. Annál sajnálatra és megrovásra méltóbb, hogy Bethlen az ezáltal számára támadt előnyöket kiaknázni nem tudta. Egyben nem mulaszthatjuk el azt is megállapítani, hogy a sors ritkán juttat még kiválóan tehetséges és szerencsés hadvezéreknek is a legrövidebb idő alatt kétszer egymásután oly döntő sikerek kivívására alkalmat, mint ahogyan az itt Bécs környékén először a Duna bal, majd annak jobb partján tényleg megtörtént. Itt a sors mindkét alkalommal valóban arany tálcán kínálta a teljesen érett gyümölcsöt Bethlennek, de ő mindkét esetben még azt a kis fáradságot sem vette magának, hogy érette karját egyszerűen kinyujtsa.
Ezzel összhangzásban írta október 3-án, mint már föntebb említettük, Thurzónak, hogy „kegyelmed siessen Rédei urammal megegyezni, de semmi úton meg ne próbálni vélle az szerencsét az én alá érkezésemig.”
Olchváry (id.m. 343.) tőle telhetőleg mentegetni igyekszik Bethlen e mulasztását, mondván: „Bethlen Gábor Nagyszombatot jelölte ki hadainak egyesülési pontjául, honnan Morvaországba, vagy Pozsony felé irányíthatta hadműveleteit, előbbi esetben az ellenséges hadsereg, utóbbiban pedig Bécs képezvén a hadműveleti tárgyat. Azon esetben, ha sikerül Bethlennek – a szövetséges hadakkal egyesülve – az ellenséges haderőt megsemmisíteni, döntő csapást mér ellenfelére s idegen területen foly a küzdelem; mint föntebb láttuk, ez volt a fejedelem föltételes szándéka. Ha Dampierre ellen nyomúl, kedvezőtlen viszonyba jut; kétségtelen, hogy Dampierre az ütközet elől kitér, mert gyöngébb volt; s a császári hadak mögött – melyek ez alatt egyesülhetnek – megmérhetetlen visszavonulási terület állott, esetleg valamely erős védőállásba is vonúlhattak; már pedig Bethlennek az ingadozó politikai viszonyok közt egy hosszúra nyúlt hadműveleti vonalon távol menni Magyarországtól, hol az ügyek még rendezetlenek valának, kevésbbé volt tanácsos. A fejedelem még nem volt ura Magyarországnak; jóformán a Dunán innen sem fészkelte be magát, a Dunántúl magatartása pedig azon időben még kétes vala; a királypárti Eszterházy Miklós esetleges közbelépése annál veszélyesebb lehetett volna rá nézve, mert Győr és Komárom Ferdinánd királyt uralta. Végre Bethlen Gábor egy nagy hadsereg föntartásához megkívántató pénzösszeggel sem rendelkezett. A hadműveleti tervnek tehát inkább Pozsonyt és Bécset kellett szem előtt tartani. Pozsony birtoka fontos véghelyet biztosított számára; Bécs elfoglalása katonailag olyan eredmény, mely a királyt szigorú föltételek elfogadására kényszerítheti. E hadművelet könnnyebb, ajánlatosabb s részben biztosabb is vala s azon felül, hogy a politikai helyzet követelményeinek megfelelt, alapos kilátást nyujtott arra, hogy a császári sereg Bécs oltalmára, illetőleg fölmentésére jövén, a döntő csatát elfogadja. Valószínűleg ez volt az oka, hogy a fejedelem előbbi szándékáról lemondva, Pozsonynak és Bécsnek tartott.”
Én a magam részéről kevésbbé vagyok hajlandó ily túl enyhe, sok tekintetben különben sem egészen helytálló, szépítgető vélemények elfogadására. Ha valahol, úgy katonai dolgokban, a hadműveletek és harcok terén van igazi jogosultsága ama régi, bevált közmondásnak, hogy aki mer, az nyer. Bethlennek is azt kellett volna szem előtt tartania; sőt azon kezdem, hogy amint a viszonyok itt állottak, ez alkalommal valami túlnagy merészségre sem volt szükség. Ez a folytatólagos megjegyzésekből és szemlélődésekből eléggé világosan ki fog tűnni.
