Athéné
Athéné (rendes melléknevén Pallas), a görögök mondavilágában női pendantja Zeusnak. Ez a mitosz szerint az Athénével teherben járó első feleségét, Métist lenyelte, s bizonyos, idővel rá fejéből, melyet Prometheus egy szekercével meghasított, a teljes, csillogó fegyverzeteben, suhogó dárdával, pajzszsal a kezében és az égiszszel a mellén előpattanó Athénét szülte, a nyugaron lévő Tritón folyó mellett, honnan Athénét Tritogeneiá-nak is neveztek. A monda egy krétai verziója szerint ősidőktől fogva felhőbe volt burkolva, melyből Zeus villámcsapása léptette hirtelen elő. Születésének e mondái és a Gorgó-mitosz (l. ott) világosan tanuskodnak a mellett: hogy A. a legrégibb időben a zivataros felhőnek és a belőle előpattanó villámnak az istennője volt. Ezért képzelték őt rettentőnek, végtelen erejűnek, legyőzhetetlennek, s e legyőzhetetlenségénél fogva szűznek is (Parthenos). és mivel a zivatar a népnek képzelmében égi háboru, A. korán a háborunak istennője lett. De mig Arés a versengző, lelketlen csatáknak istensége, A. mindig a fontoló, számító hadviselésé, ki az eszes hadakozót, mint pl. Diomedést, Achilleust, Odysseust, Iásónt különösen kegyeli. Lándzsájának, a villámnak forgatásáról kapta a Pallas melléknevét. E hadi istenség minőségéből folyólag istennőjének tartották a harci zenenek is, ki feltalálója a trombitának: és a fuvolának, de feltalálója azonfelül a harci pyrrhiché-táncnak, melyet a pánathénaiákon tiszteletére nagy szertartással eltáncolni szoktak. Abból a felfogásból pedig, hogy a felhő nem egyéb mint szövedek, a zivataros felhők közeledtét megelőző bárányfelhők ellenben gyapjubolyhok, származott a hit, hogy A. a szövészet feltalálója s istennője egyáltalában minden nöi kézimunkának. (V. ö. az Arachné-mitoszt.) E hittel csaknem egyidejüleg kellett támadnia annak a másiknak is, hogy A. az ildomos észnek istensége, mert ki a guzsalyszálakat finom szövetté szövi össze, okos gondolattá szövi meg az elme különböző szálait is. ész dolgában azért felülmulja mind a többi isteneket, s pazarul ajándékozhat meg vele egyes halandókat.
ATHÉNÉ.
(Velletriből A Louvre-ben)
(Velletriből A Louvre-ben)
A Zeusszal való rendkivül sok rokon vonásához tartozik az is, hogy városoknak védő istensége, igy Trójának, Troizennak, Spártának, Megarának s mindenek fölött Athénnek, mely a legősibb idejében valószinüleg Athénének oltalmába szentelt több telepnek az összesége. Itt Athénben és egész Attikában azonfelül még a fatenyésztésre és földmivelésre vonatkozó mitoszai is voltak. Midőn Poseidón és A. az Attika fölött való uralomért civódtak, amaz szigonyával a sziklából forrást fakasztott, ez pedig az országnak sokkal áldásosabb olajfát teremtette elő, minélfogva az istenek itélete szerint Attika védőasszonyává őn. Az Erechtheus-monda (l. o.) meg a mellett bizonyít, hogy A. a buzakalászoktól a jégesőt elhárító istenség, kit Erechtheussal (a csirázó butamag perszonifikációjávai) együtt az athéniak a Chalkeia, Prochariszteria, Plintéria, Arréforia és Pánathénaia ünnepeken szoktak tisztelni. Az eke és a lovaknak a kocsi elé fogása feltalálójának is említették. Kultusza kisebb-nagyobb mértékben egész Görögországban és gyarmataiban el volt terjedve, de sehol hasonló jelentékenységgel, mint Athénben. Minden hó-tized harmadik napja neki volt szentelve; szent állatja volt főkép a bagoly (gör. glaux: homérosi epitetonja glaukhópisz miatt, mi a. m.: a ragyogó tekintetü), de kivüle még a kakas, varju és kigyó, szent növénye az olajfa és a gránát-almafa. A név valószinüleg lándzsahegyet jelent.
1. ábra. Athéné.
A.-t a latinoknál, l. Minerva.