Így többek között Olchváry id. m. 348. old. ezeket mondja: „Amennyiben Bethlen Gábornak tudomása lehetett a két ellenséges hadsereg helyzetéről, bizonyára jól teszi, ha Thurn fölhívását be sem várva, Buquoy jobb oldalára veti magát. De mint tudjuk, a szövetséges hadak október 23-án egyesültek, miről a fejedelem valószínűleg csak 24-én értesült s hogy közbelépjen, ahhoz két napi menetre van szüksége s mindössze 15.000 emberrel állott Pozsonynál; ennyi haderővel – ha kétes viszonyok közt önállóan támadni kevésbbé tanácsos – az ellenség oldalát fenyegetni s mindenek fölött a derékhaddal egyesülve teljes erővel megrohanni az ellenséget, mielőtt az sáncba veti magát, nagy eredményt szülhetett volna. Thurn azonban – valószínűleg azért, hogy a kedvező alkalmat el ne szalassza – nem várta be a fejedelem elhatározását” és nélküle támadott. Nézetem szerint helytelen ezt az ódiumot, csak hogy Bethlen némileg mentesíttessék, Thurnra kenni. – Sokkal helyesebb nyomon jár Gyalókay, amikor id. m. 313. old. a következőket mondja: „Most itt lett volna a kedvező alkalom, hogy Bethlen , aki 14-e óta Pozsonyban volt, egész erejével vagy oldalba támadja, vagy a bécsi hidaktól elvágja a császári sereget, amely a két malomkő között ugyancsak válságos helyzetbe juthatott volna. Az erőviszonyok olyanok voltak, hogy a fejedelem, aki 14.000 embert vihetett harcba, ezt a lépést bátran megkockáztathatta volna; annyival is inkább, mert Dampierre huszárjai és hajdúi máris szökdöstek Rhédeyhez. A későbbi hadműveletek nagy kárára, Bethlennek ebből a sorsdöntővé válhatott mozdulatából semmi se lett . . . A fejedelem 26-án, a harc utolsó napján érkezett a helyszínére, amikor a császáriak legnagyobb része már a túlsó partra jutott. Nem tudjuk ugyan határozottan megállapítani, de nagyon valószínűnek látjuk, hogy csupán a lovasság ért oda a harc alatt s ez lehetett az oka, hogy Bethlen nem avatkozott a küzdelembe, amelyhez itt gyalogság és tűzérség kellett volna. Bármint volt is, annyi kétségtelen, hogy a hadjárat első felvonása egy soha vissza nem tért jó alkalom elszalasztásával végződött. Olyan kedvező helyzet, aminő az október 21. és 26. közötti volt, Bethlen első háborúja alatt többé nem kínálkozott.” Eddig rendben volna a dolog. De minek megtoldani azt a következő, meglehetősen erőltetett kombinációkon alapuló szépítgetésekkel?! Gyalókay ugyanis folytatólag még ezeket írja: „A fejedelem egy szót se ír arról, hogy miért nem zsákmányolta ki a neki annyira előnyös helyzetet, ennélfogva mi se tudjuk a mulasztásnak okát adni. Minthogy azonban Bethlen írásba is foglalta azt a határozott szándékát (csakhogy utóbb ezt a nagyon is helyes szándékot, mint fentebb láttuk, nyomós indok nélkül megváltoztatta), hogy a hírszerző szolgálat hagyta cserben. Lehet, hogy mire a császári hadak közeledéséről értesült, lassú gyalogságával és még lassúbb tűzérségével már nem tudott kellő időre a bécsi hídfő közelébe jutni.”
Pedig teoritice teljesen tisztában volt a helyes fogalommal. Ez alapon írja december 13-án Pozsonyból Rákóczyhoz írt levelében (Pol. lev. 159): „az első szerentsét mindenkor úgy kell őrzeni embernek mint az szemefényét, mert ha az első szerencse nem szolgál az embernek, azontúl meg szoktak félemleni, és másodszor nehezebben vihetni elől őket.”
Bethlen Gábor 1620 február 20-án kelt és a Portán levő követeihez intézett levele (Magy. Tört. Tár, IV, 199.): „. . .látván, hogy (a németek) ki nem jőnek, derekasan az napon akartam a pusztákba bészállani, amikor érkezék Homonnay felől való hírünk, hogy királytól küldetett hadakkal kiérkezett Homonnához és ott, a vigyázatlan, de tudatlan ifjú hadviselő emberek miatt azt az hadat, kivel Rákóczy uram hogy már vigyázott volna, megverték. . . de nem a mint volt, hanem ezerszerte rettenetesbül, a miatt minden dolgainkat félben kelle hadnunk és Bécs alól elszállannunk, félvén hátul nagyobb veszedelemtől, mert 32 ezernek hirdették az lengyel hadat, de több 8 ezernél nem volt, mert ha az a hír ne találjon akkor közinkbe jőni, bizony uram az nap az hóstátokba (külvárosokba) szállottam volna és Nagy-Bécset is meg kellett volna adni a nagy készületlenség és számtalan futott embernek szorulások miatt . . . bizonyosan Ferdinánd ugyan ott is akkor kényszerített volna mind a két királyságnak renunciálni, és maga nékünk adta s engedte volna az országot, oly igen reá hevítettünk vala.”
Ha Bethlen Homonnay betörése folytán valóban oly válságosnak tartotta volna Kassa körül a helyzetet, akkor ő maga vezette volna vissza arrafelé egész seregét, holott mint tudjuk, ő továbbra is Pozsonynál maradt. Hogy Bethlen utolsó pillanatig mennyire nem hitt a Homonnay-betöréssel kapcsolatos riasztó híreknek, erre nézve, a 429. számú lábjegyzetben néhány citátumot közlünk saját leveleiből.*
Már szeptember 21-én Kassáról írja Thurzó Imrének (Pol. lev. 134.): „Homonnay Lengyelországban vagyon és hadat sollicitálna, ha ki adna neki, de a mint onnét jött emberektől értem, idegen szívvel vadnak hozzá az urak.” – Október 6-án Bajmócról ezt írja Rákóczynak: „Tegnap érkezének az kegyelmed levelével, melyből mit írjon az lengyelországi hírek és állapotok elől bőségesen megértettük; igen röviden kegyelmednek mi az felől csak azt írhatjuk, semmiképpen mi azt el nem hihetjük, hogy lengyel király vagy az respublica derekas hadat, segítséget adna Homonnay mellé, hanem az hihető, hogy ha neki megengedik, ezer vagy kétezer embert maga fizetésére fogadhat, hogy azokat ne talán ide ki rablani bocsátaná, de maga ki nem jön, attúl nem lehet igen nagy tartásunk. Az ilyen híreket az vármegyék csak az magok könnyebbségejért is, hogy inkább hon maradhassanak, szörnyítik. Ezt mi kegyelmednek igen bizonyosan írhatjuk.” – Október 18-án Pozsonyból ezt írja Rákóczynak (Pol. lev. 143.): „ . . . az vármegyék állapotját mi illeti és az Homonnay rezgelődését én elhittem, hogy semmit hátra dolgában nem hagyna Homonnai, ha miben módja volna, de mi itt fenn az urakkal azt nehezen tudjuk elhinni, hogy Lengyelország egy néhány papnak és egy úrnak hamis vádlásáért Magyarországgal való frigyét felbontaná, meggondolván az hadakozásoknak bizontalan végét és az magok országának erőtlen voltát, magokban való nagy egyenetlenségét. Homonnaiért senki uram hadat mi reánk én elhittem, hogy nem bocsát; hanem ha öszve akarnak derekasan velünk veszni, lengyel király ő maga fogja azt indítani, de én attól mostan nem tartok; ok az, hogy az ország senatori és gyűlés nélkül király sem indíthat hadat, az gyűlés pedig ő köztük bizonyos terminusban szokott lenni télben; más az, hogy immár az sötét tél elközelgetvén lengyel uram nehezen indúl meg határából, mivel az táborból is mostanság jöttek meg, jövendő nyárig pedig isten segítségéből mi is gondot viseljünk országostól magunkra. Homonnai bizonyos dolog hogy sok hadat nem fogadhat, ha szintén meg engedik is neki, mert sok pénz kévántatik az lengyel had fogadásához immár fazakában is főtt pedig az lengyel hadtartás. Azért uram ha szintén Homonnai valami hadat fogadhat is, de azzal országot nem vehet, sem maga személyére ki nem fog jönni félelmes állapotjára nézve, hanem ha csak raboltatna velek, a mely ha történnék is, mint kellessék kegyelmednek ellenek állani, úgy hogy ki se bocsássa őket az havasból, immár arról ezelőtt kegyelmednek bőségesen íram, csak viseljen úgy gondot, és tarsa ahoz magát az úristen akaratjával segítségével kegyelmed elégséges lészen azoknak ellenek való állásokra; de ehez az kegyelmed tisztihez keménység is kévántatik, ne csak mindenben az emberek kévánságához accomodálja magát kegyelmed.” Oktbóer 30-án Bethlen ezeket írja ugyancsak Rákóczynak Pozsonyból (Pol. lev. 146.): „Homonnai rezgelődését elfutásától fogva continue hallottuk, de hogy király immediate tízezer embert igért volna neki azt nem hallottuk és most