A művészet az archaikus korszakban Athéné istennőt vagy ülő vagy álló helyzetben ábrázolta. Az ülő helyzetben való alaktíás nyomait a homérosi korszakba kisérhetjük vissza, támaszkodva az Iliasz ama verseire, melyekben szó van arról, hogy a trójai nők értékes peploszt terítének A. «térdeire». Ilyen ülő szobor lehetett az athéni Erechtheionban A. Polias-nak (a városvédő A.-nek) régi fa szobra Endoiostól, ki Etythrae számára is készített egy nagyméretü ülő A. Poliast. Az álló tipusnak két faja volt, az összetett lábu és a kilépő. De mindkét tipusnak közös jellemvonása a jobb kézben emelt lándzsa s a pajzszsal vértezett kinyujtott balkar. Az égisz, mely A.-nál a test formáihoz simuló és kigyószerü rojtőkkal biró, páncélszerü állati bőr, rendszerint hiányzik. Ez alló tipust érmeken találjuk és a pánathénaiákon díjakul kiosztott amforákon a Kr. e. VI. századtól egészen a IV. századig terjedő időközben, de találjuk domborü műveken és önálló szobrokon is kifejezve (p. az eginai templom oromfalán). Az archaikus korszakban azonfelül még szerették ábrázolni születése mitoszát és Héraklés, Perseus stb. kegyeltjei társaságában, A Pheidiást megelőző korszakban a kilépő,. de dór (és nem jón) chitónú A.-t és a nyugodtan álló, jón chitónú A.-t ja lenítették meg az égiszszel, mint attributumával. A nyugodtan álló A.-t feltüntető tipusból ránk maradt egy, a római Albani-Villában látható, bronz eredeti után készült A.-szobor. A fejet sisak helyett oroszlánbőr födi, a váll széles, a test zömök (Winckelmann a Pheidiás korába helyezi). Vele együtt említhető, egy a párisi Cluny-i muzeumban őrzött bronzszobor. Az ó-kornak legkiválóbb A.-alkotása azonban kétségkivül Pheidiásnak aranyból és elefántcsontból való, híres A. Parthenos-a volt, melylyel megteremtette az ezentúl uralkodó A.-tipust (jóllehet, hogy kivüle még 7, különböző mínőségben ábrázolt A.-t alkotott, közte az A. Promachos-ét az előharcos A.-ét), melyet a persák legyőzésének emlékére Athénben az Akropoliszon államköltségen állítottak fel, s mely az istennőt sisakosan, a dárdát függélyesen a földbe tűzve, pajzsosan, ábrázolá). Ez az Athéné Parthenosa, mely, mint, állítják, 12 méternyi, magas volt s szintén az Akropoliszon állott. inkább diadalmas (Nikaia) istenségnek tüntette fel A.-t, amenynyiben a müvész az istennő jobb tenyerébe Nikének, a győzelem megszemélyesítésének aranyszobrocskáját adá. A ruha talpig lefolyt, a bal kéz, melyhez a lándzsa támasztva volt, a pajzson nyugodott. A pajzs külsőfelén az amazónok, belső felén a gigások harca volt kiverve. A mellet az égisz, a fejet a tarajos sisak födte. Ennek az A. Parthenosnak számos utánzata készült, melyek közé sorolhatjuk azt az athéni Varvakeion-gimnázium közelében 1880. talált, penteléi márványból készült és a színezésnek nyomait is mutató (1. ábránkon látható) elég jó szobrocskát. Mégis amennyire lehetett, iparkodtak Athénének e Pheidiás-alkotta tipusán már korán változtatni, ámbár a változás csak fokozatosan vált lényegesebbé. Annyiban t. i., hogy a régi a fejhez egészben illeszkedő sisak helyett a magas, az arcot is vértező korintusi sisakot rakják fejére s arcvonásainak mind több komolyságot, szemei tekintetének oka kifejezést adnak s a római korszakban végre már inkább mint a tndományoknak és az iparnak védőasszonyaként fogják föl (ezért Pallas a tudománytirodalmat istápoló intézetéknek szokott cégneve lenni), semmint háboru-istenség jelentőségében. A nagyméretü mellszobor, melyet rajzban is bemutatunk (l. 2. ábra, mint egy athéni szobrásznak termékét s a római korszakból való díszét a müncheni gliptotékának (hol a 92. sz. a. őrzik), ide tartozik, valamint az ú. n. Velletrii Pallas, melyet a Louvreban, Párisban 114. sz. a. őriznek, s melyet színes nyomásu mellékletünkön mi is bemutatunk. 1797-ben találták Olaszországban, Velletri közelében. Jellemzi e legkiválóbb A.-szobrot, hogy minden nagy arányai mellett is ugy a művészi koncepció, mint a technikai kezelés és kivitel minden részében mérsékletes és ízléses. V. ö. még Ergané és Athén (az ókorban).
2. ábra. Athéné mellszobra.