sem adhatunk hitelt annak a hírnek, mert fundamentumát az dolognak nem látjuk, de ha úgy kezd lenni is az úristent segítségünkre híván, azoknak is megfeleljünk; hogy pedig derekasan viselhessünk arra gondot, kegyelmedet szeretettel kérjük, ne induljon bizontalan híreken meg, mert afféle közönséges embereknek piaczon hallott híreken ember nem tud tökéletesen fundálni, hiszen eddig Lengyelország manifeste ellenségnek magát nem mutatta, sem utakat meg nem tiltottak. Kegyelmed bocsásson meghitt embereket be Krakkóban, Illywoban, Zamborban és ott minden igyekezteknek bizonyosan végére mehetnek. Annak uram, az számtalan ezer embernek, kiket kegyelmedék oly bizonyossággal hoztanak, hogy reánk jönnek okvetlen menjenek végére bizonnyal, járják keresztül kasul Lengyelországot, hiszem reájuk találnak, zsebben őket nem rejthetik. Homonnai állapotjának mikor én Kassán volnék annak is végére mennék, mely nap néhány tál étket visznek asztalára, bizony ura láttatja bizonyos jelei vadnak annak, ha 30 ezer ember akar kijönni Magyarországban, de én magok szükségének idején sem láttam egyszer is lengyel uraimnak 30 ezer embereket. Muszkaországban, mikor legtöbb lehetett, 22 ezeren voltanak Sztolicza alatt; én nekem el kell hinnem, mivel kegyelmed ily bizonnyal írja, hogy reánk jönnek, de én nem látom semmi ratioját, mert Magyarország neki nem vétett, tanácsos emberek vadnak köztük, meg tudják gondolni, hogy egy országgal egy emberért, kihez nekik semmi közük, örökös frigyeket nem jó felbontani minden igaz ok nélkül.” – November 4-én írja Rákóczynak Pozsonyból (Pol. lev. 149.): „Homonnainak berzenkedését immár bizonyosabban értem kegyelmed leveléből, kin bizony sokat csudálkozom, hogy ha megengedik az statusok haddal való kiütését, melyet tudom bizonyosan megbántatnak lengyel uraimmal, mert az törökkel mostani utolsó pacificatiojokban expresse ezt végezték, hogy se Homonnainak, se Radulnak, se egyebeknek én ellenem Moldova és Havasfölde ellen hadat soha fogadni ne engedjenek, mert ha leszen de facto törökkel való frigye felbomoljon. Iratott is az fővezér császár nevével lengyel királnak és Solkoczkinak, hogy Magyarország ellen az ő birodalmukból senkit insurgalni, hadat fogadni ne engedjenek, mert az magyar nemzettel való frigyet császár meg akarja tartani, és valaki ellenek igyekezik ellensége leszen, az levelet fő csausz vitte el októbernek 20. napján az portáról. Az moldvai vajdának seriodemandálták, hogy veszteg üljön, mert bizony meghal, ha ellenünk akárkivel is practicál, ezt kegyelmednek bizonyosan írhatjuk. De az mostani állapotra nézve azoknak az leveleknek elérkezése késő fog lenni, hogy ha kész hada immár annyi vagyon Homonnainak, kivel ki merne küldeni. Mely ha leszen is, én elhittem, hogy csak rablani jönnek, mert egyébképpen itthon való mulatásokban módot nem találok elmémben, de immár a mint kegyelmed maga is írja, hogy eleiben igyekszik menni, és az szorosokból ha lehet ki nem bocsátja, arról igen okosan disponalta discursusát azt is cselekedje kegyelmed, mert gyalogja kegyelmednek elegendő lehet, az szorosban sok ezer ember ellen is kevés igen megállhatja az utat, az lengyel pedig csak egy elsőben fogja az dolgot keményen, de mihelt látja, hogy vagyon ki ellene álljon, azontól alább és gyengébben hagyja dolgát. Minthogy nem magok országában járó dolgok vagyon, pedig bizony uram az én ítéletem szerint Homonnait igen hamar cserben hagyja hada, ha szintén megindulnak is szerencse próbálni s látják hogy nem szolgál reménségek szerént, nem igen fogják magokat veszteni más ember koncza felett, hanem visszatérnek, megérik azzal, hogy ők próbálták, de ha az szerencse nem szolgált nekik, arról nem tehetnek.” – November 12-én ezeket írja Rákóczynak Pozsonyból (Pol. lev. 155.): „Kegyelmednek 9 naptól fogva levelét sem vettem, melyből jó reménségem vagyon, hogy Homonnai rezgelődése füstben kezd menni, melyet engedjen az uristen.” – November 27-én már ebersdorfi táborából ezeket írja Bethlen Szatmár vármegyének (Pol. lev. 156.): „Az mai napon 27. Novembris az bécsi hostat (külváros) előtt . . . érkezék levelünk a kassai kamarás uraktól, melyben írják, hogy az kozákokra való vigyázásra az mely bizonyos számú hadak bocsáttanak volt, azokra semmi vigyázás és gondviselés nem lévén, az kozákok Lengyelországból kiütvén előlük elállva, Homonnára alászálván (ha ekkedigh meg nem tértenek talán még most is azon helyekbe volnának) a több magyar hadak penigh nagy véletlenül és mód nélkül mindgyárást házukhoz oszlottanak, széllettenek volna; mely dolgon és nagy gondviseletenségén mennyi búsulásunk csodálkozásunk legyen, meg sem tudjuk kegyelmeteknek írni; kinek semmi úton nem kellett volna lenni. Azért hagyjuk kegyelmeteknek és parancsoljuk is serio, mindgyárást sub amissione capitis et omnium bonorum, viritim fejenként kegyelmetek felkelvén erre sem órát, sem napot, sem penig több levelünket nem várván, menten menjen mentől tőbb s jobb hada apparáusával lehet generális uram mellé, és minden igyekezetivel azon is legyen, hogy az ellenséget az országból visszaverje. Mi is isten segítsége velünk lévén, az ország gyűlésében minden dolgokról ez néhány napok alatt végezvén, mentest megyünk kegyelmetek felé, és azon leszünk, hogy duplával visszaadjuk a mostani kártételeket az ellenségnek. Ide istennek legyen hála ekkedig dolgaink jó szerencsés progressusban voltanak; Ferdinánd király hadaival Bécsben szorult; az mi vitézink a bécsi hostatban ez mai napon eleget nyargalóztanak, ha a tyrannidesnek követésére kedvünk volt volna, az egész bécsi hostatot is porrá téhettük volna.” – Végre utolsó erre vonatkozó levelét Bethlen november 31-én írta Sopronból ugyancsak Szatmár vármegyének (Pol. lev. 157.): „Értvén oda Felső-Magyarországban nem annyira generális uramnak gondviseletlensége miatt, mint az kegyelmetek hazájának tartozó szolgálatjában való nagy hátramaradása miatt az mostani nagy fogyatkozást és az ellenségnek naponkint való kártételét; azért nem akarván édes hazánknak több országos gondok között az oda való gondviselésben is megfogyatkozni, az mai napon rendeltünk oda fel az ellenség ellen kilencz ezer gyalog nimetet és háromezer fegyverest, azonkívül lovast és gyalogot tizenkét ezeret, melyet mindjárást meg is akarunk indítani. Hagyjuk azért és parancsoljuk is sub amissione capitis et omnium bonorum kegyelmetek viritim lovassával gyalogjával felkelvén sőt az egész földnépét is felvevén, éjjel nappal siessen gyülekezni generális uram mellé, ahova ezek a mostani rendelt hadaink is elérkezvén, isten akaratjából az ellenséget édes hazánkból kiűzvén, mostani kártételeket hasonlóképpen nekik megadhassuk. Interim penig míg hadaink elérkeznek, ha miben kegyelmeteknek módja lehet, generális urammal egy értelemből az jó occasiot ne extermittálja, minden uton azon legyen, miképpen az ellenségnek árthasson.”
A közölt levelek közül a két utolsó a legfontosabb. A november 27-iki kétségtelen bizonyíték amellett, hogy Bethlen ép a Bécs elleni támadás megindítása napján kapta a hírt a Rákóczyt november 22-én ért katasztrófáról. Ha ő azt magára és az egész országra nézve is katasztrófálisnak tartotta volna, akkor nyomban, még mielőtt az ellenséggel esetleg komolyabb harcokba keveredett volna, kezdte volna meg a visszavonulást. Ámde az előző levelekben foglalt erősen bizakodó hangulat után ítélve, nem is valószínű, hogy rajta, aki az eddigi tapasztalatok szerint még a legkedvezőtlenebb híreken – Ferdinánd császárrá, Frigyes cseh királlyá választása stb. – is olyan könnyen túl tudta magát tenni, ama bizonyos újabb riasztó hír nyomán egyszerre a legsötétebb pesszimizmus vett volna erőt. Bethlen Gábor nem oly könnyű anyagból volt gyúrva, hogy mindjárt minden megártott volna neki. Azért tovább folytatja megkezdett támadó műveletét, csakhogy az említett levél utolsó passzusa után ítélve, nem a kellő nyomatékkal és csak harmadnap fordít hátat a magát már-már megadni készülő Bécsnek. Az általa is említett lanyhaságot legkevésbbé sem helyeselhetjük; neki ép a körülzárás első napjaiban csapatjait a legenergikusabb munkálkodásra kellett volna szorítania, mert csak úgy számíthatott gyors és döntő sikerre, mely a bécsi nagy ínség és nyomott hangulat folytán talán nem is soká váratott volna magára. Nevezetes továbbá, hogy a november 31-iki levél sem árulja el, hogy Bethlent a Hommonay-féle betörés valami túlságos aggodalomba ejtette volna, sőt ellenkezőleg, annak alaptónusa is inkább bizakodó, mint mindent veszve látó, ahogyan azt a jóval később, 1620 február 20-án kelt levelének a visszavonulást igazolni akaró passzusából következtetni lehetne.* Mindezen tünetek, kapcsolatban a visszavonulásnak fentebb említett körsétaszerű végrehajtásával, bennem azt a gyanút ébresztik, hogy Bethlent legalább is nem kizárólag a Homonnay-féle betörésről vett hír bírta rá a nem valami nagyon indokolt visszavonulásra. Én inkább hajlandó vagyok azt hinni, bár kézzel fogható támpontjaim erre nézve nincsenek, hogy a fejedelem és szövetségesei között – akik az általa előterjesztett propozíciókat még mindig néma hallgatással és csak üres biztatásokkal honorálták és a maguk részéről csak lanyhán vettek részt a Bécs körüli hadműveletekben, melyeknek legnagyobb súlya megint csak a magyar csapatokra nehezedett, – támadt valami differencia, mi miatt Bethlen őket egyszerűen faképnél hagyta. És elég jellemző, hogy Thurn és Hohenlohe, – bár ők egymagukban is elegendő erő fölött rendelkeztek Bécs körülzárásának további folytatására és fenntartására, főleg ha Bethlenék elvonulása feltűnés nélkül titokban történt volna, – a magyarok példáját követve, ezekkel egyidejűleg szintén hátat fordítottak az ellenségnek, ezzel tehetetlenségüknek legbiztosabb jelét adván.
Ezzel szemben mások teljesen indokoltnak látják Bethlen visszavonulását Bécs alól. Így többek között Szekfü id. m. 91. old. erről ezeket írja: „Bethlent e csapás (t. i. Homonnay betörése) egészen váratlanul érte, bár tudomása volt Homonnay lengyelországi katonafogadásáról, . . . de magában száz és egy érvet talált arra, amit el akart hinni: hogy Homonnaitól most sem kell inkább tartani, mint korábbi „rezgelődéseitől” és „berzenkedéseitől”. Most azonban, Rákóczy vereségének első hírére, teljes egészében felfogta a dolog jelentőségét: Homonnay megszakította seregének érintkezését az erdélyi bázissal, ő most szinte levegőben lóg a nyugati végeken, csapatait tehát Bécs alól visszavonja, a csehek magukra maradva, természetesen semmire sem vállalkozhatnak, így Bécs felszabadul, Ferdinánd megkezdheti az ellentámadás szervezését.” – Gyalókay pedig id. m. 314. következőleg vélekedik: „A vészhírek, szokás szerint, eleinte túlzottak voltak, de elvégre Bethlen ott, a távoli Bécs alatt nem tudhatta, mivé fajul Felső-Magyarországon a dolog. Így hát érthető, hogy már november 30-án elvonult hadseregével Bécs alól s december 3-án ismét Pozsonyban volt.”
Azonkívül a maga személyét illetőleg Bethlennek még egy nyomós indoka volt Bécs környékének hirtelen odahagyására: neki a Homonnay betörése által támadt zűrzavaros viszonyok közepette minél előbb a Pozsonyban gyűlésező rendek között kellett teremnie, akik ép azon voltak, hogy az ő és az ország további sorsa fölött döntő határozatot hozzanak.
Végre egy érdekes jelenségre akarok rámutatni. A szövetséges fővezérek körülbelül október 30-án állapodtak meg abban, hogy Bécs megtámadása céljából összes erőiket Pozsonynál egyesítik.* Kérdem, mi okozta, hogy a cseh-morva csapatoknak a Kagrantól mindössze két menetnyi távolságra fekvő Pozsonyig való eltolása majdnem 3 hetet vett igénybe? Ez a rettenetes kunktárokoskodás óriási hátránnyal járt. Mindenekelőtt lehetővé tette, hogy a császáriak Bécs védelmére kellőleg felkészüljenek és ez tette lehetővé, hogy Homonnay támadása még elég jókor következett be, hogy a szövetségeseknek Bécs megvételére vonatkozó terveit teljesen halomra döntse. Mert ahhoz alig férhet kétség, hogy ha Bethlenék legalább egy-két héttel korábban fogtak volna hozzá a császárváros ostromához illetve körülzárásához, az, ha semmi más, akkor a kiéheztetés által kényszerítve, már régen beadta volna a kulcsot, mire Homonnay Magyarország határát átléphette. Ilyenformán utóbbinak a főcél, Bécs fölmentése teljes mértékben sikerült, ellenben a Fölvidéken, a sok kegyetlen pusztítástól eltekintve, komolyabb eredményt nem tudott elérni, pedig tulajdonképpeni szándéka az volt, hogy meglepő támadásával Bethlent a saját maga érvényesülésének érdekében a Fölvidéken lehetetlenné tegye.
Lásd a 169. oldalon.
Homonnay nem nagyon sokáig élte túl határozottan bravúrosnak mondható vállalkozásait; 1620 június 21-én 37 éves korában állítólag saját emberei mérgezték meg a nyughatatlan embert.
De nemcsak az erőknek Pozsony körüli összpontosítása, hanem az ottani partváltási műveletek is rém lassúsággal mentek végbe. Rhédey már november 8-án kel át a Dunán és ahhoz, hogy még ugyanannyi, vagyis újabb 8000 ember váltson partot, teljes négy napra volt szükség, a morvák pedig csak még további 9 nap mulva kezdték meg az átkelést. Ez a részenkénti lassú átkelés bő alkalmat adott az ellenségnek, hogy a szövetségesek hadcsoportjait egymás után egyenként verje meg. Ámde Buquoy sem volt az a gyors elhatározású és észjárású ember, hogy miatta hadműveleti téren egy pár kövér baklövést elkövetni ne lehetett volna. Kivált amikor a brucki első összeütközéskor azt tapasztalta, hogy még a lakótáboraikban meglepett magyarokkal sem igen boldogul, mert azok az első meglepetésből fölocsúdva, hallatlan elan-nal vetik rá magukat megtámadójukra, a második összeütközéskor mindjárt a harc kezdetén jónak látta, hogy csapatjaival minél előbb védősáncai mögé vonuljon.
Hogy a pozsonyi és bécsi nehézkes hadviselési módért mily mértékben terheli magát Bethlent a felelősség és hogy mennyi irandó ebből a szövetséges hadvezérek és csapatok rovására, az közelebbi adatok hiányában meg nem állapítható. Mindenesetre Bethlen felelőssége még nagyobb volna a hadtörténelem ítélőszéke előtt, ha be lehetne bizonyítani, hogy az összes szövetséges seregek fővezérsége az ő kezében összpontosult, de ilynemű megállapodás és határozat úgy látszik sem az október 9-iki nagyszombati, sem az október 30-iki pozsonyi tanácskozások alkalmával nem jött létre, mert Thurn és Hohenlohe nem voltak hajlandók arra, hogy magukat mindenben a fiatal fejedelem akaratának és parancsszavának vessék alá. Az ambíciózus Bethlent ez mindenesetre elkedvetlenítette s talán ez volt az oka annak, hogy Nagyszombatból ő csak seregének egy részét küldte el a cseh-morva-sziléziai csapatokkal való kooperálásra, míg ő maga seregének jelentékeny részével tisztes távolságban maradt az eseményeknek a Morván túl bekövetkezendő gócpontjától. Talán ugyancsak a sértett önérzet és hiúság játszott közbe, hogy Bethlen utóbb Thurn ama nagyon is indokolt és helyénvaló felszólításnak nem akart eleget tenni, miszerint a Pozsonynál már hosszabb idő óta tétlenül álló seregcsoportjával Marcheggen át az ellenség oldala és háta ellen előretörjön. Hiába, a kölcsönös irígység, féltékenység és egyenetlenség, a koalíciós seregek e mindenkori átka, volt most is a legnagyobb bajok szülőoka.
Bethlen alvezérei közül Rákóczy, Rhédey, Széchy a nekik kijutott kisebb hatáskörökben a legtöbb esetben valóban kiválót produkáltak. Rákóczynak Kassa bevételét célzó művelete valóban mintaszerűen volt előkészítve és végrehajtva; épígy Homonnay első megtámadása is Terebesnél. Hogy a november 22-iki homonnai nagy kudarcért nem annyira őt, mint engedetlen s komolyan harcolni nem akaró csapatjait terheli a felelősség, azt utóbb Bethlen is elismerte. Rhédey szintén derekasan kitett magáért, nemkülönben Széchy is. Azonkívül nagy segítségére volt a fejedelemnek, főleg az északnyugati megyék hajlandóvá tétele terén Thurzó Imre. Bethlen e fiatal, értékes támaszairól Szekfü id. m. 84–85. oldalán a következő érdekes adatokat és megállapításokat olvassuk: „A királysági magyarok legélesebb nyelve, Eszterházy Miklós gunyolódva beszélt a „három gyermekről”, akik Bethlen mellett a felkelés vezetői s a „magyarok régi ellenségeivel”, a csehekkel és a törökökkel akarják a hazát megmenteni. Kettő közülük valóban igen fiatal volt, Rákóczy György húsz egynéhány éves, a vagyon szerzőjének, a lemondott erdélyi fejedelemnek fia, meg a húszéves Thurzó Imre, a nagy György nádornak árvája, aki csak akkor tért haza a wittenbergi egyetemről; a harmadik (ha ugyan reá gondolt Eszterházy) már idősebb, negyvenéves ember volt, Széchy György szintén nagy vagyonszerzőnek fia.* Közülük Rákóczy állott ekkor, a felkelés kitörésekor legszorosabb összeköttetésben Bethlennel, ő volt az, aki az erdélyi fejedelmet először szólítá fel a támadásra, akivel Bethlen terveit és eszközeit eleinte részletesen közölte. Rákóczy mellett kétségtelenül nagy szerepe volt Felső-Magyarország forradalmosításában Thurzó Szaniszlónak, aki Thurn Mátyással is megtalálta már a kapcsolatot”.
Szalay, Eszterházy, I, 73. – Acsády Ignác, A Széchyek Murányban, Századok, 1885.
Bethlen visszavonulásával kapcsolatban az 1619. évi hadjárat véget ért, mely már tipikusan a harmincéves háború hadműveleti és harcászati jellegét – sok manővrírozás és kevés, lehetőleg semmiféle döntő összeütközés, aminek révén azonban igazi nagy eredményeket elérni nem lehet – viseli magán. Sajnos Bethlen is ezen iskola hívének vallja magát,* pedig ez a régi, sőt még a közelmult magyar virtusos hadviselési móddal sehogy sem fért össze. A magyar már temperamentumánál fogva is mindig az erélyes közbelépés és a gyors döntés híve volt, mely tulajdonság neki ellenfeleivel szemben mindig nagy előnyt biztosított. Ha e tekintetben Bethlen is követte volna elődeinek kitűnően bevált módszerét, úgy már előző hadjárata elévülhetetlen babérokat és szinte kiszámíthatatlan előnyöket szerzett volna neki. Így azonban ez a hadjárat csak igen mérsékelt eredményeket mutathatott fel. Bethlen felkelésének, hadbaszállásának és Nagyvárad, Kassa, Pozsony felé való előnyomulásának legelső és legnagyobb kézzelfogható eredménye az volt, hogy a Bécs biztonsága miatt rettegő császár és kormánya Buquoyt megállította Prága felé való útjában. De ez inkább a már igen rossz bőrben volt csehek és csak közvetve a magyarok és Bethlen javára vált. A második nagy eredményt már tisztán a fejedelem könyvelhette el a maga javára és ez abban nyilvánult meg, hogy népszerűsége immár a királyi Magyarországban is oly magas fokra hágott, hogy arra bazírozva tovább folytathatta a küzdelmet hatalmas ellenfelével, Ferdinándal, akit energikusabb hadvezetési mód mellett igen könnyen már most az első nagy mérkőzés alkalmával végérvényesen térdre kényszeríthetett volna. E szemléletek nyomán én nem tartom valami nagyon túlzottnak a fejedelem egyik bírálójának ama nézetét, hogy Bethlen inkább jeles dipolomatának, mintsem nagy hadvezérnek mondható.*
Pozsonyból Rákóczyhoz 1619 dec, 3-án intézett levele (Pol. lev. 159.): „Az okos hadviselő emberek az harczot sok okokból mindaddig kerülik, valami egyéb lehet benne, először minden külső stratagemakkal szoktak élni és az harczot utolsó szükségre mikor egyéb nem lehet bennek, szoktak hadni.”
Stamm id. m. 27.: „Bethlen war kein grosser Feldherr, er war aber ein ganz vorzüglicher Diplomat.”
